[Látó, 2009. július]

Bocsánatkérés anyámtól és Manci nénitől, akiket meg akartam tanítani az anyanyelvemre

Amikor az anyanyelved úgy hiányzik, mint a víz vagy a szeretőd megnyugtató érintése. Amint ezeket a sorokat írom, ha elütök valamit a billentyűzeten, rögtön vészjeleket látok, hogy kezdem elfelejteni az anyanyelvemet. Elütések vagy nem: kezdem elfelejteni az anyanyelvemet. Két éve élek Olaszországban, és minden félelmem, ami az identitásom, nyelvem, kultúrám és végső soron nemzetiségem elvesztését jósolta, amikor úgy döntöttem, elhagyom Kolozsvárt, beigazolódott. Minden tervemről, hogy hogyan fogok magyarnak maradni, lemondtam vagy legalábbis beletörődtem, hogy nem fogom véghezvinni. Három évvel ezelőtt még nemzeti hovatartozásom volt létem eredője, a friss hegyi levegő egy nyári hajnalon, amikor a sátorból kibújva úgy érzed, otthon vagy; az ok, amiért a jövővel szembenéztem minden nap. Tizennégy éves koromtól próbálkoztam az írással, úgy éreztem, nincs jobb alkotóeszköz, mint a magyar nyelv, semmi sem szebb és teljesebb. Szobrot akartam emelni neki, hogy imádhassam. Már gyerekként egyfolytában „beleköptem a nagyok dolgába", mikor anyám a konyhában traccsolt Manci nénivel: kijavítottam, amikor helytelenül beszéltek, magyarra fordítottam a románból átvett szavakat. Manci néni nagymamásan mosolygott vissza rám ilyenkor, anyám idegesen könyvelte el szemtelenségemet. Manci néni azóta már hallgat, anyámat pedig már nem próbálom megtanítani az anyanyelvemre. Ehelyett nagyobb vállalkozásba fogtam: versmondással kezdtem el hirdetni mondandómat, beleszerettem a versek tömör kifejezésmódjába, képeibe, föld alatti világába, azaz abba, hogy többet elmondanak azzal, ami a szavak között vagy alatt bújik meg, mint azzal, ami magukban a szavakban. Már korán túl sok tapasztalatot vállaltam be, ezért aztán szerettem volna hallgatásban felnőni, magam dönteni el, hogy mikor akarok megszólalni. De mivel kommunikálni kellett, hát mások szavait kértem kölcsön erre. Tizenöt éves koromtól évente legalább egy versekből összevagdalt színpadi előadással mondtam el fűnek-fának, hogy a szavaknak milyen erejük van. Évente egyszer mindenkinek elmondtam mindent, aztán tovább hallgattam. Olyannyira meg szerettem válogatni a szavaimat, hogy amikor tizedikes koromban a romántanárnő megkért, hogy én, a „nagy szavaló Soó Éva", mondjak már el egy verset a december elsejei iskolai ünnepségen (nem volt nagy ünnepség, tiszta magyar középiskolában december elsejét ünnepelni inkább amolyan kommunista „kell-mentalitáshoz" volt méltó), ugyan nem mertem nemet mondani, ám kikötöttem, hogy én választom ki a verset, majd amikor a választás nem elégítette ki azon szándékomat, hogy minden – a román irodalom egy részére jellemző – hősies nacionalista kifejezést elegánsan kikerüljek, akkor összevagdostam belőlük egy versre valót, ami mindent diszkréten a homályban hagyott. Szerencsére sikerült szerzeményemet úgy eladnom, mint valami „modern alkotást", így aztán a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. Se nem rontottam, se nem javítottam román átlagomon, de a románok többé nem kértek meg, hogy ünnepségeiken fellépjek.

