[Látó, 2010. október]
Megint az erkélyen feküdtünk.
Kétezernyolcjúliushúszhoz képest közel négyszázhét napot voltam víz alatt.
Aztán mégse merültem lejjebb, lassan összegyűjtöttem a vizet tüdőmből, és kiköptem. Olyan könnyű lettem, szinte jártam a vízen. Gyengéden sodort, terelt a part felé.
A vihar nemrég ült csak el. A nap bombaként meredt rám, fenyegetést és megnyugvást ígérve. Hiszen saját melegétől rozsdavörösre forrva akár most is felrobbanhatna. És véget vethetne mindennek. De ahogy felnézek, ezt érzem, nincs még itt az idő.
A homok serceg, szikrázik talpam alatt, ruháim után kapkodok. A víz egyenletesen úszik tágas börtönében a vihar tervszerű lázítása után. A hely már-már biztonságos. A madarak visszarepülnek a fák lombjaiba, zenéjükkel újra feltámasztják a tájat, magukhoz közel csalogatják, visszaédesgetik az életet.
Először a büfék, a standok forgatják tábláikat az Aufstehen, Open, Nyitva felirat felé, aztán zsebükben aprópénzt csörgetve emberek gyűlnek köréjük. Fölismerek néhány ismerős arcot, félévvel öregebbek lettek: a szájak félévvel gyűröttebbek, a ráncok félévvel mélyebbek. Nem hinném, hogy ők észrevennék a változást, ahogy magam sem látom magamon.
Vannak napok, amikor mintha közelebb lennének a csillagok. A mai ilyen volt.
Más erkélyen feküdtem most, mással, és egyszerre régi mondatok ötlöttek eszembe: „És valami arra késztetett, hogy ezekből a szavakból építsek, teremtsek egy mesét, mégpedig a legszebbet.” „Azért folytattam...” „A betűk tehát egymást kézen fogva, szavakká születtek, azok mondatokká, azok szöveggé és azok így egy mesévé. És hogy a végére mi maradt bennem...”
– Gyerekkoromban anyám elalvás előtt mindig mesét mondott. Már rögtön az elején elszenderedtem, talán megálmodtam a végét, mert másnap halványan emlékeztem rá.
– Mesélek most neked én is. Szeretnéd? Várj, de akkor Te nem alszol el rajta, úgy nem jó!
– Majd legközelebb úgy csináljuk. Mindketten úgyse tudunk egyszerre!
– Tudod mit? Mesélek előbb én egyet, és ha még ébren leszel, te következel.
– Drága vagy!
„Elkezdtem, de amikor már az első mondatnál voltam, tudtam, hogy nem ez lesz a legszebb mese. És nagyon elszomorodtam...”
Akkor a parton, most az erkélyen. Különös erőt éreztem magamban az újrakezdésre. Ezúttal sikerülhet. A hely, a környezet legyen ugyanaz! Siófok. Szabadstrand.
Hol volt, hol nem, kint ültünk a fűben, a parton, június lehetett. Bontottam egy bort, Villányi, Rozé, 2008. Hamar elfogyott, és mehetnékünk támadt. Felültünk a biciklire, és tekertünk, akkor még látszólag céltalanul. Én mentem hátul, mivel hátsó lámpám csak nekem volt. A szerpentin kígyóként kanyargott, kerülgettük a kátyúkat. Besötétedett. Egyre homályosabb lett. Egyre több csillag bukkant fel az égen. Balra földút, jobbra a főút folytatása. Megegyeztünk, hogy letérünk balra, mert még sose mentünk arra. A földút nagyon rossz állapotban volt, köves, egyenetlen – egyszer el is estem. Felhorzsoltam a könyököm, hamar elállt a vérzés, megszáradt a seb, folytattuk utunkat. Aztán egy dombra jutottunk fel, tetején egy kis házikó, halvány fénnyel. Apró kis házikó volt, talán valami vidéki nyaraló, egyszobás, kis kéménnyel, kis udvarral, kerítés nélkül. Kopogtunk, kiabáltunk, semmi. Mintha a ház elnyelte volna a hangokat, zörejeket. Bent pislákoló fény, néha megvilágította a házat, néha halványabbnak tetszett. Tanakodtunk. Te azt mondtad, ne menjünk be, én tanácstalan voltam, végül nem mentünk be. A visszaút könnyebbnek tűnt, lejtőn, dombról lefelé. Érdekes, most Te