[Látó, 2009. július]

Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek. Regény. Életjel–HunCro–Magyar Napló. Szabadka–Eszék–Budapest, 2008, 158.

Két verskötettel a háta mögött, prózából kötetben még mit sem felmutatva nyerte meg Kontra Ferenc az újvidéki Forum Könyvkiadó 1987-es regénypályázatát Drávaszögi keresztek című kéziratával, ami a következő esztendőben jelent meg. Húsz év elteltével – a szerző ötvenedik születésnapjára – három kiadó közösen, három országban adta ki ezt a regényt, pontosabban egy ugyanilyen című, de részben más olvasatú művet. A szabadkai Életjel, az eszéki HunCro és a budapesti Magyar Napló kiadók közös vállalkozása a szó szoros értelmében hiánypótló, a regény eddigi egyetlen kiadása már beszerezhetetlen, s nemcsak a horvátországi származású, Magyarországon tanult és publikáló, Szerbiában élő magyar író életművében, hanem a régió irodalmában is kiemelten fontos, erre utal, hogy az 50 éves Életjel Kiadó ezzel a regénnyel indította el Klasszikusaink elnevezésű sorozatát.

Ha egy író akár egyszer is leírta az „úgy mesélem el…” félmondatot, s Kontra Ferenc már korai novelláinak egyikében megtette ezt, teljesen érdektelen, hogy miként folytatódik a mondat, az első három szó meghatározta elbeszélői pozícióját és az elbeszélés tárgya iránti viszonyát. „Én mesélem el”, nyomatékosítja az író, és ezzel azt is leszögezi: „a történet az enyém, legalábbis úgy mesélem el, mintha az enyém lenne, s az is, hiszen miközben elmesélem, a történet velem esik meg”. Más megközelítésből azt is mondhatná az elbeszélő, hogy „a történet én vagyok”, „nélkülem csak más történetek léteznének”. Kontra Ferenc az író eme személyes érintettségét tette meg alkotóművészi credója középpontjául, ami köré pazar katedrálist emelt önéletrajzi tetralógiájából és elbeszélésköteteinek sorozatából. „… meg akarok őrizni mindent, ezért vágok és ragasztok folyton, telnek a kartonlapos spirálfüzetek […] egyenletesen szétkenem a ragasztót, beemelem a kivágott részt az örökkévalóságnak szánt mozaikba” – írja erre vonatkozólag a Gyilkosság a joghurt miatt című prózakötetében. Ennek, a szülőföld múltját és jelenét az elbeszélő életén áttükröztető alkotói hitvallásnak első darabja volt a Drávaszögi keresztek.
„Későn érkezem.” Ezzel a mondattal kezdődik a regény első kiadásának szövege, s a zárómondat ugyanezt a megállapítást ismétli meg múlt időbe helyezve: „Későn érkeztem.” A szövegvilág határköveinek ilyen pontos elhelyezése nemcsak szerkezeti, hanem tartalmi szempontból is lényeges: hová, mihez érkezett későn az elbeszélő? Ahhoz, hogy tényleges krónikása lehessen a Drávaszögben élő, vészesen fogyatkozó számú magyarság közös szellemi birtokának. A néprajzkutatók már régtől panaszolják, hogy elmúlott az utolsó pillanat is, ezt a megkésettséget igyekezett helyreigazítani Kontra Ferenc az emlékezetére és az olvasó képzeletére hagyatkozó regényében.

