Kenéz Ferencnek

Montgomerybe egy szép tavaszi

napon megérkeznek a magyar költők.

A Brit-szigetekhez képest derűs

időjárás fogadja őket. Lassan,

óvatos duhajként közelítik

meg a városközpontot, amelyet

eláraszt a fesztiválozó tömeg,

nem lehetetlen tehát elvegyülni.

Mindenféléket pusmognak arról,

hogy különös dolgok történnek fent

a várban manapság. „Nem tiszta ez”,

„így megy ez mindig”, morogják a népek, 

meg azt is, hogy „minek mentek oda”.

Minden várkastély romantikája

mögött elfeledett katasztrófák

állnak. Ezen a terepen biztosan

mozgunk. A magyar költők szétszóródnak,

majd kissé kelletlenül megkeresik

egymást. Megkönnyebbülnek, amikor

felfedezik az emléktáblát. Aztán

ott, pont előtte, mert van érzékük

a szimbólumokhoz, felolvassák

a kiáltványt. Montgomeryben szép 

tavaszi nap van, az utcán folyik

a sör. A várban nem történik semmi.

A várban különös dolgok történnek.

A várban történik a különös

semmi. A kiáltvány minden szava

pontos, talán túlságosan is az.

Csak a fény, ahogy a betűkre hull,

vagy a szokatlanul derűs walesi

délután teszi, hogy nem világos,

mert a különös dolgok sosem azok,

a várúr, a bárdok, a szolgák… szóval,

hogy kik rekedtek fogolyként a várban.