[Látó, 2010. július]

„You... You eat like a bird."
(Norman Bates, Psycho)

(Részlet A közeli erdő című rémtörténet-gyűjteményből)

A holtágban veszekedő madarak hangja hosszan benyúlt a régi polgártelepre, és vibráló, éles csápokként furakodott be a házak közé, a hátsó udvarokon kifeszített függőágyak alá, a perzselő hőségben száradó lenyírt fűhalmokra. Egy tegnapi új­ság feküdt mozdulatlanul a parkosított területet körbefutó úttesten, sátorformára borulva, titokzatosan, élettelenül, felül elkenődött szalagcímmel és egy kopasz férfi dühös fényképével, amiből a száj körüli részt letépték, így nem lehetett tudni, éppen kiabálás közben kapták lencsevégre, vagy a dühös, de néma erőlködését örökítették meg. A fák mellett fémlábakon álldogáló kukák figyelték földre borított tartalmukat, a szemétkupac fölött mélázó bádogdobozok lelkiismeretesen őrizték lényegüket, lehetetlennek tetszett visszabillenteni őket eredeti és célirányos pozíciójukba. Az az újság is innen szabadulhatott el, bár szél biztosan nem lendíthette az aszfaltra, talán egy autó szele vagy több autó szele mozdíthatta fokozatosan, centiről centire mostani helyére. Ami azt is jelenthette, hogy egy ideje semmiféle jármű nem haladt el itt, vagy egyszeriben az összes elhajtott már, és ez méginkább teret engedett a madarak hangoskodásának. Ma reggelre végre szinte teljesen vízmentessé vált az a méternél alig hosszabb és szélesebb árok, ahová a legtöbb folyami kagyló húzódott az elmúlt éjszakák folyamán a kiszáradás elől, ezt ünnepelték a ma­darak. A lemezkopoltyús lágytestűek osztályának Asiphoniata rendjébe tartozó kagylónem utolsó ötszáz példánya feneklett meg ebben a mélyedésben, és igyekeztek meghosszabbítani a szárazság miatt fokozatosan nyomorúságossá váló életüket. De úgy tűnt, mégsem sikerült túl hosszúra nyújtaniuk az elodázhatatlan tényt, hogy a madarak zúzógyomrába kerüljenek. Tegnap a bátrabb és éhesebb madarak közül néhány a vízből kezdte kikapdosni egyik-másikukat, és bár sokszor visszaejtették az olajbarna, síkos külbőrnek köszönhetően csőrükből a kiragadott prédát, bizony még így is sokan áldozatul estek az ég népeinek.
De a madarakat, holott örülniük kellett volna, valami más hangos méltatlankodásra késztette. Nem a parton feltünedező kóbormacskáktól estek pánikba, akik a méternyi széles vizet méregetve bánkódtak, és nem is a szeméttorlaszokban lebzselő patkányoktól tartottak, hanem két emberkölyöktől, akik a maradék vízben és a lassan repedésfonalakat gyártó iszapfelületen lépkedve érkeztek meg az árokhoz, és pimaszul szedegetni kezdték edényeikbe a kagylókat.

