[Látó, 2009. július]

„Bohóc a költő”
(ismeretlen szerző)

Két úr között csak topog a lélek,
szolga ő, s vár lehetőség-léket,
hogy a más mérget rejtő pohár,
mi díszes ügy, bár kietlen, sivár,
úgy dalolhatja szűk rejtett dalban,
hogy urához ne láncolja dallam,
csak írhassa versét hatra-vakra,
fél szemmel, sandán szénabrakra,
kupára, mi majd attól telik,
vagy attól tömény, vagy attól lesz híg,
hogy kivel közös a kupa s kád,
s hogy ki teremté az apja fiát,
ráncos földlepedőnk e szögletén,
melyet letagadhatsz, de akkor is tény,
csak magára húzva rentábilis,
s ha nem temet el, őrületbe visz.
Hogy ne írjak verset, keveset se?
Gyökeret a szár úgy kövesse,
és ne maradjon szentnek lábhelye,
honnan a kúszó világra néz le,
feledve bajt, bamba megcsúszást,
mi percet ér, de órát sose lát,
mert eltűnt előle minden kész nyom,
hát így szeressétek egymást agyon
felebarátin, jóakaróm…
Mit is árultunk a verstakarón,
minek volt ára, s a rekedt kántor
elparentált, így temetni bátor,
vele zümmög a többnyelvű házsor.
Sejtve, mi hasonló mindezekhez,
a hűség próbája balegyenes,
ha nem írnék égve holdkóron,
betűt szemezve e kor eloson,
ki- s befordítva, mit még érdemes,
hadd pászoljon az illemékszerhez,
hogy legyen mindennek szép a vége –
rajtam a remény jégverítéke.