Mi – ti – ők
Kisvárda előtt szorongás. Pedig –
nem tudom, milyen lesz, kevés előadást láttam az idén. Erdélyben. (Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken.) Azért megyek. Nézdegélni. Jó az különben valamire? Nem mindenki gondolja így. Örök bosszúsága a szervezőknek, hogy kevés a kíváncsi szakmabéli. Akik… Úgy vélik, nem lehet új a nap alatt. Vagy nem itt fog az kihajtani. Hanem? Hét határral odébb? Bizonyára.
Kisvárda előtt szorongás. Mert –
sejtem, milyen lesz, bár kevés előadást láttam az idén. A tavalyi fesztivál emléke viszont él még. A furcsa érzés, hogy lejárattuk magunkat előttük. Így. Mi, határon túliak, előttük, akikhez odamentünk játszani. (Megmérettetni… No hiszen.) Gettósdi, így hívjuk különben. Hogy van az Ő fesztiváljuk és van a mienk. Pécs és Kisvárda. Ők és mi. Az Ők nálunk fent vannak a polcon, válogatnak, szakmai beszélgetést vezetnek, írják a fesztivállapot. Zsűriznek. Idén Alföldi meg Eszenyi (Nánay külön fejezet). Majd megmondják Bocsárdiról, hogy elég jó-e. Elég jó. Bezerédi is elég jó. Ők mint rendezők, testületileg, azaz társulatilag. Komárom és Sepsiszentgyörgy. Elég jó a zsűri, hogy így döntött.
Kisvárda előtt szorongás. Mert –
keszeg kis évad áll mögöttem. Mi lesz veled, színházka? Budapesten néztem szerteszét, és hiába, hogy szívemnek kedves társulatok munkájában, több évad termésében turkáltam. Az évadelső Frankenstein-terv sem tízes nálam. Rokonszenves Mundruczóban, hogy feszegeti a színészi játék határait, a regiszterek gyönyörűen megsokasodnak, csápok nyúlnak a valóság felé, de egyszer csak előlép belőle a filmrendező, és a legvadabb fikcióról elvárja, hogy véres valóságnak higgyük. Színházban a legritkább esetben hiszem el, hogy valóban megölik, akit megölnek, színészestől-mindenestől.
Gyanús, hogy ennyire nem elég nekem, „határon túlinak” Budapest. Biztosan az idegenség teszi. Ez itt nem az enyém. Különben már, suttogva mondom... kezdenek behálózni. Nemcsak az alternatívok, súlyosabb, a kőszínház. A Katonába néha már szívesen megyek. Kiért inkább, Keresztes Tamásért vagy Hajduk Károlyért…? A színészi kvalitásuk nyűgöz le, mi más.
Az idegenség, meg a közelség. A színházban vanogatnak. Is. Sokféleképp. Például, hogy a magadévá akarod tenni. Az előadásé akarsz lenni. Ezek után nyilatkozz objektíven.
Utálod, ha egyszer valami nem a tiéd. Szereted, ha egyszer valami nem a tiéd. Mert. Azért.
Szereted, ami a tiéd, még ha utálod is. Utálod, ami a tiéd, még ha szereted is.
Erre varrj gombot. Ezek után nyilatkozz objektíven. A régiódról, a konkurens régióról, a még konkurensebb régióról.
Kisvárda előtt szorongás. Hogy –
meddig tovább. Szusszal, pénztárcával. Odautazgatni, belépőjegy, szállás… hogy a tizennegyedik előadás talán. Ép ésszel meddig érdemes? Erre lépj, Kisvárda. Hogy megérje a hányattatást. Akarjunk odamenni.
Kisvárda előtt szorongás. Szerencsére –
a pesti évadot nálam egy bécsi vendégjáték zárta, Schilling háromszemélyes Hamletje. Kirepült szememből a bágyadtság. Erőm meggyűlt, a lendület elvitt Kisvárdán át egészen Nekrošius Macbethjéig Gyulára. Kisvárdán át egészen… Kisvárdán át egészen…