A Kantinig is jól elhallatszott a madarak ricsaja. A teraszról, ahol a Kantin főszakácsa álldogált a délelőtti órákban, nemcsak azt tudta érzékelni, hogy a tőle karnyújtásnyira eső bádoglemezes födém tűzforróvá melegedett, mint egy főzőlap, hanem azt is láthatta, ahogy a közeli polgártelepről kigördül az esküvői me­net, de előtte az autókürtöket bőgetve kétszer megkerülik a parkot, és a szabadságról elnevezett utcába fordulva, a templom és polgári esketőszék felé veszik az irányt. A Kantin főszakácsa cigarettázni lépett ki a tetőteraszra, ha áthajolt a korláton, maga alatt a kihalt szombat délelőtti utcát láthatta, a négyszögű építménynek esetleg azt a sarkát, ahol az élelmiszerbolt és mellette a cementpadlós kocsma működött, de azt az ajtókon kiáramló és fölfelé szökő ócska levegőből tudhatta igazán, hogy a tulaj a hétvégi nap ellenére is kinyitott. Az épület tervezői az új negyed tömbházlakóinak a kényelmére gondolták ki a Kantinnak is otthont adó csúnya, szürke épületet, alul mindenféle üzletekkel, ahol a rendszerváltás előtt szinte semmit nem lehetett vásárolni, felül pedig egy túlméretezett restivel, ahol a bútorgyár munkásai ettek délben, és amit a fordulat után (bocsánat, de itt mindenki így nevezte) Gigi, az autófestő kaparintott meg, hogy aztán lakodalmi ünnepségekre alkalmas étteremmé alakíthassa. De a Kantin nevet nem tudta lekaparni többé a lokálról, mintha nagy, öntött betűkkel lett volna a homlokzatra erősítve, úgy ragadt a helyre a név.
Az esketőszék felé Puiu, a futballedző, oldalán pedig újdonsült arája, Manga haladt a sötétített ablakú C-kategóriás Mercijükben, mögöttük a város harmadik ligás csapatának zöme, néhány drukker, akik a szerdai meccs után beszéltek össze, hogy elkísérik kedvenc csapatuk mesterét, na és persze a rokonaik robogtak Da­ciákon, VW-ken, és leghátul egy nagyobb, amerikai típusú autó is feltűnt, érvénytelen számtáblával. Az egykor jobb sorsra érdemes csapat Puiu edzősége alatt tört fel a negyedik, szégyenbajnokságból a harmadik ligába, ezért sokan hálásak voltak a mesternek, és persze még többen azt remélték, a harmadik után a második következik. A szabadságról elnevezett utca üres volt, néhány korai járókelőn kívül, akiket házipapucsban küldtek ki tejért meg kenyérért, szinte senki sem láthatta, ho­gyan hajt végig az edző mennyasszonyával az utcájukon. Korán elindultak, pedig az anyakönyvvezető tizenegyre várta őket, a pap pedig fél tizenkettőre, de hát Manga sok fényképet szeretett volna, bizonyítékokat férjhezmeneteléről, mintha maga sem hinné el, hogy elérkezett végre ez a pillanat az életében.
A Kantin személyzete kilencre szállingózott be, a takarítónő a teremfelelős ke­zébe csúsztatta a kulcsot, és hazament, mindenki más pedig elfoglalta a helyét. Az étterem egy főszakáccsal, két szakáccsal, két segéddel, nyolc pincérrel és egy fő­pincérrel vagy teremfelelőssel dolgozott. A pincérek nem sokkal kilenc után nekifogtak az asztalok előkészítésének, előtte mindenki kávét ivott, és a feketére körbeülték az örökösen a számukra fenntartott asztalt, és a szerdai vereségről beszélgettek. Később a szakácsok bevonultak a konyhába, a segédek előkészítették a nyersanyagokat, begyújtottak a főzőlapok alá, tésztát gyúrtak, és hallgatták az étteremből át­szűrődő tányércsörömpölést és a pincérek beszélgetéseit. Úgy tartották, hogy ami kint történik, ezerszeresen érdekesebb az ételek gőzénél. A főszakács rövid parancsokat osztogatott, és csak miután mindent útjára bocsájtott, lépett ki a Kantin tetőteraszára, hogy elszívja a cigarettáját. Egy rövid pengéjű kést is vitt magával, és a terasz sarkában álló vederből gyors mozdulatokkal kettéfeszítette a kagylóházakat, de a nyálkás, iszaptól bűzlő húst nem vette ki belőlük, hanem azonmód fölterítette az egyre forróbb bádogfödémre, és hagyta, hogy a szalmonellatelepek elérjék virágzásukat. Még csak fél tízet mutatott a városháza órája, de a hőség el­viselhetetlenül lebegett a háztetők fölött.
