Látó, 2010. augusztus-szeptember

1.
Hanoch Levin: Téli temetés, Kolozsvári Állami Magyar Színház

A börleszk műfajába sok minden belefér: az üldözés, a menekülés, a nyers vagy akár a vad humor, a képtelen helyzetek, sőt, a fizikai törvények legyőzése is. Hanoch Levin Téli temetésében mindezt fokozottan megtaláljuk, csakhogy döcögő dramaturgiára és lanyha ritmusra alapozva. Elie Malka kolozsvári előadása pedig mintha észre sem venné a darab problémáit. Vagy észreveszi, de nem foglalkozik velük. Így az előadás már az első néhány jelenet után elfárad, és nehézkesen csoszog, míg véget nem ér.
A kezdőkép az öreg Álté Bobicsek (Senkálszky Endre) halálát láttatja. Lácsek (Bogdán Zsolt) megszeppent, olykor-olykor unatkozó kisfiúként térdel anyja ágyánál. Az öregasszony haldoklása nem tragikus – sem önmaga, sem fia számára. Az sokkal egetrengetőbb problémának tűnik, hogy hányan lesznek a másnapi temetésen. Meg hogy elhalasztódik vagy sem Velvécja (Pethő Anikó) esküvője. Efféle gondolatok közepette Álté, az anya, a nagynéni meghal. Az egyáltalán nem derül ki, hogy a rendező az öregasszony szerepét miért osztja férfira. Valószínűleg csak úgy. E jelenet azonban ennél súlyosabb problémát is megelőlegez: Lácsek figurájának félrecsúszott vonásait. Bogdán Zsolt ügyefogyott, nyávogó bohócot játszik. Egyetlen célja, hogy elmondhassa Srácjának (Panek Kati) a halálhírt. A lánya es­küvőjére készülő nő azonban családostúl menekül előle. Ezért Lácsek üldözésbe kezd. Üldöz és nyávog – Bobicsek mindössze ennyi. Bogdán Zsolt elénekli és elszipogja a szövegét, ezért a figura egysíkúvá és idegesítővé válik.
Az egyoldalúságért elsősorban az író és a rendező okolható, egyes színészeknek mégis sikerül árnyalatokat csalnia a figurákba. Az alig vánszorgó, fulladozó előadás elsősorban a Panek Kati–Bíró József párosnak köszönhetően jut levegő­höz. Panek Kati rengeteg energiával játssza Srácját, a domináns családanyát. Velvécja anyjaként, élete az esküvő köré összpontosul. Amióta megszületett, a lánya esküvőjéről álmodott. Végre elérkezett a dédelgetett ünnep, melyre nem kevesebb, mint négyszáz vendéget és nyolcszáz csirkét várnak. Srácjá számára így nem is kérdéses, hogy Velvécja esküvője vagy Álté Bobicsek halála fontosabb. Srácját tehát mindenekelőtt az esküvőhöz fűződő viszonya határozza meg. Az egyoldalúság ellenére Panek Kati élettel tölti meg a figurát.
Bár Srácjá minden helyzetben, mindenkivel szemben csakis az esküvő függvényében nyilvánul meg, mégsem válik unalmassá. Sőt, közös jelenetei Rásesszel (Bíró József), az előadás legjobban működő, legpörgőbb pillanatai. Bíró József kissé ügyefogyott, szófogadó, szerető férjet játszik. Felesége iránti kedvessége egy apró és bájos visszatérő gesztusban nyilvánul meg: néha odamegy Srácjához, és fejét a nő vállára hajtja. Bíró József Rásesze akár egy engedelmes, butácska kisfiú, aki számára Srácjá nemcsak feleség, hanem anya és főnök is.
