Szebeni Színházfesztivál, 2007.

Május 24-től 30-ig Szebenben voltam, a színházfesztiválra voltam kíváncsi, a hangulatára, a feelingjére, a nőkre és férfiakra, akiket egy ilyen rendezvény odacsal, az alábbi szöveg ennek egyfajta lecsapódása. Kívül-napló, mert nem vagyok színházi ember, és a feljegyzések sem párhuzamosan készültek. Inkább az elkészített fotók mentén haladva, utólag rögzítve, másodlagosan azt, ami egyszer már rögzült akkor, amikor a rögzítésre alig is gondol az ember, vagy ha igen, belül kattog a felvevőgép.

Csütörtök. Ma reggel kiderült, hogy Ági nem jön velünk, egyáltalán: csak a jövő héten érkezik, tehát pár napig egyedül fesztiválozom. Egyszer Szegeden az egyik ösztöndíjam idején megérkezésemkor a leendő szobatársam nem volt otthon, egész éjjel fent voltam, mert tudni akartam, kivel alszom egy szobában, aztán elaludtam, így sokáig nem találkoztunk, mert mindig hajnalban ért haza, egy héten át, és a tárgyai alapján próbáltam kitalálni, hogy néz ki, milyen személyiség. Hamarjában ez jut eszembe, ez a kellemes bizonytalanság Szebennel kapcsolatban, fogalmam sincs, milyen lesz a szállásom például, vagy hogy egyedül nem találom-e unalmasnak a várost. Barni és Kuka, a G Pont Café tulajdonosai ma még maradnak. Útközben fölvettünk egy fiatal nőt kisgyerekkel, ez a nő nagyon szép volt, és a nyakán egy harapás látszott. Vagy inkább: kiszívták a nyakát. Barni rallyversenyző volt, öt évig, jól vezet. Ezelőtt egy héttel, a jazz-fesztiválon Kuka a saját autójában lakott, és mindig a Kisfőtér egyik kocsmájába jártak, mert ott az egyik pincérnő magyar. Ott várjuk meg most is Petrát, aki a szállást szerezte nekem. Petra szinkrontolmács, az osztrák nagykövetségnek is dolgozik, feltűnő jelenség, szőke, derékig érő haja van, huszonkét éves, Vásárhelyről ismerem. Elvisz a szállásomra. Azt mondja, feltétlenül össze kell barátkoznom a németjuhásszal, különben éjszaka nem tudok bemenni. Pénteken átköltözhetem hozzá, mert német barátjával Csíksomlyóra mennek, üres a lakás. A kutyát sem akkor, sem később nem láttam. Ágiék sem, pedig ők később két éjszaka is ott aludtak. Ismerkedem viszont a környékkel, gyalog indulok vissza a központba, tizenöt perc. Ezután, hacsak nem esik az eső, ezt fogom csinálni. Szerencsém van, a sétálóutca elején összefutok Barniékkal, ők egyelőre nézelődnek, őgyelegnek. Rengeteg a külföldi turista, az árak utánuk jöttek, okosan kell gazdálkodni. Héttől a Sirályt szeretnénk megnézni, Andrei Şerban rendezésében. Fél órával előtte érünk oda, kiderül, nincs már jegy, illetve van, de nem tudják, hányat tudnak eladni. Legalább negyven hely a meghívottaké, akik közül alig fele jön el szerencsére, kezdés előtt öt perccel beengednek minket is. A kettős szereposztásból azt a turnust kapjuk el, amikor Maia Morgenstern játssza Arkadinát. Hosszú, keskeny díszlet, három fal, a közönség egészen közel a színészekhez, szinte elkeveredve velük. Néha a játéktér közepére leereszkedik jelképesen az áttetsző negyedik fal, lehet sziszegni a gyönyörtől. Négy ajtó van vágva a falakba, a színészeknek szabad átjárást biztosítva az áttetsző, hátulról időnként reflektorokkal megvilágított falak mögé. Şerban tíz szereplőt hagyott a darabban, a kettős – szebeni és bukaresti – színészgárda felváltva játszik, ám olvasom valahol, hogy októberben, a főpróbákon összekeverte őket. Ami pontosan jelzi, annyira kivételes tehetségű színészeket válogatott össze Şerban, hogy azok bárkivel, bármikor el tudják játszani szerepüket. A darab a komikumra inkább kiélezett, éppen ezért a drámai helyzetek sokkal mélyebben tudnak hatni és működni, van kontraszt. De még milyen! A közönség viszont fesztiválközönség: ki-be járkál, sms-ezik, zajong. Zavaró. Előadás után átmegyünk a Nagyfőtérre, nem is sejtjük, hogy a megnyitó ünnepségre esünk be, ezért a tűzijáték, ami