Nem hittem volna, hogy az idegenség ennyire fizikailag észlelhető, hogy egyértelműen felismerhető, tudatosítható, érezhető. Az anyanyelv az emberi testben félúton helyezkedik el a nyelőcsőben a gyomor felé. Én legalábbis ott érzem, amikor rágondolok. Ott bujdosik. Amikor erőszakkal akarom előhívni, makacsul ott ragad, nem jön fel a számig, az agyamig, hogy kimondjam, elgondoljam. Az anyanyelv az, ami a leginkább megbüntet, amiért az idegent választottad. Nekem nem igazán van, akivel magyarul beszéljek, a mindennapok ritmusa pedig egyszerűen arra kötelez, hogy ne használjam. Még csak két év telt el, de immár könnyebb olaszul számolni magamban, mert a végeredményt úgyis át kell majd fordítanom olaszra, ha magyarul tenném. Könnyebb átállni egy idegen nyelvre, mint megállás nélküli fordító lenni. Nem lehet például magyarul gondolkodni, miközben olaszul beszélnek hozzád. Magyarul elmélkedni, miközben olaszul olvasol. Magyarul érezni, ha olasz az érzelmeid tárgya. Nem igaz Hobó dala, amikor azt mondja: „más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, de magyarul álmodsz, magyarul sírsz"1. Nem álmodsz magyarul, mert az olasz párodról álmodsz, vagy az olasz munkatársaidról, és az még a tudatalattidba is be van vésődve, hogy ha magyarul próbálsz kommunikálni, senki sem fog megérteni. Én nem sírok magyarul. Mert a magyar nyelv miatt sírok. Csak olaszul panaszkodhatom arra, hogy nem magyarul sírok. A kapcsolatunk elején néhányszor még reggel magyarul kérdeztem angol, majd olasz helyett a páromtól, hogy hány óra. „Hány óra?" – kérdeztem még félig aludva. „Tessék?" – kérdezte angolul, majd olaszul. „Hány óra?" – ismételtem meg egyre idegesebben és hangosabban még vagy kétszer, mert félálmomban általában rosszkedvű vagyok. Amikor negyedszer – immár felébredve – ordítottam, „azt kérdeztem, hány óra", akkor hallottam csak, hogy erre nem tud válaszolni. Ráébredtem, hogy az egyetlen kincsemet és büszkeségemet, azon képességem, tehetségem és – valamikor úgy éreztem – hivatásom, hogy megmutassam a körülöttem levőknek a szavak erejét, vele soha nem fogom tudni megosztani. Piero előtt meggyőződésem volt, hogy én csak erdélyi magyarba vagy legalábbis kisebbségi magyarba fogok tudni beleszeretni. Ez olyannyira rám volt írva, hogy még anyám is, aki amúgy nem tudott soha megérteni, de nemhogy megérteni, hanem felfogni másságomat (vagy bárki másságát) hozzá képest, egyszer, amikor úgy terveztük, hogy Budapestre fogok egyetemre járni, mert nálunk a politikai helyzet egyre romlott, abban az aggodalmában, hogy „kint maradok" (miért van „kint" és nem „bent" a magyar nyelvben a magyarok számára Magyarország? Lehetne például „beutaztam" Magyarországra, mintha faluról beutaztam volna a nagyvárosba, mintha ennek jelentősége lenne, ahelyett, hogy „kiutaztam" otthonomból, mintha lemondtam volna valamiről…), egyszer csak magabiztosan kijelentette: „Éva haza fog jönni, mert csak egy magafajta erdélyi fiúba képes beleszeretni, és ketten nem fognak tudni ott élni." Igaza volt, és mégis itt vagyok: Olaszországban a venezuelai olasz párommal.

Soha nem akartam hosszútávra elhagyni Kolozsvárt. Mehet bárhova az ember, amikor megszűnik turistának lenni, megszűnik a csodálata is az óhajtott hely iránt. Én például Angliába mentem volna szívesen egy-két évre, vagy Németországba, kipróbálni máshol, nem másért, levegőztetni az elképzeléseimet, de az életemet csak Kolozsvárhoz fűztem. A generációm, a volt iskolatársaim immár elözönlötték a világot. Még tíz év sem telt el, amióta elballagtunk, de vagyunk már egész Európában, nem is beszélve az Egyesült Államokról. Legtöbben nincsenek otthon, ahol vannak.

