[Látó, 2006. április] 

(Részlet egy gyerekeknek írt gombáskönyvből)

Gombászni nagyon jó

(Rapszodikus induló)

Három lyukas mogyorón
civakodik két manó!

Erdőt, mezőt járni jó
hátizsákkal,
kis kosárral,
teleszedjük mind gombával!
Szedünk bele tinórit,
fülőkét két kilónyit,
kucsmagombát,
császárgombát,
tőkegombát,
tintagombát,
tölcsérgombát
s halványsárga
gerebent
szed, aki nem
eszement,
csiperkét egy egész zsákkal,
szegfűgombát három szákkal,
nem kell nekünk szömörcsög,
hogy vinné el az ördög!
Rókalyukba belesünk,
rókagombát keresünk,
galambfészken galambgombát,
szarvas nyomán szarvasgombát,
lovasúton lóposzátát,
gombákat a gombok hátán –
mert gombászni nagyon jó.

Három lyukas mogyorón
civakodik két manó!

S ha ezzel is megleszünk,
akkor még tovább szedünk:
őzlábgombát tizenhármat,
piruló galócát százat,
pereszkét vagy hetvenhármat,
korallgombát
meg vargányát,
tuskó hátán
sárga gévát,
csavart szárú
csigagombát,
ánizs- és fok-
hagymagombát,
aranybarna rizikét,
amivel a lista kész!

Kész a gombász induló,
ó, gombászni nagyon jó…
Három bánatos manó
civakodik két makkhéjon:
osztozik a maradékon!

Ízletes kucsmagomba

Kucsmagomba, kucsmagomba,
nagy kucsmában kicsi gomba,
kicsi gomba nagy kucsmával,
nem tévesztünk össze mással,
például a papsapkával.

Ha jő a tavaszi zápor,
nem válsz te meg a kucsmádtól,
ha tavaszi napon delelsz,
örülünk, ha megsüvegelsz
már messziről, nagy az öröm,
tanítják a gombászkörön,
hogy te nagyon ízletes vagy,
noha kucsmád víztől dagad,
azért ne búsuld el magad.

Csupros Tuskó

Feldühödött
Csupros Tuskó:
„Nem vagyok én
egy fatuskó,
bárha tuskón
is növök,
fajtám régtől
törzsökös!"

Csészegomba

I.
Már-már átlátszó a kelyhünk,
egy sem akad köztünk bunkó,
mert egy csészeforma gomba
mégsem lehet csupros tuskó!

II.
Porcelánból van a fülem,
abban kering nemes vérem,
meghívnálak egy teára,
ahol én lennék a csésze.

Porcelánból van a füle,
sokra tartja nemességét,
gyere el hát a teára,
ahol ő lesz majd a csészéd.

Ragadós bocskorosgomba

– (Ön)leíró költemény –

Ragadós gomba vagyok, de
nem én ragadok mindenhez,
inkább minden ragad hozzám.
Ha épp növök, jól megnyúlok,
vagyis hát hogy akkor növök.
Inkább sovány vagyok, mint zömök.
Tönkön növök,
a tönköm szép bocskoros,
a kalapom
esővíztől csatakos.

Kénvirággomba

Kénvirággomba,
szép alak!
Múltkor az erdőn
láttalak.

Fürtökben lógtál
a tönkről,
elárult sárga
felöltőd.

Sárga mellény és
sárga ing –
dekadens gombán
sárga smink.

És ha az esső
elered,
sárga kalapod
emeled.

Pókhálósgomba

Elhagyott, sötét helyek,
no meg a kísértetek,
amit őkelméje szeret,
ahol már csak szűrőn szűrt fény
pislákol s a szem beteg,
és ragadós pókháló
nem libeg és nem lebeg
csak kalapja karimáján,
s dongják őszi szellemek,
egy napon e
nagy dongásban
gombánk, ki
homályt szeret,
találkozott
Fantomas-szal,
s elnyelte
a ren
ge
     teg.

Szegfűgomba, kedvenc sztárunk

Szegfűgomba Chevroleten
robog át az interneten,
merthogy minden toplistánkon
szerepelt a kora nyáron.
Benne volt az első hatban,
elkerülte messze Hatvant,
szerepelt az első ötben,
s Afrikában látta Durbant…
Bekerült az első körbe,
így vonult a Hat Ökörbe,
szállást kapott és ebédet,
hódolóktól szegfűt – négyet,
tette őket a vázába,
három ablakát bezárta

s elaludt, két ágyat nyomva,
legyezgette egy fülgomba…

S mi, akik őt nagyon vártuk,
odalenn a hallban álltunk,
ezt a verset kifundáltuk,
hozzá rímet fabrikáltunk
csakis neki. Kedvenc sztárunk,
hátha még ma viszontlátunk!

Selyemgomba

Bordás szélű a kalapja,
be van vonva fényes lakkal.
Talpig úriember-forma,
józan életű, nem borissza,
gyökéren él, mikorriza. –
Selyemgomba minden reggel
konzultál a gyökerekkel.

*
Selymes fényű kalapja:
szárad a hajlakk rajta.
Nem is akármilyen firma,
mikor iszik sem borissza,
gyökérkapcsolt, mikorriza. –
Selyemgomba minden nyáron
eléldegél gyökérszálon…

Párduc Galóc

(Hősi ének)

Sárerdei árok partján,
a Galóca-patak martján,
élt egyszer egy Párduc Galóc,
aki híres nagy vitéz volt,
kardot hordott meg kelevézt,
nagy kalapot feje helyén,
rostos gallér paszomántja,
fehér pettyes a dolmánya,
panyókára vetve hátra;
s mégsem volt ő elégedett,
szája íze keseredett,
mérges volt nagyon Galóc a
gombajáró szúnyogokra.
Ki is hívta menten őket,
patakparton kopját törtek,
a szárnyasok voltak százan,
Párduc Galóc egymagában
taposott a dagonyában,
igen jól állta a sarat,
mint aki nem fut s nem marad,
mint aki nem süt, de dagaszt,
pocsolyában egy bakaraszt
(mert nem félt ő a veszélytől),
ki nem mozdult a helyéből…
Így csatáztak három napot,
volt sok sebesült és halott,
s negyednapra, mikor virradt,
menekült már a szúnyoghad,
ki hogy tudott: szegett szárnyon,
törött lábbal, bögölyháton…,
szúnyogéknak kelt hűlt helyük,
Isten tudja, mi lett velük,
tény az, hogy eltakarodtak,
a sáncon, hogy feljött a nap,
Párduc Galóc fújtatott csak,
s meg is lett az eredménye,
gombafohász szállt az égre:
„Szúnyogoktól mentes végre
a galócák nemzetsége,
Párduc Galóc, áldunk érte!"

Ím elérkezett a vége,
véle együtt el a béke,
s megíratott ez az ének,
ne is kérdezd, hogy mivégre.