egy vonatnyi idő az élet
(képzavar pedig vonatnyi)
ami elvisz és visszahoz
Pátrohához és Ajakhoz
az enyém csak személyvonatnyi
lassan megy cöcögve
meg-megcsuklik a váltóknál
de nem vált
jelölt útja van örökre

szorong a kisvonat
ragacsos ajtóit kitárja
bódultan ülnek rajta
s mennek
az utasok a tegnapból a
mába

közös s közhelyes életük
felpakolva a vonatra
közhely az is, hogy vannak ők
s a csoda az,
hogy holnapra

újra vonaton leled őket
mint kik várják az érkezőket
úgy figyelnek
s ott szeretnének kiszállni
ahová jegyet nem vehetnek