[Látó, 2006. április]  

hangszerem ki
hangolja fel
kezemre kopott
vonója az éjszaka
falcs hangot ad
ötvenkét húrja

egyre csak fogy
ürül s többé nem
telik meg magával
életem – ahogy születtem
a halál előtt éppoly
tudatlan állok

üres visszfényét a
tükör beleveti a
délutánba – mint kinek
se földi se égi kincse
sírja sincsen
temetkezik önmagába