Egy pilisszentiváni kert-éjszaka volt,
csepegett az eső, és csorgott az aranysárga bor.
Én töltöttem neked, hogy maradj még, ne menj el,
és te töltöttél nekem ugyanilyen okból.
Elhangzott már legalább az ötödik poén,
mikor mondtad, hogy fények vagyunk: te, én,
talán épp útban a teljesség felé.
Mire én szóltam, nem mindegy, hogy útban
vagy úton, de persze ez csak a hatodik poén.
Tehát ültünk ott én, te, a két felvillanó fény,
bort ittunk, és ragyogtunk egymás szemén.
Ha jól emlékszem, sós ropi is volt
az asztal közepén. De ez lényegtelen…
Csak ültünk ott a kerti székeken,
négy lábuk békésen ringott egymás felé,
egymásba gabalyodtak a szálak,
felettünk verebek szálltak vagy baglyok,
túl békés pillanatok... De ez is lényegtelen.

Fehér székemet köréd húztam,
az esti kert szigetként virult,
a kerítésen árnyékaink úsztak,
de tudtam, el kell mondanom valamit:
Nem poén, és hidd el, bánom,
hogy én nem vagyok ott, hisz még sohase voltam
Pilisszentivánon.