„OTTHON: valakinek a lakásában, valakinek a szülőhelyén vagy a hazájában" – a magyar értelmező szótár szerint. Én nem tudom, mi az. Lakásunk persze van, de a lakásunk nem otthon van, Kolozsváron már nincs lakásunk – otthonom. Amióta itt vagyok, jöttem rá, hogy nincs otthonom. Abban az értelemben, ahogy a honvágy jelentené, nincs. Én büszke kolozsvári voltam… vagyok… lennék…, de alig két év távlatából már nem érzem otthonomnak. Hiányzik a Város, hiányoznak az ismeretlen emberek, akikkel az utcán futsz össze. Én hiányzom belőle magamnak. Hiányzik a magabiztosságom, amivel tudtam, hová megyek, a büszkeségem, hogy magyar vagyok a románok között, hiányzik az érzés, hogy egy közösséghez tartozom. Amikor itt el kellett kezdjem megvédeni magam, nemzetiségemet és identitásomat, rájöttem, mennyire hazátlanok vagyunk. Soha nem éreztem különösebben, hogy hazám lenne Románia, de Magyarországot sem éreztem annak. A magyar zászló persze szebb színű, a magyar himnusz könnyet csal a szemembe, a magyar nemzeti ünnepek mindenképpen ünnepek. Ezzel szemben a román nemzeti színek a magyar szememnek mindig is sértőek voltak, a román himnusz banális, a román nemzeti ünnepek hazugok. Elég lenne azt válaszolnom, ha kérdezik, „magyar vagyok", tiszta képet adnék a kérdezőnek, egyszerűt, magamnak pedig elismerést, tiszteletet. De nem vagyok képes itt leállni a válasszal. Nemcsak magyar vagyok, hanem romániai magyar. Nem lehet nem elcsodálkozni, hogy a kisebbségi magyarok, vagy legalábbis mi, magyar önérzetű román állampolgárok miért nem vagyunk mind tudathasadásosak. Mondom, hazátlan vagyok. És abban az értelemben, ahogy ezt használja a közszáj, mindig is az voltam. Az én lokálpatriotizmusom, esetleges honvágyam tárgya Kolozsvár. Esetleg Erdély. De legtöbbször most már az a hely, ahol Piero van, azaz Olaszország. Nincs országban kifejezhető hazám. Melyik hazának legyek rendületlenül híve, én magyar?

Amikor úgy döntöttem, hogy azt a békét választom, amit csak a szeretve érzés biztonsága nyújthat, annak is az árán, hogy egész addigi céljaim, értékeim, elveim és teljes jövőképem is Kolozsváron hagyom, azt hittem, könnyebb lesz magyarnak lenni Olaszországban, ahol nem kell ebből harcot csinálnom, nem kell hangsúlyoznom kilétem, elég lesz kijelentenem. Könnyebb lesz igazi magyar önérzetűnek lenni, átadni magam a magyarságomnak, anélkül, hogy ez politikai, társadalmi, megélhetési kontroverziákat jelentsen. Soha nem kellett jobban bizonygatnom, mint itt. Egyrészt bizonyára azért ilyen fontos bizonygatnom, mert a románokat sehol nem nézik jó szemmel. De ennél sokkal jobban felháborít az emberek ostobasága. Hittem az Európai Unió nagy szavaiban, mint a „multikulturalitás", „nemzeti kisebbség", „tolerancia", „egyenlő jogok az Unió állampolgárainak", „többnyelvűség" – ezekkel a fogalmakkal indultam. „Külföldi", „idegen", „extrakommunitáris", „afrikai", „ázsiai", „néger", „kínai", „latin-amerikai", „dél-amerikai", „keleti", „román", „cigány", „nem európai", „nem uniós", „sötét bőrű", „turista", „hovávalósi", „izébőlszármazó", „nem olasz", „nem állampolgár", „bűnöző", „arab", „közel-keleti", „muzulmán", „protestáns", „spanyolul beszélő", „szláv" – ezekhez a fogalmakhoz érkeztem. Mind negatív hangzású szavak. „Magyar"…