legalább húsz perces és rendkívül hatásos a hatalmas tér és a gyönyörű épületeknek köszönhetően, meglepetésként ér. Barniék is úgy gondolják, fölösleges kiadás ekkora felhajtást rendezni pusztán a tiszteletünkre. Fél tizenegyre átmegyünk a régi várfal végében fölállított hatalmas sátorba. Egy japán társulat Finks című mozgásszínház-előadását nézzük meg. A színpad négy sarkába egy-egy live-camet állítottak föl, a táncosok egyenként bevonulnak, beállnak a kamerák elé, a háttérben, a kivetítőn néhány másodperces késéssel látjuk őket. Ez aztán leit-motívumként fel-feltűnik végig. Az előadás harcművészeti elemekkel tűzdelt koreográfiája az emberi kapcsolatok jellemzőjének skáláját futja át, a gyöngédségtől az agresszivitásig. Amit egy vj (visual jokey) rendkívül összehangolt vetítése egészít ki. Nagyon meggyőző előadás, nem is láttam később sem ennél sokkal jobbat. Kint zuhogni kezd az eső, ma már másodjára, Barniék hazaindulnak, én pedig megkeresem valamelyik kocsmában a szállásadómat: ha már a kutyával nem találkoztam, jobb lesz együtt hazamenni.

Péntek. Tizenegykor összepakolok, és elindulok a városba. Petra vizsgázik, megvárom egy sörözőben, aztán hazavisz. A manzárdlakásuk teljesen lenyűgöz, az erkélyről látni lehet a Fogaras mérges felhőkbe burkolózott vonulatát, de szinte az egész várost is. Délután megyünk be a központba. Megismerem a Magyar Kulturális Iroda munkatársait, egyikükkel egész délután együtt sörözünk a Kisfőtéren, de nem a Kukáék kocsmájában. Egy rendkívül szimpatikus, vékony és magas pincérnő mellett döntök, később végig itt kávézom vagy sörözöm. Délután, szintén a színházfesztivál keretén belül egy kubai zenekar latinos ritmusokkal teli koncertjét nézem meg, az énekesnő telt, göndör haja van, rekedtes a hangja, és időnként elképesztő hastáncba fog. A Kisfőtér mögött, az evangélikus templom mellett közben egy francia társulat fehér atlétatrikókat akasztgat a fákra, mindegyikben egy kis lámpás, ahogy alkonyodni kezd, meg is gyújtják őket. Percekig bámulunk. Így történik, hogy majdnem lekésem a Purificare (Megtisztulás) című előadást. Şerban ebben az esetben a kolozsváriakkal dolgozott, a román társulattal, de Hatházi András is játszik benne. A bejutás most is nehezen megy, határozottnak kell lenni. Bent nagy meleg, szinte szauna, a színház tornatermének nincs légkondija. Valóban megtisztulás lesz az elkövetkező két és fél óra, a kegyetlenség színházát a bőrünkön érezzük, Şerban előadás előtti fölvezetőjében elmondja, hogy csakis a fesztiválra való tekintettel ment bele abba, hogy a szokottnál háromszor több nézőt engedjenek be, különben nem tenné, mert a darab intim közege kevés nézőt kíván. Mellettem egy lány gúnyosan cöcög a szöveg hallatán, úgy látom, azért vannak ellendrukkerei is Şerbannak. Fényképezni szigorúan tilos, ezzel egyetértek. Viszont még kezdés előtt készítek néhány felvételt a játéktérről. A háttérben egy zöld domb, mögötte fal DEAD END felirattal. Az előtérben két takarítónő törölgeti egy nagyobb fürdőszoba vagy mosdó csempézett padlóját. Az előtér és a háttérben látszó dombot egy félig összetolt fal választja el. Később a fal összetolódik, majd megint kinyílik. Az előadás a társadalom peremén vergődő sorsokról szól: a homoszexuálisok és a drogfüggők világáról. A történést a professzor és drogdíler (Hatházi A.) irányítja, a morfinista báty halála, illetve a báty iránt érzett végtelen szeretet és ragaszkodás hatására egy lány végigjárja bátyja útját. A megtisztulás egyértelműen metamorfózis és katarzis. A megtisztulásból mindenki részesül, még az a szerencsétlen nyomorult is, akinek a professzor először a nyelvét, majd a karját, lábát, péniszét vágja le, majd fiúszerelmének torkát metszi át. Vér, vad szex, boldogtalanság. Sarah Kane, a darab szerzője 28 évesen lett öngyilkos egy szanatóriumban.