Puiu Marisan ötvenedik születésnapját is a Kantinban ünnepelte, ezelőtt két évvel. Manga, a pincérnő, aki sohasem viselt melltartót, és hegyes mellbimbóival majd kibökte a vendégek szemét, vagy tarkójukat szúrta át, ahogy áthajolt a válluk fölött, azóta a szeretője. Puiu időközben összepakolt, és otthagyta feleségét meg a kilencéves gyerekét, fogta Mangát, a régi polgártelepre költözött az anyja üresen álló házába, és folytatta mindennapi életét a csapat körül, kivéve, hogy gyakrabban járt orvoshoz ellenőriztetni magát, és valami öregedés elleni szert is feliratott magának, amit kitartóan és pontosan szedett. Mangának nem kellett semmit csinálnia, kilépett a Kantinból, eljárt a meccsekre, ismerte a fiúkat, edzés vagy meccs után együtt ivott a csapattal, két év leforgása alatt tizenkét kilót szedett magára, és egész idő alatt mindössze egyszer csalta meg Puiu Marisant, aki erre nagyon büszke volt.
A Kantin főszakácsa álmában is föl tudná idézni azt a napot, amikor Mangát beszervezte pincérnek, előtte egy teraszon sör és rum mellett beszélte rá, Manga később enni is kért, a főpincér pedig gondosan kiválasztott neki valamit a szegényes étlapról. Gyakran a polgártelepen keresztül biciklizett haza, és ahogy mint­egy véletlenül elhaladt Puiu háza előtt, fölágaskodott a nyeregben, és ilyenkor láthatta Puiu kilencéves gyerekét, ahogy a kerítésnek döngeti a labdát, vagy unatkozva futkossa körbe a függőágyon heverő Mangát.
A konyha vadonatúj szerzeménye, egy polírozott alumíniumból készült darálófejjel és adagolótálcával, háromállású főkapcsolóval és irányváltó kapcsolóval ellátott 300 wattos Dyras márkájú húsdaráló tompa zúgással trancsírozta magában a húst, mint egy igen erőteljes zúzógyomor, amibe késeket is szereltek. A percenként egy kiló tizennyolc deka teljesítményű gép kezelését a Kantin főszakácsa vette át a segédtől, és a mohó gépbe szaporán rakosgatta az előkészített húsdarabokat, a ledarált massza az összevágott rostok és porcogós részek találkozásából kicsapódó izzadságtól fénylett, a konyhába beáramló meleg a főzőlapok forróságával egybekelve telepedett a tarkókra, a halántékokra és a mellkasokra. A Kantin főszakácsa befejezte a darálást, a segéd visszajött, és egy másik szakáccsal összegyúrták a húsmasszát a rizzsel, befűszerezték, és miután a főszakács izzadt homlokával biccentett, savanyított káposztalevelekbe kezdték csavargatni. Sem a segéd, sem a szakács nem tudta elképzelni, honnan kerülhetett a masszába egy borotvaéles, egyik felén fehér, másikon olajbarna szilánk, ami jókora karcolást ejt a segéd kezén, hogy a vérzés miatt abba kell hagynia pár percig a töltést.
A holtágban a madarak végre hozzáférkőzhettek a prédához, és bár a két emberkölyök elhordott valamennyit a kagylókból, így is maradt éppen elég. A maradékot sorra és rendkívül mohósággal vonszolták szilárdabb talajra, és kitartó kopácsolással vagy a mederben heverő kavicsokhoz ütögetve kicsipegették a héjak közül a vészesen apróra és reszkető kocsonyává töpörödő hústesteket, amelyek, ha em­beri gyomorba kerülnek, súlyos ételmérgezést okoznak, de a szemétből élő mada­raknak meg se kottyan. A madarak a zsivajból így sem tudtak lefaragni, az elégedettségük és izgalmuk elegyéből fakadó lárma továbbra is árulkodó jelzésként ver­te fel a környék álmatag, hétvégi népét.