Szeret –…
Nem úszod meg. Beleszeretsz. Ki mibe. Én Vidnyánszky színházába, és a vajdaságiakba. Nemcsak én. Mindenki.
Milyen lehet viszont az erdélyi színház? Kívülről. Ez az, amit sose fogunk tudni igazán. Pedig szeretik, szeretgetik ezt is, gondolom. Hiszen díjazzák, Bocsárdit például mindig. Idén a pályakezdő Harsányi rendezését, a Nő a múltból-t is zabálták. Hogy miért?
Na ez az, van, amikor képtelen vagy érezni. Szeretni, úgy értem. Például mert két előadás megy párhuzamosan, és neked kötelezően a vásárhelyin kell ülnöd, mert egy vásárhelyi folyóiratnak referálsz a mindenféle kisvárdai fejleményekről. Holott, és nagyon holott, te a másik előadáson ülnél, jelesül Gál Tamás, a dunaszerdahelyi színész gyerekelőadásán (!), A helység kalapácsán. Mert annyira, de anynyira megfőzött három nappal korábban, amikor Jevgenyij Griskovec darabját prezentálta. Úgy maradtál, mint a fogorvosnál, pedig a monodrámát úgy különben ki nem állhatod. Szóval a Hogyan ettem kutyát? alatt az iszonyú hőség és az előző mondatban említett elfogultság, valamint az előadás totális eszköztelensége ellenére úgy érzed, hogy szárnyalsz. Hogy igazi színházban vagy. Egy színházi fesztiválon, végre. Illetve hosszú idő óta, végre. Végre érdekel, ami történik, nagyon; akarod, hogy csinálják, nagyon; megbízol a fazonban, nagyon. Nem azért, amiről beszél, hogy a katonaság alatt mik történtek a szereplővel, kit érdekel. Hanem az árnyaltság miatt, ahogy egy mondatot egy adott helyzetben kimond. A reflektáltság és a valósággal való kokettálás mesteri szintje miatt, hogy megtalálja a bonyolultság és az egyszerűség kívánatos mértékét, a pontosság… Szóval szlovákiai kedvencem is van a kárpátaljai meg vajdasági szerelem mellett.
És hát Erdélyország? Ha már tiszta vizet öntögetünk mindenféle méretű pohárba. Ha már az elfogultságokról kezd szólni ez az írás. Ám legyen. Van egy itteni szerelem is. Jó ideje. A neve… Olga. Barabás Olga. Miért épp…?
Hát mert a színház határait feszegeti. Érdekli, hogyan vannak a dolgok, és hogyan lehetnének még. Izgalmasak a „még”-jei. Még ha nem is működnek. Igazán. Sokszor. A George és Lennie-n például vérre mentünk nem egy asztaltársasággal. A kritikusok nem szeretik. Olgát szeretik, különben, de az előadását nem. Nem elég drámai. Miért, baj, ha lírát látsz a színpadon? Vagy epikát? Ha érvényes. Így én. De ők nem és nem. Zsigerig ható dráma kell nekik. Megátalkodottak. Lehet valami igazuk.
Pedig szép hasonlatokat gyártottam: az előadásban láthatatlan léggömböket eregetnek. Nem látják? A történet csupán csak arra kell Olgának, hogy legyen mihez hozzábogozni a lufikat. (Őt persze nem kérdeztem. Csodálkozik majd a metaforán.) Szóval vannak ezek a lufik, izgalmasak: érzelmek meg gondolatok, hol összebogzódó, hol különváló töredékek lebegnek így. A legfontosabb mégis az összhatás, mert kiadnak egy egészet, olyasmit, ami mellbe vág. – Imádom Olgában, hogy érdekli a közönsége. A közösség, aki körülveszi. Nem a darabíró és a rendező hókuszpókuszai nyomulnak előtérbe nála, pedig azok is jelen vannak. Hanem az ember. Ember mivoltában. Ez esetben a székely ember, aki tömegével nyugaton gürizik, egy jobb, értsd, emberhez méltóbb életminőség reményében. Miken szomorgott előre ez a Steinbeck…
