[Látó, 2009. március]

Karátson Endre 1933-ban született, tanúja volt a háborúnak, az 1956-os magyar forradalomnak. Azonban memoárja, amelynek most jelent meg első két kötete (Karátson Endre: Otthonok. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007) csak másodlagosan történelmi krónika, elsődlegesen önéletírás. ’56 végén ő is emigrált, miként az a nagyjából negyedmillió magyar, főképp fiatal, aki megízlelve a szabadság parányi falatját a forradalom alatt, nem akart zsarnokságban élni. Azóta Párizsban lakik. Az összehasonlító irodalomtudomány professzoraként ment nyugdíjba, több esszékötete jelent meg franciául, magyarul írt elbeszélései nyugati magyar kiadóknál láttak napvilágot, majd 1990-től Magyarországon publikál. Soha nem tartotta magát emigráns írónak, elutasítva az irodalom országhatárok szerint történő felosztását. (Hogy annyian szétszóródtak, hogy a világ szinte minden részébe jutottak magyarok, talán ennek köszönhető, hogy annyiféle hangja lett a kortárs magyar irodalomnak: van párizsi hangja, az is többféle, van hollandiai, londoni, dublini, stockholmi, ausztráliai, kanadai, sőt, Costa Rica-i, sőt andorrai – mintha egy nagy gyarmatbirodalom irodalma volna…)

Proustias a kezdés, ám itt nem teában elolvadó sütemény, hanem elfojthatatlanul kibuggyanó könnyek indítják el az emlékezést. A sírás oka Nicole, az élettárs elvesztése. Az emlékezés a szívből kiereszti a fájdalmat az emlékvilág ragyogó káprázatába. 
Nyomozás az eltűnt sírások nyomában. A sírás okainak keresése elvezethet az apakomplexus freudi tételeihez, vagy akár az írói életmű konkrét forrásaihoz. A memoár olvasható személyiségfejlődésként, vagy nevezhető „roman des origines du roman”-nak. Regény a regény eredetéről. Az írás metamorfózisának példája. Miből lesz történet, miért és miként? Hogyan alakul át az életesemény irodalommá? Nem képletekben megfogalmazott válaszok, nem dokumentum, hanem történet. Nem amiről, hanem ahogyan mesélni. Olyan történet, amelyben az elmesélhetőnél több van.

Az egyéni és családi sírásokat (az öcs tragikus halála, családtagok, barátok elvesztése) a történelmi kataklizmákhoz (a háború és a forradalom megrázó eseményeihez) társuló kollektív sírások követik. „Rázott a zokogás, és nem zavart, hogy látnak. Sírtak mások is. Boldogan fájdalmas, minden egyebet felejtető élmény volt” (’56 októberében, a forradalom idején). Tragikus sírás keveredik boldogságossal, dühödt letargikussal, szorongó felszabadítóval, indokolt megmagyarázhatatlannal. És újra visszaérkezünk egy Nicole-síráshoz, 1967-ből: „Teljesen magától értetődő, hogy őt szeretem, mi ketten összetartozunk, az elmúlt öt év zűrzavara ezt erősíti meg.”

Nicole, aki egy személyben az elveszett öcs, akit védelmezni kell, és tilos bántani; Nicole, az anya, akinek meg kell mutatni a sikereket, akinél melegségre és vigaszra lehet találni, Nicole, akivel a legteljesebb szerelem élhető meg, a legintenzívebb, a legősibb szerelem, amely mögött mindig ott rejtőzik Théba, a tudatalatti bűnök városa. „Lehet, sőt természetes lázadni ellene, nélküle élni bajos.”

Mindenütt felsejlik a mélylélektani háttér. A mélyben százféle a fel nem tárható. A felszín csupa látszat. Ahogy Gyergyai, a második apa megidéződik, egyszerre irodalmi és lélektani remeklés, a róla szóló fejezet akár egy Gide-regénybe is beillene. Gyergyai Albert, a nagy humanisták egyike, a Nyugat munkatársa, Proust, Gide, Camus, Mauriac és a többi fényes regényíró fordítója a legnagyobb szeretettel egyengette a tizenkilenc éves fiatalember pályáját. Szeretetét az is tanúsítja, hogy miután feltárta, részéről ez a szeretet nem pusztán atyai, és visszautasításra talált, megadóan elfogadta az apa szerepét. „Ha én belebolondulok egy nőbe, és kosarat kapok, viszonylag hamar szedem a sátorfámat. Igyekszem gyógyítani a gyötrelmet, legyőzni a hatalomra törekvő mazochizmusát. És micsoda öröm, amikor uralomra jut a közöny, felszívódik a hiányérzet. Ő éppen ellenkezőleg cselekedett. Vallásos alkata a magasban keresett orvoslást, idealizált engem, s így inkább társaságomban talált boldogulásra, a kapcsolat ápolásával szerzett magának elégtételt, nem a megszakításával. Legalábbis így mutatta, és hogy voltaképpen mi zajlik benne, milyen ellentmondások kínozzák, azt nem lehetett tudnom, és nem is igen próbáltam tudakozódni felőle. Erre a tapintatos egyezményre épült a barátságunk: ő eszményített és tartóztatta magát, én úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit.”

Amire az egykori erdélyi emlékírók biztatják utódaikat, tehát hogy okuljanak a leírtakból, de nevessenek is a világon: arra a Karátson-könyv olvasóit is nyugodt szívvel biztatni lehet. Mert a könyv segít eligazodni szerelemben és irodalomban, nyelvészetben és asztrológiában, igen, segít megérteni, sőt, megoldani lelki problémákat is, és közben színes és szórakoztató (mondjuk, azt is meg lehet belőle tudni, miért, azaz ki elől akart Weöres Sándor Párizsba menekülni – de csitt, legyen ez a könyv olvasóinak a titka).

Korábbi tanulmányaiban Karátson többször is értekezett élet és irodalom különbségéről. E memoár is erre épül, alapvető filozófiája: a különbség jelzése. Karátson stílusának jellegzetes impassibilitéje, a kívülállás, amivel saját életét nézi, élet és irodalom elfedhetetlen különvalóságából is eredeztethető. Ugyanakkor a könnyek a benne levésről árulkodnak, a benne levés valódi mélységének és szerteágazó összefüggéseinek megfogalmazhatatlanságáról, az impossibilitéről, az elbeszélés lehetetlenjéről. Az ember be van falazva saját életébe. Be van falazva saját magába. Mégsem ott van az otthona. Mert nem lehet otthon a fogság. Akkor? A választ a könyv utolsó soraiban kapjuk. Emlékkép. Viharos tengerpart. Az elbeszélő a hánykolódó vízben, a parton a kétségbeesett Nicole: „Nevemet kiáltotta, szinte sikoltotta, azt, amelyet ő talált ki, amikor én őt Pipnek kereszteltem el, s akkor, ott, ebben a kiáltásban valósággal és maradandóan otthon éreztem magamat.”