Női dominancia fedezhető fel Popocsenkó (Bodolai Balázs) szüleinél, Cickéjvá (Péter Hilda) és Baraguncele (Bács Miklós) viszonyában is. E párosnál az elnyomás két szinten jelentkezik: Cickéjvá eget rengető hisztériája miatt Baraguncele meghunyászkodni kényszerül, Péter Hilda erőteljes játéka miatt pedig Bács Miklós szinte észrevehetetlenné válik. Péter Hilda Cickéjvája mindig mindennel elégedetlen. Aggasztja Velvécja családja, unalmasnak tartja az embereket, és leghőbb vágya, hogy egy hidrogénbomba pusztítsa már el az egész világot. Átkozódó szóvirágokból kifogyhatatlan: néha azt kívánja, hogy a ragya verje ki, máskor a pokolba küld mindenkit. Szitokhalmazata az előadás egyik legjobban kiaknázott humorforrása. A sopánkodások Péter Hilda játékának köszönhetően válnak igazán működőképes poénokká. Olyan komolyan, talpraesetten és zamatosan vágja mindenki fejéhez szidalmait, hogy garantált a röhögés. És a menekülés: a halál angyala alias Ándzsel Számuelov (Balla Szabolcs), aki Cickéjvá lelkét szeretné szellentés formájában begyűjteni, úgy eliszkol az átkozódó nő elől, mintha puskából lőtték volna ki.
Ándzsel Számuelov egyébként magában hordozza az előadás két leglényegesebb és egyben legrosszabb vonását – a nyers humort és a kínos egyoldalúságot. Hanoch Levin darabja dúskál a sületlen és otromba poénokban. Azon túl, hogy a halál maga egy hosszú szellentés, és a lélek jókora mennyiségű bélgáz, az előadás csak úgy önti magából az ízetlen humort. Popocsenkó és Velvécja például a női fenékről rappel, Cickéjvá pedig fel akarja gyújtani a Himalája tetején békésen meditáló buddhista szerzetest (Senkálszky Endre). Ezek a helyzetek roppant kínosak, amit tovább fokoz az, hogy a színészek többsége szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát a figurák bőrében.
A színészek és a nézők kínlódását tovább súlyosbítják az ismétlődések – a szavaké, a rossz vicceké, a cselekedeteké. Ezeknek köszönhetően válnak unalmasakká és egysíkúakká a figurák. Rozencvájg (Orbán Attila) és Lichtenstejn (Salat Lehel), a két egészséges mindig csak fut és fut. Addig futnak, míg egyikük meg nem hal. A halál angyala mindig ugyanúgy szellentésre buzdítja a kiszemelteket. A szerelmesek, Velvécja és Popocsenkó, újra és újra egymásnak esnek, és csokolózásba kezdenek. Lácsek számtalanszor elnyöszörgi, hogy anyu meghalt. Ésatöbbi. Az elő­adás dramaturgiája így lapos lesz. Hiába találja ki az író, hogy az esküvőre készülő család elrepül Lácsek elől a Himalájára, majd onnan egy szépségszalon tetejére, onnan pedig, a gyászolóval együtt, az esküvőre, ahol a négyszáz vendég és a nyolcszáz csirke leledzik. Ezek a fordulatok nem működőképesek, nem pörgetik fel az előadás ritmusát, és a legkevésbé sem lendítik előre a történetet.
Az előadást rossz szájízzel nyeljük le. A színészek valamelyest mentik a jobbára menthetetlent. Mégsem értjük a szándékokat: hogy mit akart Hanoch Levin a figuráktól, Elie Malka a színészektől, és az előadás a nézőktől.

2.