A második, miként a Bevezetőben jelzi a szerző, átdolgozott kiadásban megjelent regény kezdőmondata: „Áthömpölyög rajtam a folyó.” A folyó, mint a szüntelen mozgásban kiteljesülő állandóság jelképe, az egyéni sorsokat magában görgető lét, a River of no return metaforája, a folyó, ahonnét nincs visszatérés, hömpölyög át az elbeszélőn, aki jelen idejű történetmondásában mutatja fel azt a hordalékot, amit a folyóként érzékelt közösségi emlékezet meghagyott benne, nem sodorta tovább az örök feledés feneketlen vizeibe. „… a kimondatlanul maradt szavak megértésén nőttem fel”, közli az elbeszélő, aki titkok, mítoszok, babonák, balladák, imák, élet- és sorstörténetek, közszájon forgó históriák romjait, ismert, de soha nem emlegetett történetek emlékeit leltározza „rendhagyó krónikájában”, kihagyásokkal, elhallgatásokkal, az olvasóra testált gondolatok továbbfűzési esélyével, miként hajdani adatközlői tették, amikor képtelenek voltak rímelő sorokban elmondani a darázsi balladákat, ezért elmesélték a bennük foglalt eseményeket. Az elbeszélés az eseményeket rekonstruáló emlékezés ritmusát idézi. A történet nyomvonala egyenesen halad előre az időben, az epizódok pedig egy-egy emlékezetesebb esemény mentén bontakoznak ki, a közöttük történt, elhanyagolható epizódok kiestek az emlékezetből. Az önéletrajzi emlékezés beszédmódja egyszerre oldódik a poétikai szervezettség által, a hideg narráció pedig érzelemdús lírával telítődik. Ez a prózavilág a regionalizmus legnemesebb hagyományai értelmében a tájhoz és a benne élő emberekhez kapcsolódik, anélkül, hogy az elbeszélő konkrét földrajzi megnevezésekkel pontosítaná az események színhelyét, így egyetemesebb síkra emeli az ember és a táj egymást meghatározó viszonyát. Nemzedékek történetét átfogó népéleti ismeretanyagot dolgoz fel a műben Kontra Ferenc, igyekszik megörökíteni mindazt, amit még a folklórban, a történetekben, a babonákban és rítusokban sikerült tetten érnie, megragadván szülőföldjének partszakadásait, mielőtt még végleg eltűntek volna a vízbe vesző löszhát emlékei. Beszédes Valéria, a regény mostani kiadója hangsúlyozta még az első megjelenés kapcsán, hogy többet meg lehet belőle tudni a drávaszögi magyarság népéletéről, mint számos néprajzi gyűjtésből. A szakember eme véleményezése természetesen nem befolyásolja a regény más területekről, mondjuk a poétika, a narratológia, a hermeneutika vagy a retorika terepéről indított vizsgálatának következtetéseit és eredményét, viszont alaptételül szolgál Kontra Ferenc szerzői hitvallásának megértéséhez. A Nagy a sátán birodalma című novelláskötete három évvel a Drávaszögi keresztek után jelent meg, s a címadó elbeszélésben, mintha az előző könyvre utalna vissza a szerző, de a készülő tetralógia tartalmi alapvetéseként is olvasható az idézet: „Kirajzolódnak az egykori családi fészek alapjai: a konyha négyzet alakú, pipaccsal benőtt parcellája, mint a friss vér, megjelöli a rom hosszúkás testét. A tisztaszobában repce virít, a kamra döngölt földjén fekete ómen a korhadt gerenda, mellette rozsdás vasdarabok, egy régi motor alkatrészei. Darabok valakinek az életéből, aki csak megoldatlan enigmákat hagyott maga után, örökké vérző pipacsok közt varázsolta el önmagát.”1

