Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,

be kegyetlen gazdád az éjszaka!

Bújnál lábához: dermedt kőküszöb

bérházak kőküszöbjei között,

vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –

ostor felel, vad ostora, a szél.

Nyalnád kezét te, volna csak keze,

néznél szemébe, volna csak szeme!

S volna szava, lesnéd, megértenéd,

nem mint a szolga, nem mint a cseléd,

de úgy, mint a lihegő szeretet,

ki hogy szeressen, azért született.

Látom bordáid, éhednek jegyét

és szőrödön a tél jeges lehét,

kenyérhéj, csont csititná éhedet,

kályha tüze is remegésedet,

ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,

mely elcsititsa nagyobb éhedet,

éhed a szóval szóló száj után…

Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,

milyen szörnyű volt az az éjszaka,

milyen megverten mentem én haza!

Hiszen ha sajnáltalak volna csak,

de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

A kivert kutyák kínját tudtam én,

melyet nem enyhit írként a remény,

hogy holnap tán majd másképpen leszen,

nem vet számot a hűvös értelem.

Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,

miért nem lel gazdát a szeretet?

S kutyákkal népes lett az éjszaka…

ezer kivert társad kísért haza!

Kiket, mint téged, nem felejthetek:

zöld rémülettel lobbanó szemek,

ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –

kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!