[Látó, 2006. április]  

Alain Gavriluţiu: Nu toată iarba e la fel. Humanitas, Bucureşti, 2005.
Márkus András: Álmomban macskát szült a nőm. Erdélyi
Híradó–Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2005.

„A megszokás úgy kívánná, hogy azt mondjuk: összegyűlt Burus János Botondnak egy kötetre való novellája, karcolata, és az Erdélyi Híradó kiadta. Azért lehetne a megszokásra hivatkozni, vagy szerkesztői renyheségre, mert a többi három, Burussal egyszerre jelentkezett szerző (Ármos Lóránd, Márkus András, Muszka Sándor) kötetén mintha az látszana: versek sorakoznak egymás után, viszont semmi sem utal a kötetek átgondoltságára." (Szabó Róbert Csaba: Kit hagy el mi? Burus János Botond: Pethő Marcit elhagyja az Isten című könyvéről. Látó, 2006. február)

„A regény nemcsak azért nyűgözött le, mert egy borzalmas világgal szembesített (a mai román gimnáziumok kamaszainak irányvesztett világával), hanem azért is, mert kivételesen eredeti és ritka érzéke van az eszkatológiához. Nagy lendülettel megírt, Salingerre emlékeztető könyv. Egy fiatal élet története; ez az élet a szakadék legmélyére jut. Minden sor attól a feszültségtől izzik, hogy vajon a megváltás vagy a pokolba zuhanás lesz-e a főhős sorsa; a szöveg láthatára a teljes kudarc és csőd, mégis mindvégig érezhető a belső rossztól való megszabadulás, a valahogyan-emberré-válás kétségbeesett vágya." (Ovidiu Şimonca: „Addig élek, amíg felháborodom" – Interjú Gabriel Liiceanuval. I. rész. Observator cultural, 302–303. sz., 2006. január 12–18.)

Azért idéztem ebből a két szövegből, mert két kiadó, két szellemi műhely közötti különbségről szeretnék beszélni. Szabó Róbert Csaba példái s maga az a könyv, amelyről a bírálat született, az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség sorozatáról szólnak, míg Gabriel Liiceanu a Humanitas debüt-kiadványait mutatja be, ebben a bekezdésben éppen Alain Gavriluţiu Nu toată iarba e la fel (Nem minden fű mindegy) című regényét.

A Látóban mások mellett emlegetett Márkus Andrásnak tavaly látott napvilágot Álmomban macskát szült a nőm című kötete. „Anyám előre főz, / hogy ha meghal, / legyen még egy hétig mit ennünk" – indul az olvasás (7.), és felkapjuk a fejünket: ez bizony jó vers, annyira jó, hogy ki sem néznénk abból az enfant terrible-ből, akinek a fényképe sok éjszakától gyűrötten tekint ránk a hátsó borítóról, és akiről ugyanott megtudjuk, hogy alig 18 éves. Az Anyám, előre! lüktet mindattól a tébolytól, amely egy mai középiskolás életét jellemzi, de ez a téboly ellenőrzött, verssé írt, kordában tartott.

Sajnos, a kötet nem hagy sokáig örülni. Olyan versek következnek, amelyek vagy nem ennyire erősek, vagy egyenesen kiábrándítóak. Mint például a De Sade márki búcsúja, amelyből a fülszövegben is olvashatunk egy részletet:

„Egykor még idillre vágytam, / asszony-test meleg vizére. / Most a rácson hálok s bátran / kérdem Istent, hogy mivégre // lettem én az édes álmok / gyermekéből. Választ erre / hol találok? Utcalányok, / merre jártok, hol vadásztok?" (31.)

Vágytam–bátran, vizére–mivégre, álmok–utcalányok–vadásztok… „Aki rímkényszerből minősül »szegénykének«, az végül bármit »elzokoghat«: a nyelvi energiát (…) itt maradéktalanul leköti a szonettzárlat megvalósítása" – írja Márton László Kosztolányi egy korai költeménye kapcsán, s a Búcsúban is ezt tapasztalhatjuk. Ebben a két szakaszban semmi nem De Sade, mint ahogy a fénykép alatti kettőben viszont mintha minden a „csúnya" vagy „kegyetlen" szavakra lenne bízva: „Minden kínzásnál nevettem, / s mert tollamat elkobozták, / szarral írom falra lírám: / »Óh, de visszatérnék hozzád, // s rátennélek kínpadomra, / hogy a nyelvedet kivágjam, / s vértócsádban állva, újra / benned menjen végbe vágyam.«" Így fuvolázhat valaki, aki elképzeli a szadizmust, de erősen kétlem, hogy az is, akinek a számára egzisztenciális probléma. A szavak nem azért „csúnyák", mert nem merem idézőjel nélkül leírni őket, hanem mert nem a versbe, ebbe a versbe valók: ez a márki a szavakat keresi, nem az érzelmeket-érzéseket-tapasztalatokat-benyomásokat éli.