Keresztek jelzik ezen a vidéken a volt életet, jég alá csúszott, tűz által elemésztett sorsok tragédiáit sorjázzák a hegybe vájt gádorok, a lerombolt templomok, az eke után a földből kiforduló csontok, a kidőlt szőlőkarók. Már a táj is képtelen elviselni a magányt. Az elbeszélő a tájmítoszt ragadja meg, és a tájban folyó közösségi létet beszéli el epiko-lirikus történetfüzérben. Az orális hagyományra, a szociográfiai dokumentaritásra támaszkodik a szerző, valós alakokat szerepeltet történeteiben, miközben fikciós a prózája, ami a regény legremekebb oldalain a közösségi epikus formák szürreális képzeletét, transzcendentális világképét, a hallgatósághoz csiszolt előadásmódját teremti meg: „Ezüstszárnyú madár tűnt fel az égen. Csattogott a csupasz, őszi fák fölött. A hold elbújt a felhők mögé. A nagy madár körözött néhányat a feszület fölött, aztán villámgyorsan lecsapott. Kihúzta Krisztus lábából a vasszöget. Csőrébe fogta, és elrepült vele. Nagyokat csapott a szárnyával, fényes köröket rajzolt az égre. Sokáig lebegett a kereszt fölött az ezüstmadár fényes glóriája, aztán szétfoszlott az éjszaka sötétjében. Akkor a Megváltó lábából friss vér fakadt, leszivárgott a földbe. Ebből sarjadt egy vadrózsabokor. Az a bokor még ma is ott zöldell. Az a vércsepp még most is táplálja. Sohasem szárad ki, mert az ezüstszárnyú madár a csőrében vizet hoz neki. A piros bogyóból, ha szednek, elviszik a betegnek, meggyógyul a levesétől.” A keresztút metaforává emelt motívuma többször feltűnik a regényben, s egyértelművé teszi, hogy noha „az élet és halál között feszül a legnagyobb távolság”2, a születés és halál között eltelt idő voltaképpen semmilyen jelentőséggel sem bír, hiszen nincsen feltámadás, csak kényszerű és kötelező pusztulás, önsorsrontás, kollektív exodus, a gyertyalét fogyásának különböző módozatai, amelyek nyomán még az igeragozás is helyi karaktert ölt: „Én elmúlok, te meghalsz, ő felfordul, mi elköltözünk, ti kimúltok, ők elpatkolnak…”3 Erről a vidékről Isten is elfeledkezett.

Már a Drávaszögi keresztek megjelenésétől kitapinthatóvá lett Kontra Ferenc azon szándéka, hogy mesélő kedvét összpontosítva az emberi sorsok panoptikumát kívánja műveiben megjeleníteni. Az emberi sors pedig eleve tragikus, hiszen mindenképpen halállal végződik. A személyes lét kezdő- és végpontja közötti időszakot viszont hajlamosak vagyunk egyénileg vagy együtt megkeseríteni, érdekből, félelemből, irigységből, ideológiai meggyőződésből, vagy egyszerűen elemi ösztöneink miatt. S ez bűn. A bűn mint próza pedig Kontra Ferenc írásainak központi mozgatója, s e művek magva talán olyképpen is megfogalmazható, hogy az ember bűnre ítéltetett, és csak a pusztulás meg a halál bizonyos. Az ehhez a végkövetkeztetéshez vezető elbeszélés a regény azon jelenetében – a nyolcadik fejezetben – éri el csúcspontját, amelyben egymásra vetül a menyegző és a gyász hangulata a gyilkosságot és öngyilkosságot leplező tűzvész képével.

Az elbeszélő pozíciója a két nemzedéken átívelő történet idején rugalmas, mindig alkalmazkodik az elbeszélendő szituációhoz, miközben szólama egységes marad, még akkor is, ha különböző helyszínt és jelenetet játszik egymásba. Remek példája ennek az eljárásnak a disznótorra hazautazó fiú fagyhalálának drámai erejű leírása, ahol a vacsorázó família és a távolból a hómezőnek egyedül nekivágó fiú jelen pillanata egyszerre egymásba nyílik, szinte átjárhatóvá lesz a tér, egymásba hatol a két helyszín atmoszférája, a tragédia pedig most sem kerülhető el: „Meleg van a konyhában, izzasztó hőség. A hosszú, iksz-lábú asztalnál ülnek, amit a padláson szoktak tartani évközben, csak ilyenkor hozzák le, és rakják össze. Vacsora közben kopognak az ablakon. Mindenki abbahagyja az evést, kintről furcsa hangok hallatszanak. Talán a maszkák jönnek, súgnak össze, vagy a zarándokok kopognak be élelemért. Nyílik az ajtó, és odakint nincs senki, senki. Ahova az ismerős házat képzelte, ott a fekete, téli éjszaka volt, a téli éjszaka. Érzéketlen bőrén mintha ruha sem lett volna, a borzongás a csontjáig hatolt. Fütyült, sikoltott fölötte a szél, akár a griffmadár, akár a griffmadár. Recsegve tört ki a szőlőkaró, aminek támaszkodott. Ujja jeleket karcolt a hóba. Az arcára szitáló pelyhek többé nem olvadtak el.”