Olaszul az a kérdés, hogy hová valósi vagy2, azt a választ is megtűri, hogy honnan jöttél, hol élsz, mi a nemzetiséged.
– Magyarország melyik részéről érkeztél? – kérdezik gyakran, ha egyszerűen annyit válaszolok, „magyar vagyok", mert szégyellem csak azt mondani, „Romániából jöttem", és irrelevánsnak tartom, hogy „Dellóban lakom".
– … Igazság szerint magyar vagyok ugyan, de nem Magyarországról, hanem Romániából jöttem…
– Aha, értem, tehát román vagy.
– NEM. NEMZETISÉGEM SZERINT MAGYAR VAGYOK, de Romániában születtem és nőttem fel. Tehát román az állampolgárságom.
– Ja, persze, értem. Tehát román vagy.
– Nem. Jogilag, de főleg tartalmilag különbség van nemzetiség és állampolgárság között. Én a szó minden értelmében MAGYAR VAGYOK, magyar az anyanyelvem, világéletemben magyarul tanultam, a családommal magyarul beszélünk, a szüleim és a nagyszüleim is mind magyarok voltak, magyar munkakörnyezetben dolgoztam mindig. Magyar kultúrához, magyar vallási rendhez, magyar felfogáshoz, magyar civilizációhoz tartozom. A magyar történelemmel azonosulok. Ami téged olasszá tesz, az engem magyarrá. A románokhoz semmi sem köt, csak a kényszer. De történelmi okok miatt román területen születtem, ezért román az állampolgárságom. Az első világháború végéig Erdély Magyarországhoz tartozott, ezért ma még sok MAGYAR él ezen a területen, ami azóta gazdát váltott.
– De az útleveled román vagy magyar?
– Román, de az útlevél állami okmány, ami nem a nemzetiséget bizonyítja, hanem legfennebb a nemzetközi jogi hovatartozást. Én magyar vagyok, de eddig Romániában éltem, most pedig Olaszországban. Ettől most olasz lettem?
– Nem. Szóval akkor román vagy.
– NEM! Még Romániában is magyarként, NEMZETI kisebbségként vagyok számon tartva. Az Európai Unió is elismeri a nemzeti kisebbség fogalmát, csak Olaszországban nem létezik. Pedig van nektek Dél-Tirolotok is…
– Értem, szóval magyarnak tartod magad, miközben román vagy.
– NEM!!! MAGYAR VAGYOK!!! De ezen most ne vitatkozzunk…