estél el, és ugyanott a könyöködnél horzsoltad föl magad. Mikor visszaértünk, pálinkával locsoltam le sebed, nehogy elfertőződjön. Szorítottad a kezem, és ijedt szemmel néztél rám. Nagyon fájhatott. Aztán visszafeküdtünk oda, a fűre, ahonnan elindultunk. Bontottunk egy bort, mire a végére értünk, megérkeztek a barátaink is. Odagyűltek körénk, hangoskodtak. Néhányan pucérra vetkőzve éjszakai fürdőzést kíséreltek meg. Dobálták egymást, játszottak a vízben, a csillagos ég alatt. Mi pedig elnyúlva a homokban azon tanakodtunk, mi lett volna, ha mégis bemegyünk abba a házikóba, milyen lett volna ott bent? A többiek már kitombolták magukat, lihegtek, fújtattak, kis pihenésre vágytak; ittak, és kérték, hogy meséljünk nekik valamit, hadd szórakozzanak egyet. Tessék! Hol volt, hol nem, kint ültünk a fűben, a parton, június lehetett. Bontottam egy bort, Villányi, Rozé, 2008. Hamar elfogyott, és mehetnékünk támadt. Felültünk a biciklire, és tekertünk, akkor még látszólag céltalanul. Én mentem hátul, mivel hátsó lámpám csak nekem volt. A szerpentin kígyóként kanyargott, kerülgettük a kátyúkat. Besötétedett. Egyre homályosabb lett. Egyre több csillag bukkant fel az égen. Balra földút, jobbra a főút folytatása. Megegyeztünk, hogy letérünk balra, még sose mentünk arra. A földút nagyon rossz állapotban volt, köves, egyenetlen, egyszer el is estem. Fölhorzsoltam a térdem, hamar elállt a vérzés, megszáradt a seb, folytattuk utunkat. Aztán egy dombra jutottunk fel, tetején egy kis házikó, halvány fénnyel. Apró kis házikó volt, talán valami vidéki nyaraló, egyszobás, kis kéménnyel, kis udvarral, kerítés nélkül. Kopogtunk, kiabáltunk, semmi. Mintha a ház elnyelte volna a hangokat, zörejeket. Bent pislákoló fény, néha megvilágította a házat, néha halványabbnak tetszett. Tanakodtunk. Te bizonytalankodtál, én azt mondtam, menjünk be, végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Féltem, ahogy Te is féltél, de ott volt közben az a kimeríthetetlen kíváncsiság. Az ajtó zárva, és kilincs sincs rajta. Az ablakon keresztül lehetne egyedül bejutni. Felhorzsolt könyökömmel vágtam be az ablak üvegét, a szilánkok látható lassúsággal estek rá a padlóra. Bemásztam, majd Téged is besegítettelek. Ott álltunk a változó félhomályban, egy tapodtat sem mertünk lépni semerre. Lassan lecsuktuk szemünket, és sokáig nem nyithattuk ki. Kéz a kézben egy pislákoló szobában, szemhéjunkon keresztül átszivárgott a fény játéka. Egy gyertyát láttunk középen, a fehér viasz palástként vette körül. Odaültünk mellé, mélyen belélegeztük füstjét, belenéztünk a láng közepébe. És azt kívántuk, hogy maradjon így örökre. Részegen fölhorkantak barátaink: Ez lenne a mese? Ez unalmas, majd elaludtunk rajta, meséljetek inkább valami mást! Jó! – mondtuk. De csak mondtuk. Hol volt, hol nem, kint ültünk a fűben, a parton, június lehetett. Bontottam egy bort, Villányi, Rozé, 2008.
Hamar elfogyott, és mehetnékünk támadt.
Felültünk a biciklire, és tekertünk, akkor még látszólag céltalanul.
Én mentem hátul, mivel hátsó lámpám csak nekem volt.
A szerpentin kígyóként kanyargott...
Mindketten emlékeztünk a mesére, pedig egyszerre aludtunk el rajta.
És amikor másnap éjszaka újra kint ültünk a parton vagy az erkélyen, barátainkkal vagy nélkülük, és újra kértek történeteket, mi mindig csak ezt az egyet tudtuk. Aztán egyszer ők is feljöttek velünk a házhoz. Mi előbb értünk oda, ott ültünk, köztünk a pislákoló gyertya, ők mindent megpróbáltak, hogy bejussanak.
Boldogan éltünk, és nem halunk meg.