Persze, idegesít ez-az az előadásban, például miért a rendezőnek kellett terveznie a díszletet. Ami elemeiben működik, de összhatásában kifejezetten csúnya.
Azt mesélték az egyik asztalnál – ez Kisvárdán alapélmény, így jutsz a szakmailag legértékesebb infókhoz –, hogy Olga önfejű. Ez magyarázat lehet a díszletre. Ott volt Gyarmati Kata is, akit imádok; ha dramaturg miatt megnézek egy előadást, hát miatta (Bárka, Iskola a határon…). Meséltük neki, hogy Olga, bár ő is regényeket, verseket adaptál folyamatosan, dramaturg nélkül dolgozik. Milyen jó páros lennének! Mert nemegyszer a külső szemet kérik számon Olgán. Mezei Kinga jutott még eszünkbe e csokorék ürügyén. Van valami közös ezekben a lányokban. Az érzékenység. A színházi és emberi. Olyan kérdéseket feszegetnek, amik általában elkerülik a férfi rendezők figyelmét, akik nem az ember, hanem az emberiség problémáira fókuszálnak. Ha van ilyen, hogy általában. Meg ember versus emberiség – satöbbi.
Ezért szerethetők nemcsak a vajdasági lányok – és ja, a színészeket is vegyük be az ölelésbe, legtöbbször a rendezőnek jut az értékelés, ha jó, ha rossz, s ezt nehezen bírják, érthető, nélkülük a rendező bizony meghalna –, hanem Vidnyánszky is. Ő is efelé tart demokratizmusával, vagyis színpadán a forma, ami megengedi a párhuzamos történéseket, az emberi dimenzió előretörésében segédkezik. Liliomfijában – ha valaki tavasszal azt mondja nekem, hogy egy Liliomfiért leszek oda… – minden szereplő kvázi egyenlő, a színészek zenélnek, a zenészek kommentálják a szereplőket, a szereplők átveszik a színészek eszement ötleteit: egyik pillanatban Chaplint játszanak, a másikban Rómeó és Júliát. Egyszerre látjuk a történést és kommentárját, a színészt és a szereplőt, a stílust és a rá való ironikus reflexiót. Mindezt játékosan, a spontaneitás, pezsgés, egymásra figyelés örömteli kavalkádjában.
A Liliomfi mellé Gárdonyi népszínműve, A bor föltétlen odakívánkozik, két okból is. Egyrészt új társulat költözött általa a szívembe – a komáromiak, mi tagadás, eddig valahogy nem fértek oda. Másrészt, ha már őszinteséget játszunk, egye fene: ritkán győz meg színész arról, hogy rendezni is tudhat, már rendes kis előítélet alakult ki bennem irántuk. Bezerédi Zoltán képes volt tornyomba betörni, méghozzá népszínművel! Megáll az ész.
Megáll az ész, és tapsikolni kezd, hogy van ilyen egyenletes társulat. Az idősek erősek, az ifjak tehetségesek, mind alázatos, nem magamutogató. Megáll az ész, és tapsikolni kezd, hogy van ilyen egyenletes előadás. Stílusban egységes, a népiestől kissé elemelik. A szövegmondás végig pontos és igaz.
A fenti előadásokban talán az a közös (az összekötés által máris ferdítünk…), hogy nem rendíthetetlen igazságok felé törnek. Nem a hierarchia fontos számukra. Nem a rideg hierarchia.

