[Látó, 2009. május]

A szirének éneke

Odüsszeusz azon az úton a szirének énekét akarta hallani. Tudta már, milyen. És nem köttette ki magát.
Még volt néhány óra, míg a szigetig érnek. Vánszorgott az idő. Odüsszeusz agg fejében a vad képek.
Nagy volt a csend. A hullámok persze locsogtak a hajó mellett.
És megvolt még a sziget. Odüsszeusz nem volt kikötve. Nagy volt a csend.
Most mi legyen?
Meghaltak?
Csak képzeltem volna?
Odüsszeusz, a leleményes, hazamegy.

Kutyaviadal

Mi az, még nem voltál soha kutyaviadalon? Látnod kell, fantasztikus sport. Két órán át marják egymást az ebek, a tökéletes vérvonal győz. Hogy kegyetlenség volna? Dehogyis, ez sport. Ha látjuk, az egyik mindjárt elvérzik, bedobjuk a törölközőt, s a másik kutyát gazdája kiszedi a ringből. El kell jönnöd, meggyőződsz magad. Csak egy pópa volt egyszer, akinek vacak pitbullját – átejthette a kutyadíler a marhát – már teljesen szétmarta az ellenfele, mind ordítottuk, dobd be már, atya, a törölközőt, de ő várt, ordítottuk neki, hogy megver az isten, de ő megvonta vállát: ha gyenge, haljon meg.

A műved

Ki vagyok én, hogy megdicsérjelek? Amikor hozzád utaztam, felgyúlt a vonat. Néhány órát várnunk kellett Sápon, lefényképeztem a lángoló vagont. Még – nagy szó – elő is hívattam a fekete-fehér képet, gondoltam, a magad módján örülni fogsz neki. A nő, aki a telefont fölvette, azt mondta, hívjalak később, mert dolgozol. Soha, soha nem hívlak, mérgelődtem, a fotó is itt hányódik a fiókomban, te meg azt kérdezed, tetszett-e a műved? Ki a franc vagyok én, hogy megdicsérjelek.

Fiko

Az intézet lakói egyik városból a másikba menekültek. Oda, ahol nem bombáztak és nem lövöldöztek mindig. A dokink is velünk jött, Fiko doki. Csak mindig szomorkodott, mert otthon maradt a felesége. A gyerekei. Nekünk nem. Csokispapírra festett csúnya, fekete virágokat. Fekete tengert is festett csokispapírra, sziklát kereszttel, pedig mi muszlimok vagyunk. Aztán hazaszökött mégis. Azt mondták, bezárták. Azt mondták, kiküldték a tűzvonalba.

Mono no avare

Két apa, két anya, két autó, három gyerek. Amennyire csak lehet, igazságosan osztva két családba. Nyár van, süt a nap, együtt kirándulnak. Búzatábla mellett megpihennek, az apák leterítik a kockás plédeket, az anyák kosarakból előveszik a gondosan előkészített elemózsiát, paradicsom, paprika, sajt, sült csirke, főtt tojás, termoszban kávé, palackban szörp, a kislány észrevétlenül bemegy a búzatáblába, fülére szorítja kezét, elengedi, rászorítja, elengedi, rászorítja, elengedi, a vidám, szétválaszthatatlan hangok hol hallatszanak, hol egyáltalán, míg ezt játssza, arra gondol, bárcsak ne született volna meg.

A zeneszerző

Hónapok óta egy kombináción töprengett, de annyifelé kellett figyelnie – pályázás, tanítás, család, bevásárlás –, hogy nem tudott a végére járni. Aztán minden úgy alakult – a pályázat megnyerve, az egyetemen szünet, a család elutazott, hogy ő dolgozhasson, előtte a felesége bevásárolt –, hogy egy hétig semmi más dolga nem volt, mint hogy annak a kombinációnak a végére járjon.
Az első nap sokáig aludt, kávét főzött, újságokat lapozott, zenét hallgatott, de egy percre nem ült oda a zongorájához.
Második nap elment úszni, jólesett, egész nap friss volt tőle, megöntözte a virágokat, megpucolta az ablakokat, porszívózott, este megnézett egy-két filmet.
Harmadik nap kicsit morcosan ébredt, a kávét éppen megfőzte, s már oda is ült volna a zongorához – csak éppen tegnap elfelejtette portalanítani, hát arrébb tette a csészét, és egy puha ronggyal óvatosan végigtörölgette. Megvolt, odaült, leütött pár hangot. Felállt, tett néhány lépést a szobában. Valahol meg kell lennie a zongorahúr-tisztító készletnek, mondogatta, és meg is találta a debaréban. Hozzálátott, hogy a húrokat egyenként óvatosan letörölje. Éjfélkor a felénél tartott.
Reggel azonnal hozzálátott, a negyedik nap végére megvoltak a húrok és néhány billentyű.

Az ötödik nap folytatta a munkát: egyenként minden billentyűt portalanított.
A hatodik napon – kora reggeltől hajnali négyig dolgozott szünet nélkül – meglett a mű.

Szeretett apa

Josephnek nincsen apja. Anyja van, 16 éves. Nagyapja és nagyanyja van. Árvaháza van. Rossz jegyei az iskolában. Nyomdász. Feleség, két gyerek. Válás, gyerek nincs. Új feleség, válás. Klinika, prozac. Rossz, a munkahely rossz. Más, még rosszabb munka ugyanott. 1989. szeptember 14-én reggel Joseph egy félautomata AK-47-essel, egy 9 mm-s SIG Sauer pisztollyal, két MAC 11-essel és egy 38-as Smith&Wesson revolverrel besétált munkahelyére, és fél óra alatt lelőtt nyolc embert, megsebesített még tizenkettőt, majd álla alá helyezte SIG Sauerét, és főbe lőtte magát. A louisville-i Cave Hill temetőben sírkövén az áll neve és a két évszám alatt: „beloved father”.