A tényszerűség és a fikció mindvégig megfér egymással Kontra Ferenc elbeszélői világában. Annak tudatában ír, hogy „Egy író folyton tévedhet, amikor olyasmit lát bele egy furcsának tetsző jelenetbe, ami nincs is ott, csak egy külső akarat vibrál a figurák között, erővonalakat alkotva, kívül rekedt hangokat hallva, melyek leírható dallamot alkotnak…”4 Kontra Ferencnek végső soron nem a téma megfogalmazásához van szüksége a fikcióra, az író dolga, hogy kitalálja a történet elmondásának módját: nyelvet, szavakat találjon az elbeszéléshez. Esetében ez a mód jelenti a fikciót, a téma szálai pedig erős fonatú szövetként fogják egybe az elbeszélő élményanyagát, prózává lombosító narrációt és pazar atmoszférateremtő készségét.

A rugalmas, de mindig pontosan szerkesztett elbeszélői szólam az orális hagyományból nemcsak tartalmi elemeket használ föl, hanem a drámai szerkezetet is átörökíti. A balladaszerű építkezés szinte tapintható az ötödik fejezetben, ahol a pudárkodó lányok és a hozzájuk csatlakozó legények vigasságát kellemetlen civódás szakítja meg, aminek folyománya baljós előjelként megdermeszti a történetet, majd a feszültség újra oldódni látszik, ám az előrejelzett tragédia természetesen bekövetkezik, az egyik lány szörnyethal.

A Drávaszögi keresztek második kiadása ugyanolyan pontossággal csiszolt regény, mint az idézett jelenet. Noha legelső volt az időközben kiteljesedett önéletrajzi regényciklusban, az átdolgozást követően mégis utolsóként elhelyezett záróköve a Gimnazisták, a Farkasok órája és a Wien a sínen túl regények ívének csúcsán, közéjük csiszolt bevezetés és befejezés egyszerre. Idézzük csak fel, mi volt az első kiadás zárómondata: „Későn érkeztem.” Kész, lezárult, valamiről lekésett az elbeszélő, valamit pótolhatatlanul elsodort a soha vissza nem térés folyója. Ezzel szemben a második kiadás befejező mondata éppenséggel a folytathatóság helyzetének megteremtéséről számol be: „Már minden készen állt az induláshoz.” Megérkezésről szó sincs, csak kilátásban lévő utazásról, amiről majd újabb regények adnak számot.
Számomra viszont az első kiadás szövegváltozata is olyan alkotás, amit akkor is észben kellene tartania az irodalomtörténet-írásnak és az olvasóknak, ha Kontra Ferenc soha egyebet nem írt volna. Ugyanakkor hiányoznak számomra az első kiadásból az önsúlyuk alatt löszfalként leszakadó szövegtömbök, amelyek más rendezési elvet követtek, mint a második kiadás kiegyensúlyozott fejezetei, és más, nyomatékosabb retorikai hangsúlyt adtak az epizódoknak, szöveghelyeknek. Ezért javaslom, hogy ha valaki szeretne két jó regényt olvasni, akkor olvassa el Kontra Ferenc első regényének mindkét kiadását.

Jegyzetek

1 Kontra Ferenc: Nagy a sátán birodalma. In Nagy a sátán birodalma. Forum, 1991, 13.
2 Uo. 14.
3 Uő. Egy távoli fényes pont. In Nagy a sátán birodalma. Forum, 1991, 164.
4 Kontra Ferenc: Csáth Géza utolsó novellája. In Gyilkosság a joghurt miatt. Forum, 1998, 171.