Asztaltársaság – a Művészetek Háza mellett, éjjel négykor
Végy egy darab udvarhelyi színészt, ültess mellé egy temesvárit és két csíkit, jöjjön két komáromi, majd egy darab Alföldi Róbert, végy továbbá egy nagyváradi irodalmi titkárt, egy békéscsabai főiskolai tanárt, egy kisvárdai színházkedvelő vállalkozót, egy Nórát, még egyet (hívják őket Tompa Klárinak és Eszenyi Enikőnek), egy vajdasági színésztanoncot, aki, vicces, kiskutyaként követi Alföldit, egy dramaturg szakos hallgatót a párjával, a TÁP Színház szervezőjét, aki a gyergyói Figaróért jött ide, egy gazdasági aligazgatót, két kritikust, majd ültesd őket körbe egy faasztal körül, és dideregjenek.

Várdakeserű
Öntöttétek össze Red bull-lal? Hát sörrel?

… – nem szeret
Lassan mindenki tudja, az „anya”-ország karjaiból kipotyogott magyar színházak közül melyek a leggyengébbek. Ebben a sorban Kassa, tudjuk, ott van jó elöl. Mégis meglep, hogy ennyire! Utopisztikus félelmem véresen beigazolódni látszik. Az a mániám, hogy a kereskedelmi televízión edződött nézőnek lassan fogalma sincs, mi az, hogy színészi játék. Álljon ki valaki, mondja el ugyanazzal az arccal az összes szöveget, ezer nap egymás után, és kész. Félek a nézőtől.
De hogy a színháztól kell! Most képzeljék el, hogy Csáth Géza darabja, A Janika helyén egy mexikói szappanopera egyik epizódját látják. Minden közhelyes és eltúlzott, a gondolatnak egy szikrája sem jelenik meg sehol. Egyik főszereplő mindig ideges, és sír, a másik mindig tördeli a kezét, a szobalány folyton veri a habot, hogy lássuk, ő a szobalány… Elképesztő.
Az erdélyi színházak gyengébbjeire a „diákszínjátszós” jelzőt aggatták rá gyakran. A szakmai beszélgetésen. Ez súlyos. Továbbra is élen jár ebben Nagyvárad, sem Nick Cartere, sem a Godspell nem nézhető. Jó elöl van a sorban a La Mancha lovagja is, a csíkiak előadásában is minden jelzésszerű, mintha-megoldott, mintha-játék. Felzárkózik hozzájuk egy Tasnádi-darabbal a vásárhelyi Yorick Stúdió, ők is csak jelezni tudják, hogy kábé merre indulnának, ha indulnának valamerre. A szatmáriak azt se látják, hogy zsákutcában vannak, Az ajtó-juk totális regresszió.
Meg kell azonban jegyezni, hogy Kisvárdán minden sokkal alacsonyabban repül, mint akárhol otthon. Nemcsak a „szakma” szeretetlen hüllőszemei miatt, hanem a tér teljes érvénytelensége miatt is. Kisvárdán ugyanis nincs színházterem. A Művészetek Házában nincs süllyesztő, zsinórpadlás, a Rákóczi-teremnek meg, aminek intim stúdiótérnek kellene lennie, iszonyú magas a plafonja, jó világosak az ablakai, és gyönyörűen visszhangzik. Kolozsvár ezért nem jött el idén – állítólag. Állítólagok vannak még körülötte, de mivel nem volt ott a fesztiválon, e fesztiválírásnak nem is kötelező bíbelődnie vele. Főként, hogy eddigi számaiban a Látó tenyerén hordozta-forma. Aki ráér, és pezsegni akar, olvasgassa azért a vonatkozó vitát; egy június 21-i cikkel kezdődik a Népszabadságban, és néhány következő szombaton még tart az izgalom.
A rossz nyelvek szerint Szentgyörgy csak így nyer, hogyha ez a másik monstrum nincs jelen a fesztiválon. Na de nincs jelen, Szentgyörgy viszont igen, méghozzá egy formailag ékkővé csiszolt Yvonne-nal. Végre egy előadás, ami… tökéletes foglalat Pálffy Tibor járásához, ami tánc, és beszédéhez, ami ének. Egy hercegi trón.
S ez nem is kevés, a formai bravúr – sok előadás ezen bukik el. A szabadkai Kicsik és polgárok, ahol a realizmus nem tudott összenőni a táncbetétekkel. A gyergyói Világtalanok, ahol a naturalizmus nem tudott összenőni a lírával. A vásárhelyi Nóra, ahol a tér nem tudott összenőni a színészi játékkal.

Nánay
Az úgy történt, kérem, hogy meg akartam ölelni. Az asztaltársaság szurkolt nekem, sőt, csatlakozott volna. De hát egetrengető képtelenség. Őt? Még ha mosolyog is. Legyen inkább megírva.
Hogy miről szólt volna ez az ölelés? … Érzi azt mindenki, aki sorban állt nála Kisvárdán. Azzal, hogy tanár úr, mondjon valamit, milyenek voltunk?
Ja, Bérczes Laci megírta ezt az egészet a szinhaz.hu-n rendesen. Aki jobbat akar írni nála, az bolond.