A vendégek is úgy tódultak, mint valami varjúsereg. Jöttek fekete öltönyök, se­lyemingek, horgadó, keskeny cipők, tűsarkak, flitteres blúzok, szoknyák, kosztümök, előre felvett kisestélyik, tornyozott frizurák, festett szájak, műszempillák, kirakott mellek, zselézett hajak, borotvált fejek.
Mind közül Puiu Marisan feje bizonyult a legfényesebbnek, kopaszsága több volt a borotvált fejek látványa nyújtotta csillogásnál, amit az izzadság, de a százas égők megfelelő fényszöge is kiválthatott, a harmadik ligás csapat edzőjének ko­paszsága belülről sugárzott kifelé, mint egy zen tanítómester bölcsessége és magabiztossága.
Mindazonáltal Manga sosem árulta el, kivel csalta meg szeretőjét, és Puiu csak hosszas ostromok után ért el annyit, hogy a lány megígérte, nászéjszakájukon el­mondja, kit engedett még lába közé rajta kívül. Hogy ki spriccelhette még spermáját a hüvelyébe. Néha azon kapta magát, hogy csak azért veszi el a lányt, mert irtózatosan tudni akarja, kivel csalta meg. Ettől is izzadhatott annyira a homloka, az egész feje.
Manga elképesztően jó hangulatban volt, visítva kacagott, hangos hahotákkal fogadta a jókívánságokat, és szinte vonszolva vitte vőlegényét magával, át az asztaloktól felugráló vendégek lármáján, el a terített asztalok előtt a díszhelyre, az emel­vényre, amin két, trónusnak is beillő szék várt rájuk egy-egy külön pincérrel, aperitifekkel és az illatozó előételekkel. Puiu farkasétvággyal evett, az általános zajban, késcsörömpölésben, az innen-onnan felszakadó mondatfoszlányok forgatagában kedvenc ételére összpontosítva falt, időnkét fogadta az emelvényig előretörő, hirtelen felindulásból elérzékenyülő meghívottak kézszorításait, öleléseket, amelyek hamar múlnak el, mint valami futó nátha, meghűlés.
Délután öt körül az egyik vendég rosszul lett, a férje hazavitte. A teremfelelős kikísérte őket az autóig, de még mielőtt a hölgy beszállt volna a készségesen a lépcső aljába, a járdára felparkoló taxiba, végighányta ruháját. Azután bizalmasan félrevonták, hogy a mellékhelyiségek előtt kisebb dugó keletkezett, mindenki az illemhelyet szeretné meglátogatni, de gyanúja csak akkor igazolódott be, amikor mennyasszonytánc közben az egyik násznagy sápadtan elengedte Manga kezét, és azonmód a padlóra hányt, a mennyaszony cipője elé. A teremfelelős parancsot adott, hogy nyissák meg a személyzet számára fenntartott illemhelyiségeket, ő maga be­robogott a konyhába, felhívta Gigit, és azt mondta neki, sürgősen jöjjön be. Gigi különben már úton is volt, úgyhogy néhány perc múlva be is futott, de akkor már elszabadult a pokol, és néhányan mentőt akartak hívni. A tulajdonos ijedten ka­paszkodott Puiu karjába, és megpróbálta lebeszélni szándékáról, de a vőlegény hajt­hatatlan maradt. Gigi nem láthatta, de Puiu, miután nem sikerült bejutnia a mellékhelyiségek egyikébe sem, tehetetlenül hagyta, hogy a híg bélsár végigfollyon combján. Manga hányingerrohamoktól vonagolva ült egy széken, valaki tartotta a homlokát, keze görcsösen kapaszkodott az asztalterítőbe, ruhája bűzlött az ürüléktől és a gyomorváladékoktól.