Aztán A kamasz-töredékek következnek, s itt is jó a nyitány: „Ancsúr, mikor mentünk / szóval mikor te meg én / átmentünk a városon, / még az a kis koszos folyó is tele volt / sirállyal." (52.) A többi megint erőtlen, kevés (olykor kevés, mert sok: „Ne haragudj: alant büdös volt, / s az artériák nagyon lilák. / Most faszom egy óriás, szőrös holt. / Hát ne duzzogj, és mossál pinát!" – 56.) – látványosan, tolakodóan és éppen ezért hiteltelenül nyers, durva vagy trágár. Az ember nem a szabadságot érzi, hanem a bizonygatást, nem a szabadság, hanem a megfelelés vágyát.

A látszat ellenére a fentiek nem Márkus Andrásról íródtak, sokkal inkább arról a cinikus, elvtelen, immorális és semmivel sem törődő kiadóról és társaságról, amely a Márkus Andrásokat meg- és elrontja. Nyilván voltak már, minden kiadónál lehettek gyenge első kötetek, olyanok, amelyeknek szerzői várhattak volna még egy keveset. De róluk a legritkább esetben mondták, hogy lángelmék, vagy hogy elég, ha olykor versbe (lírába…) öntik a szart vagy a faszt. A gyenge első kötetek az esetek többségében gyenge első kötetek maradtak, s a „barátok" nem úgy gyakorolták szeretetüket, hogy vodkázás közben nagyokat röhögve veregették a kamasz-zseni vállát, hanem úgy, hogy finoman vagy frankón a szemébe mondták: nézd, öregem, három és fél jó verset írtál már azért. Itt nem ez történt – nos, ez az „előretolt attitűd" az oka annak, hogy Burus János Botond kötete kivétel, és annak is, hogy én nem szerkesztői renyheségnek nevezem ezt a hozzáállást; renyheség akkor lehetne, ha a Márkus-féle könyvek lennének a kivételek.

Alain Gavriluţiu regénye is jól indul: „Ne várjatok káprázatos epikát, amelyet célirányosan vezet egy világos elme. Ha ezt keresitek, Hugót vagy Tolsztojt javaslom, abban az esetben, ha az orosz klasszikusok trendybbeknek tűnnek ahhoz, hogy naiv kis csajokat akasszatok le, akik készek veséig ágyba ugrani az első kartonentellektüellel, aki hallott Anna Karenináról." (6.) – a különbség az előzőhöz képest az, hogy ez a kötet jól is folytatódik.

A provokáció ellenére a Nem minden fű egyforma kétségtelenül epika, amelyet célirányosan vezet végig a szerzője („És akkor elölről kezdtem", pörgeti vissza az utolsó mondat a szöveget és az olvasót); a „káprázatos" meg olyan jelző, amelyet manapság mindenre rámondunk, arra is, aminél mindennapibbat el sem tudnánk képzelni. Liiceanunak igaza van: a történet, a világnézet, a bonyodalmak, az írásmód, a feszültség, a depresszió, a poénkodás, a szemtelenség tényleg salingeri, bár persze zaftos hazai helyzetekkel leöntve (az 1977-ben született Gavriluţiu elképesztő humorral meséli el például a kürtösi vámos gyerekkorát, vagy azt, hogyan utaztak az anyjával a forradalom után Prágán keresztül Párizsba); és a könyv tényleg eszkatologikus.

Nem véletlenül hangsúlyozom ezeket a ténylegeket. Úgy gondolom ugyanis, a jó és erkölcsös kiadó többek között rajtuk múlik. Akit a szerző meg a könyve is érdekel, nem csupán a vállveregetések és a veséig ágyba ugró lányok száma, az nem dobálózik sem Salingerrel, sem mással; az kizárólag akkor emlegeti a Zabhegyezőt, ha van miért emlegetnie. Annak egy műhely arra való, hogy a szavakra, a mondatokra, a szöveg igazságára rákérdezzen, egyre a tempót hallgassa, hogy minél biztosabb lehessen benne, hogy vergődjön a bizonytalanság és a biztonság között, hogy nyugodtan mondhassa: igen, ezt kiadjuk. És a szerzők valahogy érzik a törődést – nem valószínű, hogy a Humanitasnál jelentkezne egy olyan fiatalember, aki nem dolgozni szeretne, csak megjelenni mindenáron. A ténylegek láttán megtorpan az, aki az utóbbi kategóriába tartozik.

De senki nem tartozik eleve oda.

Két kötet tehát, amely nem magától lett olyan, amilyen, hanem a kiadótól. Igaz viszont, hogy egyetlen kötet sem lesz „magától". Úgyhogy mint Hofi mondja, akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön már föl!

Amíg még van mibe.