Szombat. Délelőtt, hogy mindenki a csíksomlyói búcsúban van (a Kulturális Iroda kiszállt szórólapokat osztogatni, a szebeni magyar napokat népszerűsítve), elfoglalom a netet, és kiválasztom, lekicsinyítem, majd feltöltöm a két nap alatt készült legjobb fotókat a Látó honlapjára. Meg vagyok elégedve. Délután kettőre érek be a központba. Szeben egyébként még mindig épül, hiába 2007 meg kulturális főváros cím, itt-ott hatalmas munkálatok utakon, épületeken. Majdnem kétségbeejtő. Épp meg tudom nézni a ma esti utcai előadás főpróbáját, már így is sokat sejtet, egy fúvószenekar próbál, amikor mögöttük eltolnak egy hatalmas, vörös és fekete színűre festett bikát kerekeken. Már ez is félelmetes. A központ egyébként rendben van, a két téren állandó jelleggel kulturális rendezvények zajlanak, a sétálóutcán végig sörözők és éttermek teraszai. A Kisfőtér mögött utcai hajszobrászat zajlik, rendkívül látványos, van is bámészkodó elég. Egy srácnak épp egy játékbabát operálnak bele a hajába. Egy boldog lány elém áll, zöldre festett hajában egy póniló ágaskodik, lefotózhatom. Nagyon kedves. Héttől a Vremea dragostei, vremea morţii (A szerelem ideje, a halál ideje) című előadást nézem meg. A darab nem túl erős, egy hét elteltével alig emlékszem a cselekményre, viszont a színészek mozgása lenyűgözően gazdag és kimeríthetelen, a közönség szinte sikít. És feltűnő, hogy a háttérvetítés mennyire fontos része az előadásnak. Egyre több produkcióban lehet ezt már látni. Vremea dragostei, vremea morţii, rendezte Radu Alexandru Nica. Átmegyek a Nagyfőtérre, ahol még elkapom a Sheketak nevű izraeli formáció produkciójának a bő háromnegyedét, hordókon dobolnak és ugrálnak, a koreográfia a poénokra épül, eszembe jut, hogy a tavalyi németországi focivébét ők nyitották meg. Közben elsétálok a tér közepére, ahol már elő van készítve és kordonnal körbe van zárva egy porond, a kör széle homokkal van lehintve. A Toro című előadás helyszínén vagyok. Egy szervező, harminc év körüli nő, elszántan és határozottan rohangál, próbál szót érteni a segítségként mellé rendelt helyi stuffal, csak töri az angolt, időnként franciául szól bele a fülére és az állára ragasztószalagozott mikrofonba. Ahogy elrohan mellettem, utánaszagolok, kellemes illat marad utána, kicsit izzadt, kicsit átüt a ruhaöblítő illata és valami különleges, nagyon diszkrét parfüm, ami lehet, nem is parfüm, csupán a testének a sajátságos illata. Még sokáig érzem. A kordonokat félrevonják, egyszeriben a közönség lesz a korlát, szerencsére elöl állok, kezemben a fényképezőgép. Aztán megérkeznek, nem is: berobbannak a körbe a táncosok, színes ruhájú, utcalányokat utánzó nők, torreádorok, hatalmas, biciklivázakból összehegesztett guruló szerkezeteket