Szégyellem bevallani, de amikor egy évvel ezelőtt ismét úgy döntöttem, írni akarok, hogy dokumentáljam idegenségem, talán terápiaként, hiszen ha hasznot adok a külföldiségemnek, ha alkotásra használom az elidegenedésem, ha elpanaszolom az alkalmazkodásom hiányát, talán az itteni mindennapjaim mindennapokká alakulhatnak át, nem fogom többé úgy érezni magam, mint egy váróteremben, hogy majd csak eljutok oda, ahonnan és amiért idejöttem, szóval egy évvel ezelőtt, amikor napi Milánóba vonatozásaim alkalmával nekifogtam írni, gondoltam, írok egy „ellen-útikalauzt" Olaszországról, olaszul fogalmazódtak meg bennem a mondatok, és akkor tudatosítottam először és végzetesen, hogy keserűvé vált az édes anyanyelvem. Azért írok, mert egyedül vagyok. Mert hiszem, hogy sokan vagyunk egyedül. Nem a magányra, az egyedülálló családi állapotra, az árvaságra gondolok. Arra az egyedüllétre, ami akkor hasít beléd, amikor emberek között vagy, mert már nem tudod eldönteni, hogy kihez tartozol. Amikor tudatosítod, hogy mindenütt idegenné válsz, itt azért, mert kiejthetetlen a családneved, és ez még a temető pap számára is így lesz, ott azért, mert hazaáruló, vagyis nemzetáruló, vagyis kisebbségi magyar-áruló vagy, mert eljöttél, mert nem erdélyi magyarral Erdélyben nemzed majd gyermekeidet, ahogyan a Transindex portálon javasolta nekem egy ezeridegen, arra a felkérésemre válaszolva, hogy a politikusaink meg kéne tanuljanak helyesen írni magyarul, ha komolyan gondolják, hogy értelmes emberek hinni fognak őszinte nemzeti érzéseikben3. Ezért döntöttem el, hogy írok. Egy akár távoli jövőbeni napló vagy valami hasonló műfajú kötet sikerével kecsegtetem magam, hogy majd ismét, mint serdülőkoromban, a leírt szavak fogják kiüvölteni belőlem azt a fájdalmat, amit ott félúton a gyomor felé a nyelőcsőben tartok. Hogy majd ismét, egy kötetben egyszerre elmondok mindenkinek mindent, hogy utána tovább hallgathassak. Igazából azonban praktikus célokat is állítok magam elé. Hiszen az az igen törékeny, zsenge név, amit, mielőtt idejöttem volna, sikerült felépítenem magamnak Erdélyben, előbb szavalóként, érdekképviseleti szervezetekben, közéletben vállalt szereplőként, majd újságíróként, szerintem máris feledésbe merült, ezért ha egyáltalán, akkor hamarabb számíthatnék itt sikerre, ahol az olvasóközönség ki van éhezve egy kis egzotikumra: nem kellene magyarul írnom. Azért írok magyarul, mert ez az utolsó rendelkezésemre álló eszköz, az utolsó határ, ha úgy tetszik, hogy ne felejtsem el, hogy bennem is rejtőzik szép, bennem is van érték, hogy ne vesszen kárba a múltam, amiről azt hittem, a jövőm is lesz. Amikor én megérek a választott életemhez, a gondolataim letisztulnak, a múltam értelmet, a jövőm célokat kap az új jelenem szemléletében, csak akkor nyújthatok igazán valamit másnak. Addig csak feszegetem a húrokat, addig csak azért írok, mert írnom kell, hogy ne legyek egyedül. Azért írok, hogy ne felejtsem el a számomra oly édes anyanyelvemet, hogy ne csorbuljon a szótáram, ne kapjon fura hanglejtést a kiejtésem, ne felejtsem el, hogy azt, hogy „vállalom", két l-lel írják, hogy hol van a hosszú ő a billentyűzeten és ne a helyesírás-ellenőrző szóljon, hogy „bujdosik" rövid u… Nem a sikervágy késztet, valami belső, nagyon mély ösztön. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá: ösztön. Napló, önéletrajz, élménybeszámoló – ezt majd mások döntik el. Nem abban van a titok, amit megélek, hanem ahogyan. Tudom, hogy ezt az „ahogyan"-t nagyon szerencsés leszek, ha egyáltalán magam számára egyszer meg tudom egy koncentrált mondatban fogalmazni. Lehet, csak körülírni fogom tudni. Félek ettől, félek, hogy a szavak, a magyar szavak, a nekem millió érzést és világot feltáró szavak, az árnyalatnyi különbségeket rejtő szavak, a szavak, amelyek megtanítottak megérteni magamat és a világot, a szavak, amelyek mögé elbújhattam, ha biztos menedékre vágytam, a szavak el fognak engem hagyni, mint hűtlen szeretőt. Már csak azért írok magyarul, mert kell, mert nem vagyok hajlandó feladni. Mert hiányzik, mintha egy szervemet veszítettem volna el. Igen, az anyanyelv szervét veszítettem el, azért fáj a nyelőcsövem félúton a gyomor felé. Mert kevesebb lennék… vagyok nélküle. Mert szeretem anyanyelvemet, és mert így egy kicsit be tudom csapni magam, hogy még magyarul beszélő ember vagyok…