Meztelenség
Kiüti nálam a biztosítékot. Mert minden második előadás ezzel az ásszal rukkol elő. Mindenki ennyire kétségbeesett?
Füstölni kezdek, nem látom hát tőle az előadást, vége. A temesvári De mi lett a nővel?-t Magyari Etelka csupasz hátától például. Álságos. Levetkőzött nekem vagy sem? Döntse el. Ha már. De nem kell nekem illusztrálni, hogy meztelen nő van a bőgőtokban, el bírom képzelni magamtól is.
Az udvarhelyi Elektra Jakab Orsolya segédletével gyönyörű meztelenül, nem is teljesen értelmetlen a pőresége, végsőkig feszült, vad párduc áll a színpadon. De e performansz akkor is leginkább pasit fogni jó. Vetkőzik a Nórában Lindéné, hogy megmutassa, a nyomasztó múltnak annyi. Vetkőzik a Nő a múltból-ban Berekméri Kata, pedig képzeljék, egy szeretkezést is el bírok hinni enélkül. A mellek markolászása a másik „kedvencem” ugyanitt, és ja, Gyergyóban betesznek egy női mellet egy férfiszájba, elég alaposan.
Meg kell mutatni, hogy milyen merészek vagyunk? Mert ennyi látszik ebben. A fantáziátlanságon kívül. Miért van az, hogy Bocsárdi nem vetkőztet?
Ja, hogy értem történik mindez. A rendező, mivel tudja, hogy halálunalmas lesz az előadása, felöltözteti Gajai Ágit két zsebkendőbe, hogy kedveskedjen nekem.
Előítéleteim kiteregetése folyik, igen.
Na jó, ha Mátray Laci veti le ingét az orrom előtt, ahogy alakult a George és Lennie-ben, azt nem bánom.
De hogy miért baj, hogy Balázs Áronon a Rocky Horror-ban több kiló van, mint amennyit egyes kritikusok szeretnének… A színész ne legyen már szimpla erotikus tárgy, könyörgöm.

Beszéd
Azt hittem, a változatos „e”, az „á”-tól egész az „é”-ig, a székelyek védjegye. Hogy mi aztán tudunk valamit. De nem, az „e” szivárványa egyetemes. Beregszászon is mondják valahogyan, nem akárhogy, a Vajdaságban is, sőt, Szabadkán másképp, mint Újvidéken.
Szavak tekintetében legérdekesebb hely az étterem: senki sem úgy beszél, mint otthon. Egy steril nyelvet használunk, ott van lefektetve az étlapon. A csemegeuborka és a sült krumpli nyelve. (Figyelem, nem lerben sült pityóka! Tessék jól érteni, szalmakrumpli az istenadta.)
Szakmai beszélgetésen is zsákmányolok. Aschertől azt, hogy „ásatag”. „Ásatag naturalizmus”, úgy hiszem. Nánay állítmányai ragaszkodnak egy módhatározóhoz. Elkezdi, s izgulsz, hogy most „borzalmasan”, mi? Igen vagy nem? Szeret vagy nem szeret?
Előadásban? Milyen nyelvet használjon a színész? Semmiképp se a másét. De ha muszáj, legalább egyenletesen. Gyergyóban hadd ne tegyék ki a névelőt a tulajdonnév elé (Kiss Csaba!: Világtalanok). Főként ha a részeget adó Barabás Árpád nagyszerűen megtalálja a székely anyázás dallamát.

Kritizál
„Nincs rosszabb annál, ha egy néző osztja az észt. Főleg, ha hivatásos néző. Istenem, végig kell ülnöm ezt a borzalmas előadást… – rinyál. Kötelezi rá valaki? Ja, jó, ha zsűritag vagy, az más. De ha kritikus? Több alázat kéretik. Vedd a színészt. Az övé a munka, nem a tiéd, hogy ülsz. Mintha a néző sz..ta volna a színházat. Vagy igen?”

A világ(-om) teljessége
Színészek. Az előadásokból beköltöznek szívem bugyraiba, permanens lakók és olyanok is, akik villanásnyi idő alatt tovasuhannak. Ne legyen felsorolás, mert bár elvékonyodik a sor, véget sose ér. Aki ott lakik, tudhatja. Csak szemembe kell néznie a színházbüfében. Ha rá merek pillantani. Mert ez a pillantás, az a pillanat... Csak aki erős, mint egy színész, bírhatja elviselni.

(A szövegben felbukkanó nevek és események egybeesése a valósággal nem pusztán a véletlen szüleménye. Ahogy az sem, hogy elmulasztjuk előírásosan bemutatni a szereplőket. Úgy gondoljuk, ezek az információk nehezékként csüngnének a szövegen. Ezért ha valaki iránt kíváncsivá teszünk, kedves olvasó, kérlek, írd be a nevét bátran a google-be. Igyekeztünk csupa jelentős arcra hivatkozni. A kedvedért. És ja, ugyanezért vagy hasonlóért a díjazottak nevei sem fognak szép rendben itt sorjázni. Az imént ajánlott módszerrel ez a probléma is orvosolható.)