tolnak, görögtüzek, petárdák, győzködik a közönséget, hogy üljenek le a földre, leülünk. És elkezdődik. Először dobolás, aztán a torreádorok tánca, majd a nőkből álló kórus a fúvósokkal, a torreádor és a primadonna tánca – mindez őrült ritmusban, nagy zajjal, mígnem kiengedik a Bikát. A Bika: egy hatalmas makett, amibe legalább négy-öt színész bújt, ha jól számolom. A Bika nem teketóriázik, csakhamar kitör a körből, elrohan mindenki a tér másik oldalára, ott újabb kör alakul, rengeteg vaku villan, tele a tér emberekkel. Innen átvonulnak ahhoz a keskeny kapuhoz, ami a Kisfőteret köti össze a Nagyfőtérrel: a kapun át megérkeznek hatalmas kerekekre szerelve a magasban a lovasok. A lóvázakon egy-egy lándzsás ül, több összecsapás után végre megölik a Bikát. Még egy felvonulás, és füst, tűz, petárda, minden elül. Vihar készül, félig megázva érek haza.

Vasárnap. Visszatértek a lányok. Kicsiágit, az egyik lányt, aki a manzárdban lakik, ráveszem, hogy a vasárnapot velem töltse, kora délután belépőt váltunk a jegyirodában az Inimi cicatrizate (Hegesedett szívek, rend. Radu Afrim, M. Belcher darabja nyomán) című előadásra, este hétig sörözünk, utcai előadásokat nézünk. Például egy francia darab kora délutáni főpróbáját a Kistéren, amit magamban A vőlegény halálának nevezek el közben, de aztán a menyasszony látványos halála miatt lemondok róla – sikerül viszont egy gyönyörű fotót készítenem: a menyasszony kebléből előspriccelő vért egy vörös fonállal imitálják, éppen akkor kapom el a jelenetet, amikor előhúzzák a fonalat a ruha alól. A Nagyfőtér színpadára roma táncosok érkeznek, egészen fiatalok, néhány kisgyerek ropja versengve, majd egy cigányzenekar kezd el játszani, nem is lenne rossz, de előkerül egy énekesnő, és átmegy román népi műzenébe a produkció, otthagyjuk. Héttől a Radu Stancában vagyunk, hamar kiderül azonban, hogy nem megy a térmikrofon, nincs kihangosítás, alig lehet hallani a színészeket, szomorúak leszünk. A darab szerint egy addig egészségesnek hitt fiút egy tengerparti szanatóriumba küldenek, ahonnan aztán nem szabadul. Egyfajta Hans Castorp. A szereplők végig tolókocsikban ülnek, ez eléggé izgalmassá teszi a színpadi játékot, a mozgást, csak az a hang! A tenger megjelenítését gyönyörű háttérvetítéssel oldják meg – csupán a tengervíz habjait látjuk, a tenger egészét nem. Kissé hosszú az előadás, Kicsiági mellettem majdnem belealszik. Este a Vertigo izralei tánccsoport és a The Diamonds nevű zenekar közös produkciója. A The Power of Human Love című mozgásszínház-darabot az izraeli társulat a The Diamonds élőzenéjével játssza el, a társulat egy-egy nőtagja beáll időnként énekelni, fantasztikus és őrült pózokban (fölemelt lábbal pl.) adva elő a különlegesen finom blues muzsikára egy-egy dalt.

