Szeretem a telet. A kopogóan hideg fémes tisztaságot. Amikor megcsillan az ezüst a hófehér havon. A csendet, ahogy a hóval borított tájon száguld a pillantás, amikor csak nézed a fehér ezernyi árnyalatát, mert mint tükörből, úgy csillannak vissza a színek a fehérségről. Várom a havat. Gyerekkoromban minden télen havazott, a Kárpátok ölelésében megbúvó medencét teleszórta Télapó hóval és hideggel.

Kemény telek jártak akkoriban. Olyan hidegek, hogy amikor beleszagoltál a levegőbe, az orrod beszippantva maradt. Szeretem a hó csikorgását. Olyan hang ez, mintha először járnám a csárdást az új csizmámban. Kinyújtom a nyelvem, hogy a hópehely ráessen. Éreznem kell az ízét. A tél és a hó összetartoznak. Milyen elegáns a jégkirálynő! A haján tükröződik az ég kékje, a ruháján táncot jár a felhők ezüstje. Azt mondják, az erdélyi gyerekek korcsolyával a lábukon születnek. Én azt mondom, ha tudsz csúszkálni, akkor korcsolyázni is tudsz.

Télvíz idején, éjféltájt vödrökkel locsolta végig nagyapám az udvart, hogy reggelre tökéletes legyen a korcsolyapályám. Nem volt ez egy városligeti méret, de egy személyre pont tökéletes. Lassan csak az emlékeimben van hó és farkasordító hideg, na meg igazi jég. Nekem ünnep az a nap, amikor kinyit a műjégpálya. A régi bőr csehszlovák korcsolyám az autóm csomagtartójában várja, hogy a lábamra simulhasson. 

Évtizedes barátság a miénk. Kézkrémmel ápolom, szezonkezdetkor élezem. Először mindig azt hiszem, hogy összeszáradt nyáron a padláson, de ahogy a fém és a jég találkoznak, elfelejtem a kellemetlen szorítást, és csak siklok, száguldok, tekerek, koppanok, hegyezek. A koszorúzást gyakorolom előre és hátra. Piruett, forgás, egy ugrás, a mérleg és az érzés, ami szétárad bennem, hogy akárhány éves is vagyok, a korcsolyázást nem lehet elfelejteni. Az első félóra az ismerkedésem a jéggel, a tapasztalat, hogy hol van hepehupa vagy férc. Aztán már a népes társaságot figyelem, akik szintén a siklás szerelmesei. A kör közepén az örök fiatalok. Átlagéletkoruk hetven feletti. Olyan elegánsan jelennek meg, mintha fogadásra készülnének.

Párban gyakorolnak, sosem mennek körbe-körbe, a pályaközép az ő helyük. A minket körülvevő épületek patinája is megér egy misét. Micsoda pompás építészeti remek! A lámpák visszatükröződő fényei a jégen elvakítanak. Ilyenkor kell a pihenő. Egy forró teával felmelegedni. Kortyolni a meleg löttyöt, és nézni a várat. A vajdahunyadit. Valaki megzavarja a csodálatom. Térdig terít műhóval. Mosolyogva áll előttem.

A fiú magas. Acélkék öltönyén megcsillan a hó és a fény. Ébenfekete haja a nyakába lóg. Az inge vakítóan fehér, ahogyan hanyagul a vállára vetett bundája is. És nem hiányzik a tökéletes öltözékéből a nyakkendő sem. Keresem a koronát a fején, de csak a melle közepe tájékán villan valami fémes élesen a szemembe. Áll velem szemben, mosolyogva hajbókol, és felém nyújtja a kezét. Elfogadom. Végignézek magamon, kordbársony a nadrágom, mégis úgy érzem magam, mint egy hercegkisasszony.

A kör közepére csúszunk, bundáját az érett generáció uralta kör közepére dobja. A zene ritmusára hátrafelé kezd koszorúzni, egy pillanatra sem engedve el a kezem, húz magával. Nem gondolkodom, ritmusra csúszok vele, mérlegállásba emelem fel lábam a jégről. Húz, enged, táncolunk, lépünk, érezzük, hogy ez ma a mi esténk. Nem érzem, hogy van olyan figura, amit ma nem tudnék zenével aláfestve megvalósítani. Csak a szemünk beszélget, mélybarna és smaragdzöld. Ahogy halkul a ritmus, idilli táncunkat a dupla sípszó zavarja meg, és a rekedt hang, hogy „Forgás!”. Szót fogadunk. 

Nem engedi el a kezem, szép lassan rójuk a köröket, a pályaszélen koszorúval segítve magunkat, hogy rotundában maradjunk. Nem merek ránézni, nem merem megtörni a varázst, érzem a keze melegét. Újra a pálya közepe felé vezet, lehajol a bundájáért, szembefordul velem, és kesztyűs kezemre csókot lehel. Megbiccenti a fejét, fekete hajából egy tincs a homlokába hull, és olyan gyorsan tűnik el a fényben, mintha csak látomás lett volna ez az egész. 

Csak állok itt, ahol elköszönt tőlem, amikor a duplasíp hangja utat tör magának a levegőben. Lépegetek a pálya széle felé, az öltözőben lassan cserélem a korcsolyámat csizmára. Kifelé menet megbotlok a küszöbben, és a forgóajtóval sem boldogulok. A biztonsági ember a segítségemre siet. A hídról még megbámulom a korcsolyázó tömeget. Lassan szállingózni kezd a hó. Mintha ezer kis gyöngyszem potyogna az égből. Beteszem a csomagtartóba a korcsolyámat. Becsúszok a kormány mögé. 

Hideg a bőr érintése, és ez most nem esik jól. Indítanom kellene, de csak nézem a hópelyhek táncát, amikor valami belekacsint a szemembe. Az ablaktörlőmön van, ami nem oda való. Bosszúsan kicsapom az ajtóm, előrenyújtom a kezem, hogy leseperjem a földre. A mozdulat hevében észlelem, honnan ismerős nekem ez a fémes tárgy. Az ő szíve mellől nézett ma rám. Tudom, hogy megtalálom. A sárban kell keresnem. A hirtelen mozdulat miatt ez a büntetésem. A kerékkel egy vonalban a pocsolyából integet. Felveszem. Zsebkendővel törölgetem, érezni akarom a kezemben, ahogy fémhidegen dacol velem mindaddig, míg a felső zsebembe nem csúsztatom. A szívem fölé. 

A hazautam az ellentétes irányba vezet, mégis a pálya felé kanyarodok. Egy pillanatra még részese akarok lenni a varázslatnak.