A hányás és a heves hasmenés hullámokban borította el a vendégsereget. Az illemhelyiségekbe továbbra sem lehetett bemenni, néhányan az asztalok mögé hú­zódtak, és a terítők takarásában könnyítettek magukon. A pincérek egyre hordták a tiszta törlőkendőket és a vizet, de nem sokáig győzték, és néhányuk nem is bírta, maguk is elhányták magukat. Az asztalon álló, összerondított ételek már nem is hasonlítottak egykori önmagukhoz, a váladékokkal keveredve, végtermékeknek tűntek, a síkos padlón szétkenődő híg folyadékban emberek ültek, és lehajtott fejjel várták a roham újabb hullámait.
Fél hétkor érkeztek meg az első mentők, és este tízig mindenkit elszállítottak, az egészségeseket is, mert őket is megfigyelés alá akarták vonni. A pincérek tanácstalanul álltak a csatatérhez fogható teremben, és undorodva válaszolgattak az élelmiszerbiztonságiaknak. A nyomozó bizottság mintát vett az ételekből, átkutatták a kukákat, benéztek a mélyhűtőkbe, néha jegyzeteltek. Mintha gyilkosság történt volna, időnként még vakukat is láttak villanni a pincérek. A főszakács türelmesen válaszolt minden kérdésre, és végül tizenegy körül hagyták hazamenni.
A szabadságról elnevezett utcán tolta a kerékpárját, mélyeket szippantott a még mindig forró nyári levegőből, mihamarabb ki szerette volna űzni tüdejéből az ürülékszagot, mintha csak bűnjelet tüntetne el. Ami azt illeti, valóban volt valami nála, amit esetleg az élelmiszerbiztonságiak bűnjelnek tekintettek volna, de hát kit érdekelt ez már. Egy idő után letért jobbra, a holtág felé, ahonnan délelőtt, sőt az egész nap folyamán a madarak veszekedését hallotta. A biciklije zörgött az aszfaltozatlan út egyenetlenségein, és ez időnként fölvert néhány kutyát, akik csaholva döndültek neki a kerítésnek, vagy csak a maga után kötött ürülékszagot szimatolták szuszogva a lécek között. Felmászott a töltésre, és elégedetten vette tudomásul, hogy a kiszáradt mederből felcsapó bűz végre elnyomja az ürülékszagot. Nem mintha kellemesebb lett volna a holtág szaga, mert a bűzben egy idő után semmítődnek a fokok, de ez legalább másmilyen volt, nem emlékeztette semmire. Az iszap végképp csonttá száradt, szinte kopogott cipője alatt. Megtalálta azt a méternyi árkot is, ahonnan a víz legutoljára párolgott el, és körülötte a sok üres kagylóhéjat. Zsebéből elővett néhány zacskót, és tartalmukat a kiszáradt mederbe borította. A földre ömlő pedig csodálatosmód semmiben nem különbözött az eleve a földön találhatótól, jelentéktelen csörömpöléssel vegyült össze a késsel és madárcsőrrel felnyitott kagyló, és azután senki nem tudta volna megmondani, melyik honnan származott. A főszakács hirtelen megéhezett, és úgy döntött, hazafelé indul végre. Elhatározta még, hogy holnap visszamegy a cuccaiért, és otthagyja az amúgy bizonyosan egy ideig zárva tartó Kantint. Megállt a töltésen, és nézte a sötét medret, el is nevette magát, mert az jutott eszébe, hogy a heves hányás következtében a nagyfokú folyadékveszteség kiszáradáshoz vezethet, és ezt nagyon is találónak érezte erre a napra meg erre az életre is talán. Így biciklizett haza, de a szabadságról elnevezett útra kiérve, még egyszer elkacagta magát, utána csendben maradt, mint ahogy az illik, ha az ember valamiféle nagy disznóságot követ el, és szárazon szeretné megúszni.