Kiss Csaba: Hazatérés Dániába, Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Kiss Csaba darabja sajátos alkotás. Egyértelműen megáll a saját lábán is, de igazi értéke adaptáció-jellegében rejlik. Szépségét elsősorban a Hamlet egyes árnyalatainak átfestése adja. Habár a két történet kiindulópontja és végkifejlete azonos, a Hazatérés Dániába más úton, más problémákat boncolgatva jut el ugyanoda, mint Shakespeare Hamletje. Kiss Csaba a test örömeinek élő Claudiust állítja a középpontba, aki lazán és higgadtan felvállalja a gyilkosságot. Érdekes módon a főszereplő Claudius (István István) az előadásban egyhangúvá, homályossá, meglehetősen jelentéktelenné válik. Az egyszerűen csak Hercegként (Nagy Antal) emlegetett Hamlet is viszonylag háttérbe szorul, a darabban és az előadásban egyaránt. Shakespeare-nél az ő vívódása és színlelt őrültsége körül forgott az udvar világa, Kiss Csaba viszont a mozgatórugó szerepét szinte észrevétlenül Horatióra osztja. Egy olyan Horatióra, aki meglehetősen különbözik a gerinces, jólelkű eredetitől – Hamlet egyetlen hű barátjától. A Harag György Társulat előadásában Kiss Csaba egyes csavarjai még ravaszabbá válnak, mások sajnos elvesztődnek.
Albu István előadásának legmarkánsabb jegye a stilizáció, amely elsősorban a tér és a színészi játék sajátja. A játékteret (díszlettervező: Tenkei Tibor) egymásra helyezett, hatalmas méretű aranyrögök alkotják. Szerepüknek se szeri, se száma: székként, asztalként, ágyként, sőt koporsóként is szolgálnak. Az óriási aranyhalom ugyanakkor erőteljes szimbólum – a tróné, a hatalomé, amely nyíltan vagy épp burkoltan irányítja a legtöbb figura cselekedeteit. A díszlet így egy húron pendül az előadással, mégis túl domináns. Színe és mérete túlzottan ránehezedik a nézőre. Az arany töménységét tovább fokozzák a jelmezek (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias). A figurák többsége a zöld és a kék többé vagy kevésbé visító árnyalatait és kombinációit viseli magán, kivétel nélkül, egy kis arannyal megbolondítva.
Az aranytumultust Rosen (Bándi Johanna) és Guilden (Vencz Stella) töri meg, talpig piros lényével. Ruhájuk, csizmájuk, szájrúzsuk és festett maszkjuk is piros. E két figura esetében Albu István jól működő szerepösszevonásra adta fejét: Bándi Johanna és Vencz Stella játssza, Rosen és Guilden mellett, a színészeket és a sír­ásókat is. Mi több, fej vagy írást játszó bohócszerű figurákként is újra és újra felbukkannak a színpadon. Játékuk értelmetlen bohóctréfa: feldobnak egy-egy érmét, de a végeredmény, legyen az fej vagy írás, egyiküknek sem jó. Játékuk eszközének ugyanakkor egy halálkomoly szerep is jut: az érmék, ősrégi temetkezési szokáshoz híven, a halottak szemén végzik. Így a két bohóc figurája a játékhoz és a halálhoz kötődik. E két vonás teszi egylényegűvé a Bándi Johanna és Vencz Stella játszotta figurákat, és ennek köszönhetően lesz igazán működőképes ez a szerepösszevonás.
Albu István előadásának legnagyobb ötlete mégis az, hogy Horatiót és Odrúnt (Fortinbrast) is Nagy Csongorral játszatja. Ez a szerepösszevonás még inkább beárnyékolja Kiss Csaba egyébként is negatív irányba eltolt figuráját. Nagy Csongor Horatióját a hajdani királyhoz, a Herceghez és Opheliához (Varga Andrea) fűző­dő viszonya határozza meg. Az öreg Hamlet iránti hűsége és szeretete megkérdő­jelezhetetlen. Erről tanúskodik az a jelenet is, amelyben Horatio elmeséli a Herceg­nek apja lassú, kínzó megmérgezését, a temetést és az azt követő három hónapot. Nagy Csongor mozdulatlan testtel, rezzenéstelen arccal mondja el Horatio mondatait. Szinte nem is játszik, csak szöveget mond. A néző mégis látja és érzi az odaadást, a sajnálatot, amellyel Horatio hónapokon át ápolta a haldokló királyt, és azt az undort, amelyet Claudius ocsmány tette vált ki belőle. Ugyanilyen eszköztelenül, mégis tisztán és erőteljesen születik meg a Herceg iránti düh és megvetés. Horatio durván szembesíti a Herceget kötelességével, unszolja, kéri, követeli, hogy bosszulja meg apja meggyilkolását. A Herceg azonban nem hisz abban, hogy a halál lenne a megfelelő büntetés Claudius számára. Ezért Horatio kénytelen meghozni a végérvényes döntést helyette. Ezáltal pedig feljogosítva érzi magát arra, hogy a Herceg helyett Opheliát is magáévá tegye. Ezért berángatja a gyönge lányt egyik aranyrög belsejébe, és megerőszakolja.