A párom ma is haragszik rám, amikor spórolok a szavakkal. Sokszor szűkszavú vagyok, nem pazarolok, mint az emberek többsége, akik túl keveset mondanak a szavaikkal. Én féltékeny vagyok a szavaimra nagyon. Miközben félmondatokat fogalmazok meg, elvárom, hogy magától értetődő legyen, amit akarok. Nem szeretek beszélni. Úgy érzem, soha nem fogom tudni megfogalmazni azt, amit igazán akarok, soha nem fogom megértetni magam, miközben mások szavai belém hatolnak, és maradandó jeleket hagynak odabent. Mindezt azért, mert a szavak számomra többet jelentenek, mint más számára, mert a nyelv cinkostársam, barátom és fegyverem egyben. Mintha a szavaknak csak az én belső világomban, ott félúton a gyomor felé a nyelőcsőben lenne értelmük, ahogy kimondom őket, már veszítenek értékükből. A szavak szótlanul beszélnek hozzám a legtöbbet, minden betűegyveleg egy külön világot ébreszt fel bennem. Amikor az anyanyelvem természetes volt számomra, mielőtt keserű emlékké vált volna, amiért meg kell küzdenem, ami már csak elszomorít, és nem nyújt örömöt, akkor úgy gondoltam, hogy a többnyelvűség gazdagít. Bármennyire is adakozó a magyar szótár, egyes szavak árnyalatnyi különbségeit egyes nyelvek szinonimái jobban ábrázolják, mint másokéi. De immár a soknyelvűségem nem erény, hanem (olasz) rémálom. Románul majdhogynem teljesen elfelejtettem, amióta nem élek Romániában, holott mindig ragaszkodtam hozzá, hogy románul is helyesen, szépen beszéljek, ne mondhassák, hogy „az a magyar" még az állam nyelvét sem képes jól megtanulni. Olaszul még nem tudok eléggé, és ezt a mércét én állítom fel, még akkor is, ha senki nem veszi immár észre, hogy nem vagyok olasz. Amikor utoljára Kolozsváron jártunk, alig egy éve voltam házas, a párommal egy elektronikai boltban csavarhúzót akartunk vásárolni, és míg sikerült kézzel-lábbal tört románsággal rámutatnom, hogy mit szeretnék, az eladó vendégszerető kedvességgel megjegyezte, hogy nagyon jól beszélek románul (ahhoz képest, hogy olasz vagyok)… És ugyanazzal az őszinteséggel – mert ha elhallgatnám, magamat hazudtolnám meg –, amivel belső kényszert érzek rá, hogy a „magyar vagyok" mellé hozzátegyem, „de Erdélyből jöttem", ugyanazzal a senki-sem-kérte magyarázkodással, ami nélkül nem érzem teljesnek magam, ahelyett, hogy megköszöntem volna a hölgynek a bókot, azt válaszoltam szemlesütve, „igazság szerint Kolozsvárról mentem el", és erre persze azonnal visszakérdezte, hogy mikor, „tavaly", feleltem és emellé már nem volt, mit hozzátenni, arcáról lekopott a vendégszerető mosoly, helyét ugyanolyan gyorsan vette át az értetlenség, hogy lehet egy év alatt elfelejteni azt, amiről ő úgy gondolta, anyanyelvem, mint én a csavarhúzót és a visszajárót. Magyarul legtöbb heti egyszer, egy félórányi telefonbeszélgetés erejéig tátok szájat, és mivel nem szeretek beszélni, akkor sem mondok sokat. A munkahelyemen az olasz kollégám románul próbál velem társalogni, mert ő románul szeretne megtanulni, és nem akarja elfogadni, hogy én, ha nem föltétlenül muszáj, mai napig nem akarok románul beszélni, mert magyar vagyok. Mivel ragaszkodtam hozzá, hogy ne „románként" legyek bemutatva mindenkinek (a romániai leányvállalatokat követem), a főnököm viccelődve legalább tíz nemzetet kever össze ahhoz, hogy elmondja „romániai magyar" és budapesti látogatása után úgy tért vissza, „láttam a te csodás Budapestedet", mintha az enyém lenne, mert magyar vagyok, holott semmi közöm hozzá, mert Romániából jöttem. Budapesten éppen olyan turista vagyok, mint Bukarestben. Amikor először meglátogattam a magyar Országházát és a jegyirodában kértem egy belépőt, a hölgy azt mondta „magyaroknak ingyenes", erre én azt válaszoltam, „de nem magyarországi magyar vagyok, nem baj?", gondoltam, nem az én parlamentem, nehogy törvénytelen legyen az én ottani jelenlétem, a hölgy meg fennhangon így felelt: „ne gondolja, hogy nem hallom a hangsúlyából, hogy nem idevaló"… Nekem, aki mindig is büszke voltam a hangsúlymentes, „utcabeszédmentes", tiszta magyar kiejtésemre, igényes és kizárólag irodalmi nyelvű beszédmodoromra, ő, aki a személynevek elé határozott névelőt rak és van neki „szingli" barátnője, akit „telcsin" szokott felhívni, azt mondja, hallja, hogy nem is „magyarul" beszélek, nem vagyok „odavaló"… Csak Kolozsváron nem vagyok turista, de ott is csak azért nem, mert régi ismerősök vagyunk a Várossal és azért mégiscsak jó valahol nem turistának lenni.

