[2018. április]

---

Az akarat egy kurva. Ezzel kezdeni egy verset mégsem meghatározó.
Hajadban a hullámcsatok az univerzum ráncai. Kedvem
lenne megmerülni benne, talán mégis az a talány foglalkoztat jobban,
miért rémiszt mindkettőnket a látvány: a lepedő hártyája és
elmoshatatlan sorsa, a mondatszerkezetek, amiket ott hagytál
az ágyon, és mindaz, ami most az agyamra megy, és a fejembe száll,
egy angyal. Igen, azt az angyalt várom, aki fekete-parázs mellemben
meggondolja magát a mondókáról, amit az első éjszakánkon írtam
(mert nem volt párizsi, sem olvasztott brie, amivel etethettem
volna marhahústól véres szád): fekete a fehéren, sarkon fordulok és
eltűnök. Így is történt. Eredeti nyelven (akkor már faltad bennem a
körtét és a vérköröket, a gyomorsavat, a melleimet és a vesém,
vésd fejedbe, kedvesem, amit a gyógyszeres dobozra írt a kezem,
nem söralátétekre, a tét a tét, tête-à-tête, ami elkerülte bennünk
a tettek és a kedvesek tettes-terhes terveit, szomorú talicska):
„Zwart op wit, ik draai me om, ik ben er niet.” A feketekagylót tizen-
hat éves koromtól ismerem, az étterem belső udvarán zabáltam,
hidegen. A mikrohullámú sütők párhuzamokat öltek volna a fekete,
meszes testű állat tudatába. Feketekávén, szédülve, 42 kilósan tör-
ték bennem a testesre kiépített támfalakat. Miért nem jössz ?
Ez volt az egyetlen kérdés, a birkák, a birkákról szóló tömérdek,
cseppfolyós, szódásszifonokba és koporsókba rejtett ingás nyelv,
az elektromos töltés. Körülöttem a fertő csak nő, látod ezt a vers
írásképén is. Kalligrafikus kurta mosolyod elrohant előlem, mint
Usain Bolt, úgy hasította a nem létező eget, hogy féltem, töredezni
fogsz törekvés helyett, mint az aszfalt. Anyám meg hallgathatja
a bennem kialakult varangytestű csendet. A méretekről beszélni
sem kell. Amikor a fájdalom testet lop, kikészíti az ínszalagot, ahogy
támolyogva kelek fel mellőled a sok szeretkezés után. Feketén
a fehéret, fehéren a feketét, miért nem hagyod… Pedig tudom,
Henry Miller torkán átszakadó véres hólyagokban veszett össze a
kéz, ami a tortát markolta, aztán a torkomat, amíg nem nyúltam a
szerszámaid közé, hogy fejbe verjelek. Aztán jött a kés és a rendőr.
A rendőr egyes számban mindig izgató. Szinte jelentéktelen.
A rendőr civilben: a nyugalom szigete a homokkal
beszórt lépcsőházi pihenőn, ahol megbilincselt kézzel… Megjátszom
magam, még a legtermészetesebb gesztusom is hisztéria csak,
dráma. Drága nő, faló, zsebben izzadó tücsök, arra várok, hogy ne
bújjanak ki az ágyam mellett a falból a fekete egyenruhások,
a patkányok ne adjanak nekik helyet. Szerethettem volna a magyar
középiskolája után kövérre vált, testépítő költőt, aki biliárd-
szalonokban bújt volna az asztal alá, s addig nyaldosott volna…
A tükörben a melltartó visszadobja magát. Látod már, miért ez a tű,
a bross, honnan dagad a briós, miért kértem, hogy zabálj…
Nem maradt erőd. A szikla tönkrement, a konnektorok között
porrá olvadt az indukciós tekercs. Lehet porrá olvadni. Szintaktikon,
eldoblak, véső helyett vésőd leszek, kések, nincs ragtapasz
a tolltartómban, aztán Beach House és Space Song, a kedvemet
senki sem ismeri, a hangszín csak törik, nem tudok törökül,
nem is akarok. Franciául kérnek, hogy tanuljam meg mégis
nyolcadik közös-közkedvelt nyelvünk, mintha csókra invitáltak volna
valaha. Nem ér semmit az egész. Édes Istenem,
bár lehetne ez az utolsó mondat, amit rád fecsérelek.
Hajamban a hullámcsatok között bolha. Kassákosan, dadásan,
összeméri magát
az univerzum réseivel. Kétujjnyira vagyok attól, hogy összeomoljak,
de ezt még leírni is... Renben vagyok. Már rég
nem vagyok rendben, és ehhez, mindenféle hozzájárulásod csak egy
hiányzó mimikai inger. Felkacagok. Semmi, semmi, semmi.
A semmi sosem lehet egész, vagy létezhet önmagában... Nincs mit
mondanom. Dadogni, szépen, kelletlenül, ez az egyetlen mesei
mézem (mézeskalács, térd, ajtófeszítővas, korbács?). Majd kialakul.
Vettem egy könyvet az SM-ról. Kitörted az utolsó villanykörtét is
a légycsapóval.
Pilinszky homokos volt, köhögi fel az anyám, és nem volt az a férfi.
Nekem már nincsen gyóntatóm. A gyújtógyertyák
úgy pörögnek a szívemben, mintha még lenne kinek élni,
mesélni az önmegtartóztatást. Seggbe, milliószor, bár oda basznának
és nem szájba, de csak beszélnek, beszélnek rendületlenül. Egyszer
csak elköltözünk valami államba, ahol minden népmesét kívülről
mondhatunk.
Addig myspace (agyagfigura, holló, számtan).
A szabad asszociáció zártnál zártabb elfeledett áramköre.
Gyanús ez az érzés. Nem tudom, mi jön ezután,
mintha minden tudásban volna egy réteg lefegyverző, csodálatra
méltó csepp.
Gondolkozzunk. Gondolkodni nem ér.
A télnek is csak húsa van.
Utállak.