Kiss Csaba Hamlet-adaptációjában Ophelia az egyedüli igazán ártatlan áldozat. A szatmári előadás legőszintébb és legfájdalmasabb jelenete Ophelia halott apjához szóló rövidke monológja, amely finom vonalakkal épp áldozatiságát rajzolja meg. Varga Andrea Opheliája törékeny, fájó hangon mondja el papácskájának, hogy rájött: ők ketten nem kellenek senkinek, sőt, egyenest útban vannak. Ez a felismerés azért kegyetlen, mert e két figura minden gesztusa arról árulkodik, hogy kelleni akarnak. Persze, két egymástól élesen eltérő módon. Ophelia őszintén, szeretetéhesen, Polonius (Rappert Gábor) számító, megalázkodó, vigyori bohóc módjára. Ezt hangsúlyozza a fehér ábrázatára pingált arcpír is. Rappert Gábor Poloniusának testtartása, tekintete, hanghordozása, minden porcikája a hízelgést, az alamusziságot hordozza magában. Bár ő rettentő komolyan veszi feladatát, mely Claudius kegyeinek keresésében és a trónhoz való közelférkőzésben áll, a király egyszerű kis udvari bolondként kezeli őt. Ezért Polonius állandó jelleggel ugrál ide s tova; fújja Claudius főtt tojását, hogy hűljön; felolvassa Ophelia és a Herceg egymásnak írott pajzán leveleit, hadd szórakozzon a király. Polonius fölösleges létét abszurd halála koronázza meg. A sors is csúfot űz belőle: senki nem akarja megölni, véletlenül mégis meggyilkolják. Polonius az előadás legszínesebb figurája. En­nek oka a játékban rejlik. Rappert Gábor nem spórol a gesztusokkal, a mozgással, a mimikával. Játéka inkább realista, mint stilizált. Így a színészek többségével ellentétben nem pusztán szavakból építi fel a maga figuráját.
A játékmód stilizációja, amely a visszafogott eszközhasználatra és a szöveg, a hang középpontba helyezésére összpontosít, fontos kísérlet a már megszokott és megunt realista színjátszáson túllépő útkeresésben. A szatmári előadás esetében viszont nem bizonyult eredményesnek. Ez a forma és nyelv a színészek többsége mellett szerves találkozás nélkül elmegy. Ezért a játékból gyakran üres szövegmondás lesz. A szavak jelentés nélkül maradnak, és elvesznek. Ez azért is igencsak fontos probléma, mert az előadás kiindulópontját Kiss Csaba szövegének jelentős mértékben megvágott, lecsupaszított változata (dramaturg: Gönczi Hunor) képezi. Ilyen módon minden szónak fontos szerep jut. Vagyis jutna. Mivel azonban a színészek többsége és a stilizált játékmód gyakran nem talál egymásra, a szöveg is sokszor üresjáratba torkollik. Így a figurák is csorbulnak, és maszatosak lesznek.
A szatmári előadás tehát felemás. Sokszor botladozik, sokszor túllő a célon, sutaságai ellenére mégis fontos. Mert elég bátor ahhoz, hogy letérjen a járt útról, és a kudarc rizikóját is felvállalva, a járatlannal kísérletezzen. A Hazatérés Dániába esetében az ismeretlen forma és nyelv számos gubancot okozott, de néhány mű­kö­dőképes ötletet, igaz pillanatot is szült.