Hétfő. Ma érkezik Ági a holland barátnőjével. Délelőtt fölpakolom a szombat-vasárnapi fotókat a lato.ro-ra. Ágival telefonon egyeztetünk, úgy döntünk, hogy megnézzük az Othello?! című előadást, A. Zholdak rendezésében. Később tudom meg, hogy a darabjait Ukrajnában betiltották, mire fogta magát és eljött Romániába rendezni. Ágiék délután négykor érkeznek, a szokásos helyemen várom őket, a Kisfőtér egyik teraszán. Andreea úszómester, széles vállai vannak, egy szőke holland lány. Ágit megnyugtatom, hogy a szállásuk rendben van, a németjuhászos helyre mennek. Ági díszlettervező, szintén Vásárhelyről ismerem, velem egykorú. Kitűnően beszél angolul, kicsit irigykedem. Az Othello?! minden várakozást felülmúl. A díszlet: leghátul egy hatalmas tükör, melyen át az előadás legvégén távoznak a szereplők, középen négy ajtó egymástól két méternyire, baloldalt egy falon három falióra különböző időpontokkal, jobboldalt egy régi rádió, azon túl egy mikrofon mögött egy színész, aki hangtechnikusként a színpadon zajló eseményeket követi a megfelelő hangeffektusokkal élőben. Rendhagyó rendezés, alig négy-öt mondat hangzik el, zajos, hangos, őrült előadás, sok szereplővel, köztük egy tízéves kislánnyal. Máskülönben elég nehéz ráismerni Shakespeare darabjára, de senki sem bánkódik. Vagy igen? Állítólag sok kritikus szidja a rendezést. Szünet előtt töméntelen mennyiségű A4-es papírlap zuhan (!) a játéktérre, szünetben ezt takarítják. Ági szerint a második felvonás kicsit laposabb volt, szerintem inkább csendesebb, kimértebb, Desdemona halála megrendítő, előtte a tányérgurítások és -törések nagyon hitelesen mutatják be a két szereplő, Desdemona és Othello viszonyában érzékelhető feszültséget és a fokozatos bizalmatlanságba, féltékenyégbe való fordulást. Zholdak: „Bekerítettem a színészeket, mint egy farkasvadászaton a vadat, és akkor a színész-farkas megpróbált kitörni, menekülni, hogy be tudja fejezni végre." Az este telítődik: fél tíztől a Compagnie Generik Vapeur nevű francia társulat Bivouac című utcai felvonulását követjük, a hordókkal dobálózó, zsonglőrködő színészeket egy teherautóra pakolt punkzenekar kíséri őrült tempójú zenével, tüzekkel és petárdákkal, hogy az egész produkció a már délben felépített hordópiramis egy rendőrautóval történő lerombolásába fulladjon. A Bivouac egy átmenetről, egy átkelésről szól, kevés megállóval, ami egyébként is megfoghatatlan. Nők és férfiak kékre festve, hordók, egy belülről világító fémkutya. A Bivouac a futás iránti vágyadat, a közeledést és távolodást, a védekezést és az ugrásra való készségedet teszteli. Karnevál a javából! Este tizenegytől a Fluide című mozgásszínházat nézzük meg egy koreai és francia vegyes társulat előadásában, ami a cseppfolyós állapotba való visszatérés stációit, lehetőségeit mutatja be tánc által. Itt-ott némi koreográfiai bakit fedez föl alig tapasztalt és életlen szemem. Ágiékat átadom Balázsnak, a németjuhászos hely bérlőjének, és mindenki aludni tér.