Az ember tényleg azért keresi a nagyvárost, mert változatosságot, embereket és mozgalmasságot akar? Én egyre inkább kételkedem benne. Milánó és azt hiszem, ebben hasonlít bármelyik metropolisra, durva és fárasztó. Természetesen nem ezért válik zárkózottá és unalmassá. Amikor elkezdtem Milánóba járni, itt találkoztam az első olyan személyekkel másfél év után, akik anélkül, hogy külön ismeretekkel rendelkezzenek a témáról, amikor arra az egyszerű kérdésre, hogy honnan származom, azt a bonyolult kidolgozott válaszom adtam, hogy magyar vagyok, de Romániában születtem és nőttem fel, nem csodálkoztak el, nem vágtak értetlen pofát, nem kérdezték meg, hogy lehet ez. Felfogták vagy legalábbis elfogadták egy csapásra. Eddig bármerre jártam, bármilyen környezetben vázoltam nagyon intenzíven, hogy magyar vagyok, értsétek már meg, jogot tanult emberek sem értették, hogy valaki román útlevéllel lehet magyar. Többek között ezért is döntöttünk úgy, hogy Milánóba költözünk a sokkal vidékiesebb és sznob Bresciából; a párom felajánlotta, hogy ha nem fogom megszeretni itt, ő hajlandó Romániába jönni, de én úgy gondoltam, hogy miután ő már egyszer elhagyta szülőföldjét, Venezuelát, nem hagyhatja el második otthonát, Olaszországot is, ezúttal nemcsak a múltat és a barátokat, hanem a családot is itthagyva, rajtam a sor, hogy őt követve elhagyjam szülőföldem, múltam, barátaim és családom, bíztam abban, hogy jövőm itt is lehet, hiszen mégiscsak a csodás „Nyugatra", a toleráns egyesült Európába érkezem, ehelyett folyton „külföldi", „idegen", „extrakommunitáris", „afrikai", „ázsiai", „néger", „kínai", „latin-amerikai", „dél-amerikai", „keleti", „román", „cigány", „nem európai", „nem uniós", „sötét bőrű", „turista", „hovávalósi", „izébőlszármazó", „nem olasz", „nem állampolgár", „bűnöző", „arab", „közel-keleti", „muzulmán", „protestáns", „spanyolul beszélő", „szláv" szavakba ütközöm, „magyar"… Mitől vagyok még mindig magyar? Alig két év telt el és egyre gyakrabban „ütök el valamit a billentyűzeten", azt, hogy írni akarok, úgy fogalmazom meg magamban, hogy „voglio scrivere", sőt, legújabban azt sem teszem a „magyar vagyok" mellé, hogy Romániából jöttem, hanem ha megkérdezik, hogy Magyarország melyik részéről, azt válaszolom, a szüleim Győr mellett laknak, az osztrák határhoz közel, mert azóta ott laknak és már abba is beletörődtem, hogy még ha meg is fogom tanítani gyerekeimnek az anyjuk nyelvét, az számukra hidegen, akarom mondani, idegen nyelv lesz, nem az anyanyelvük, mert az anyanyelv nem az anyád nyelve, hanem a tiéd, az, amit a környezeted használ, amiben felnősz, amiben megtanulod megérteni magad és a világot, ami biztos menedéket nyújt, amit arra használsz, hogy kiüvöltsd magadból a fájdalmat, ami ezeregy éjszaka meséjével kecsegtet, amit a nyelőcsőben érzel ott félúton, a gyomor felé…

Kelt 2008 márciusa és 2009 februárja között, valahol félúton.

Jegyzetek

1 Hajtók dala
2 Da dove sei?
3 „Én inkább arra kérnék meg bárkit, aki mindenféle »petíció« megírására adja a fejét, hogy legalább helyesen és érthetően magyarul fogalmazza meg mondandóját. Petíciót kell írnom ahhoz, hogy az RMDSZ polgárai megtanuljanak magyarul? Meguntam a politikusok magán- és párthonlapjain is a helyesírási és fogalmazási hibákat. Hölgyeim és uraim, senki nem fogja önöket komoly értelmiségi embereknek nézni, ha nem jó orátorok. És jelenleg szakmailag igencsak keveset nyújtanak... Egy idegenben élő polgárlány, aki sem egyikre, sem másikra nem fog szavazni, de akinek fáj a mások magyar nyelve..." „Kedves idegenben élő polgárlány! Ön ne a mások nyelvével bajlódjon, hanem szüljön sok szép gyermeket, és küldje haza őket Erdélybe. Azzal szolgálja nemzetét. […]" http://itthon.transindex.ro/?cikk=7330