Mészöly Miklósnak

Előbb a hír, hogy van.
Majd egy délután mintha léghuzat terelne szürke pehelytollat a szárnyas ajtó alatt – ennyi volt. Csak a hír miatt rögzül.
Sokáig semmi. Nyűtt lelkünk tán emiatt lendül vad képzetek felé. Hisz meg sem hallanánk, ha egy ilyen, mondjuk…, istenem.
Így lehet, hogy nesztelensége, mely kezdetben oly balzsamos célzattal békített jövendőt, most sötét távlatokat nyit. A Legváratlanabb Találkozás görcsében járjuk a házat éjszaka, bőrünk alatt meg-megránduló hálók sokasodnak, az ágyról hosszú szárú cipőkbe ugrunk.
Későn döbbenünk rá: épp ajzott készenlétünk kezdi ki finom diszkrécióját. Mutatja magát – ezt kell mondanunk. Vérző seb tekintetünk peremén, nem ismerünk rá. Még néhány nap, és kihívóan lassul, rizikózik, tüntetőleg iszkol, kushad, menekül, fél.
(Hallásunk élesedik – már cseppet sem nesztelen. Mindegyre halk, pergő dobolás, meg-megtorpanó iramlások, s ehhez még, ahogy a konyha linóján schleifol – az a dermesztő.)
Egy kamikáze. Csak belül menekül. Borzongunk látván az esztelen, vak tervet, mi hajtja, nyűgözi őt. Látni ezt már tartásáról, hegyes fejével összenőtt gumitömör testéről – hogy az egészből semmit sem ért. Örök rab ő a falak futásába veszve… Mozgó, sűrített izomtónus, beszari, idegbeteg torpedó!
És eljön a nap, mikor egy délután fölhangzik abszurd-alázatos-tolakvó kaparászása, kíméletlen, perverz szüneteivel, egyenesen abból a fotelből, melyben kedvenc könyvünkkel ülünk. Milyen észbontó, cinikus, sunyi remény lengi be ezt a hangot! Szól, miközben vicsorogva tagadja a hangzást! És milyen alattomos – mondjuk csak ki – kelet-európai mellékességgel vált át hisztérikus, mohó allegróba!
De ekkor már mi is jövünk, hozzuk magunkat. Hallottuk a szót.
Lihegve még, ajtónak vetett háttal a szétrezgő csapódásban. Ha most ott van, akkor végképp; fogadkozunk. Jól zár ez az ajtó, a küszöb is magas, sehol egy rés. Alkalom ez. Görnyedve hát linóig, mint reszkető kérvényt nyújtjuk be a fogót, a remény felajzott íját. Majd szemrésnyire nyitni olykor az ajtót, gyorsan, hidegen pásztázva, rettegünk boldogan. Oh, fröhliche Stunden!
Hogy most mi járunk rá…
… hogy már feladjuk, hogy majd mindjárt mögöttünk, újra, mint annyiszor, hogy esz a frász, hogy pattintva mégis az ajtón, hogy be, hogy lefelé, mint az isten, hogy a küszöb előtt húsz centire, hogy még mindig, hogy nem érdekli, hogy sejt valamit, hogy mi, hogy ő, hogy miért, hogy egymásról, hogy mindent, hogy most, hogy már, hogy mi lesz, hogy valaki, hogy mögöttünk, hogy réges-rég, hogy mást akar, hogy néz!, hogy minek, hogy vissza az egész, hogy mégse, hogy ágyékunk feszül, hogy jó, hogy rossz, hogy sehogy, hogy legyen valami, hogy végre, hogy hátul, hogy valaki, hogy megint, hogy feketére mázol, hogy csöpög, hogy görnyedni, hogy örömhír, hogy mégis, hogy nem, hogy mi ez, hogy tudjuk, hogy tényleg, hogy remegés, hogy ott van, hogy működött, hogy mintha semmi, hogy hát hogy is, hogy a farka csak úgy félre, hogy lazán, mint kanapén, hogy négykézláb, majd kúszva, arccal a szőnyegen, nézni hosszan és puhán, hogy határeset, hogy épp csak a feje, a tarkó fölött sutty!, hogy vére folyt, hogy persze a recék, hogy jól jöttek ott alul, hogy nélkülük még most sem, hogy be a nyakba, a nyakából a vér, hogy ezt csak később látjuk, hogy előbb a nesz, ahogy finom hártya szakad, a friss vér hangja ez, hogy befolyt alá, hogy két ujjal a fogót, hogy csorog alá, hogy viszszaejtjük, hogy a recékről nehezen válik le, hogy omlik a géppapírbölcsőbe, hogy ki vele!, hogy birsalma zuhan az ablak előtt, hogy kőként töri a betont, hogy mért állunk percekig, hogy engedelmes, puha most, hogy könnyű, hogy szeme tágul, már nem lehet nagyobb; hogy súrolni most, hogy jobban, hogy kilónyi papírt inkább, mit dobni el!, hogy ragyog, hogy tiszta most a linó, hogy szaglik, hogy Cif, Clorax, Hypo, hogy mosni kezet-talpat, hogy hátrálni végre ki, hogy ajtónak a hátat, hogy birsalma, hogy csattan, hogy istenem, hogy mi…