Kedd. Találok néhány remek mondatot Gombrowicz Ferdydurke című regényében, amin sokat mosolygok: „És most nem tantijaink szeretetteljes, családias véleményéről beszélek, nem, hanem másféle tantik – a kultúrtantik, a megannyi negyedírónő és csimpaszkodó félkritikus ítéletéről, akik a folyóiratokban fejtik ki véleményüket. Mert hát a kultúra világát elözönlötte az irodalomba csimpaszkodó, rá ragadt asszonyságok csordája, akik különösképpen járatosak a lelki értékekben, és tájékozottak esztétikai kérdésekben, akiknek megvannak a maguk nézetei és elképzeléseik arról, hogy Oscar Wilde fölött eljárt az idő, és Bernard Shaw a paradoxon nagymestere." No comment. Ágiék délután kettőre érkeznek meg, megnézzük az evangélikus templomot, aztán a Brukenthal kiállítását. Brueghelt, Rubenst és a flamand-, angol- és a holland iskola remekeit. Máskülönben nagy a káosz, ötlettelen a kiállítás, mintha hiány lenne szakemberekből. Öttől az egyik líceum dísztermében egy német darabot nézünk meg: The Bench at the River (Pad a folyó partján), egy ulmi társulat előadásában. A műsorlap szerint József Attila-verseket is felhasználnak az előadás során, de mivel nem értünk németül, inkább csak a szövegmondás hangulata alapján próbáljuk kitalálni, mikor hallhatjuk az Ódát. Hattól a sepsiszentgyörgyi társulat darabjára megyünk: A nyugati világ bajnoka (rend. Bocsárdi László). Végre ismerősöket is lehet látni, néhány kolozsvári színészt. Számomra érthetetlen módon eleddig az erdélyi magyar színjátszás szakmai közönsége távol maradt a fesztiváltól. Távolból ítélik meg a helyzetet, mondja valaki, felkészültek, tudják a tutit. A nyugati világ... díszlete a pálinkafőző üst anyagát idézi, minden csupa fém, réz főként, kötélen krumpliszsákok. Az apagyilkosság lehetetlenségéről is szólhatna az előadás, remek színészi játékkal. Előadás után sörözés a színház udvari büféjében, Ági ismerőst szerez magának, én meglehetősen fáradt vagyok, lezárom ezt a napot.

Szerda. Mint kiderül, egy nagyon jó darabról maradtam le az este: a francia Ballet Actuel La című előadásáról. Viszont pihent vagyok és friss, ami Ágiról és Andreeáról nem mondható el. Ma hazautaznak, velük van a csomagjuk is, amit a Kulturális Központban hagyunk, hogy könnyebben mászhassunk föl az evangélikus templom tornyába, a mai egyetlen közös programunk részeként a busz indulásáig. A panoráma fenséges, akkor is megéri, ha a lányok rosszul vannak a magasságtól. Még kávézunk egyet, aztán felülnek a buszra, búcsút veszünk egymástól. Közben Kuka keres telefonon, már Medgyesen vannak, haza tudnak vinni ma este, ha akarom. Elmegyek a csomagomért, várom Kukáékat. A szokásos helyen találkozunk. Egyértelmű, hogy a Mănuiţiu rendezte Zsidó-trilógiára nem tudunk bemenni, ezelőtt egy héttel el voltak fogyva a jegyek, ráadásul csúszik is egy órát a kezdés. Mi legyen? A Hosszú péntek (rend. Tompa Gábor) mellett maradunk, fél tíztől pedig megpróbálkozunk a Ion Frunza rendezte Szentivánéji álomra bejutni, egyezünk meg. A Hosszú péntekre sincs már jegy, a művészbejárót használjuk tehát. A darab, bár olvastam a szöveg alapjául szolgáló Kertész-regényt, a Kaddist, meglehetősen érthetetlen, néhol szerényebb rendezői megoldásokkal, viszont remek színészi játékkal. Hozzá nem értésem és színházi műveletlenségem tanácstalanságot vált ki belőlem a produkció kapcsán. Balga fejjel nem próbálkozom bejutni a Frunza-darabra, Kukának sikerül, el van ájulva, annyira szép volt, azt mondja később. Ellenben a Nagyfőtéren megnézünk Barniékkal egy flamenco-előadást, majd átmegyünk tizenegytől a sátorba egy japán darabra. A King of Yebi előadás egy naiv és egyszerű történet, japán nyelven, meglehetősen látványos, csupán nagyon hosszúra nyúlik, és a feliratokat – egyfajta rezüméjét az elhangzottaknak – tizenöt percenként vetítik ki, ezért aztán a szünetben kimegyünk, és eldöntjük, hogy hazafele vesszük az irányt. Hajnali háromra érünk Vásárhelyre. A lakásomban fülledt levegő, a hűtőszekrényem üres, a növényeimre alig ismerek rá, akkorát nőttek. Már lefekvéskor fogadok magamban, hogy pár napig biztosan furcsa lesz Vásárhely, ezért még elalvás előtt eldöntöm, hogy pénteken leutazom Kolozsvárra a TIFF-re, ha már David Lynch új filmjét is vetítik.