[2013. december]
[KIZÖKKENT]
Ramce (Ramón Cecilio) kubai művész 2011 őszén nyolc hónap munka után átadta a katalóniai Tarragona egyik külvárosában, a Saavedra parkolóba vezető autóalagút falaira festett falképeit. A sötét, csak résnyi szellőzőnyílásokon keresztül megvilágított alagút két oldalára összesen több mint hetven méter hosszúságban lebegő szigetek költöztek, semmibe függesztett létrákon közlekedő párcentis emberkék, lélegzetelállító tóparti tájak ciprusokkal és teleholdakkal, fejjel lefelé úszó virágszőnyegek a paradicsommadár minden színében.
Az avatóünnepségen a polgármester büszkén bejelentette, hogy a művészetet sikerült a múzeumokból és galériákból kihozni a legvalószínűtlenebb helyekre, ahol a képzelet hatalma szemünk előtt változtatja át megszokott valóságunkat, és hogy a művészet lényege épp abban rejlik, hogy nem hagyja magát bezárni, sem kisajátítani, hanem a váratlanság erejével tör rá az életünkre, és bárhol, bármikor kizökkenti azt megszokott kereteiből. Egyben üdvözölte a kubai festőt, aki egyszemélyes kommandóként rajtaüt hétköznapi tárgyainkon, alattomosan festékbombákat helyez a betonfalakba, hogy a bekövetkező robbanás utat nyithasson az egeknek és az egek fölött húzódó végtelen tengerpartnak és dzsungeleknek. Vidáman így fejezte be, mielőtt pezsgőt bontott – vigyázva, hogy le ne fröcskölje a festményeket –: Önök legközelebb, amikor az autójukat jönnek leparkolni Saavedrában, egy szigeten találják magukat, mely mindannyiunké. A sziget neve: Utópia.
Szép beszéd volt, a helyi napilap hosszan idézte, az eseményről tudósított a katalán tévécsatorna, az alagutat pedig a Lonely Planet és a Rough Guides azonnal felvette az ajánlott látnivalók közé, körülbelül egyszerre azzal a családi vállalkozásként működő, hangzatos El Celler de Can Roca nevű vendéglővel, melyet abban az évben a világ legjobbjának ítélt a Diners Club.
Az eseményre némiképp árnyékot vetett, hogy alig egy hónappal a mesés falképekkel díszített betonalagút újranyitása után a városvezetés felbontotta az egyik parkolóőr munkaszerződését. Kollégái eleinte megmosolyogták, ahogy Ferran lelkesen hadonászva kalauzolja a fényképezőgéppel érkező helybelieket és turistákat, az enyhe kanyarban megmutatja nekik a legjobb szögeket a fotózáshoz, ahogy a mit sem sejtő autósoknak a parkolójegyhez mellékel egy kiselőadást a mű keletkezési körülményeiről, sőt, ahogy maga indul szembe futólépésben az alagút végén bizonytalankodókkal, mihelyt feltűnnek a biztonsági kamera felvételein, hogy beterelje őket, végigmutogassa a vistákat benépesítő több mint ötezer parányi alakot. A második hét végére úgy felüknek már nevet is adott – volt, akinek az Ezeregyéjszaka meséiből, másoknak Sepúlvedából, felfedezte köztük azonkívül tucatnyi óvodás- és iskolatársát, a Barca teljes junior csapatát, valamint három teleregény szereplőit, kit a frizurája, kit a fejtartása vagy a mozdulatai alapján –, és mikor végképp kifogyott a nevekből, fogta a tarragonai és reusi telefonkönyvet, és sorra vette a szokatlanabb neveket, csak a bevándorlókéit hagyta ki, azoknak a bőrszínében sose lehet elég biztos az ember. A második héten többeknek feltűnt, hogy munkaideje lejártával sem hagyja el az alagutat, csak rövid időre, míg a közeli szupermarketben valami ennivalót vesz magához. Kollégái nem bánták sürgölődését, azt is szó nélkül hagyták, hogy délutánonként több reprízben, rövid időre álomba merül az őrbódéban, hogy aztán egész éjjel éber maradhasson. A panaszok csak akkor kezdődtek, amikor Ferran óriás öntözőkannával jelent meg a harmadik héten, és kitartott amellett, hogy naponta kétszer is, reggel és este, alaposan meglocsolja az alagút mennyezetére, a világító- és szellőzőnyílásokba felaggatott, virágzó plasztik folyondárokat. Naponta kétszer, hiszen kint több mint 35 fok volt árnyékban, és május óta nem esett. Először viccelődve, majd riadtan és végül ordítozva próbálták megértetni vele, hogy egytől egyig művirágok, és csak jópofizásból meg illúziókeltésnek lettek odabiggyesztve, de Ferran váltig bizonygatta, hogy a girlandként lógó bougainvilleáknak már öt új virágjuk nyílt ki, mióta ő öntözi őket, és határozottan látszik, nézzék csak meg jobban, hogy estére még a borostyán levelei is lekonyulnak ettől a levegőtlen hőségtől, ha nem kapnának vizet, sőt, a falakon is egyre fakulnak a színek, ahogy rájuk száll a por meg a szmog, nem volna szabad engedni, hogy behajtsanak az autók, ráadásul a reggeli és délutáni csúcsórakor tízesével feltorlódnak, és eregetik a kipufogógázt, míg túljutnak a parkolójegy-automatán meg a fizetőponton. De hiszen ez egy alagút, nincs más útvonal, ahol a parkolót meg lehetne közelíteni. Ferran értetlenkedve nézett rájuk, majd lassan, türelmesen, mint a különösen nehéz felfogású gyereknek a jó tanító, kezdte elmagyarázni, hogy ez egy vándorló szigetcsoport, melyen csupa ritka, veszélyeztetett növény nő, emlékvirágok és vágyfák és olyan kaktuszok, amelyek még nem szerepelnek a növényhatározóban, és hogy kötelességünk megóvni őket, hát nem látjátok? De ők csak azt látták, hogy Ferran a negyedik hétfő reggelén mint egy dühödt sirály, a karját csattogtatva próbálja visszatéríteni az alagút bejáratától a hüledező autósokat. Még aznap kiszállt a városi tanács képviseletében egy tisztségviselő, és zavartan, gyakran félrenézve közölte vele, hogy a munkaszerződését felbontják, de hiánytalanul megkapja arra a hónapra a fizetését valamint háromhavi végkielégítést. Ferran ezután eltűnt, két kollégája hiába kereste, a mobilja ki volt kapcsolva, a szomszédok sem látták. És mert mégiscsak rosszul érezték magukat a menesztése miatt, megkérték egyikük ismerősét, aki a városi tanácsnál dolgozott, szerezné meg a művész elérhetőségét, és írtak neki, küldtek egy képet Ferranról – egy közös sörözés alkalmából kapta le őket valaki, arról vágták ki, épp kacsint egyikükre –, és kérték, festené rá barátjukat erre az ő vándorló szigetcsoportjára, csak olyan parányi, párcentis alakra gondoltak, a helyet is kinézték az őrbódéval szemben, épp arra néz, majd írtak pár suta mondatot arról, hogy Ferran nevet adott az összes figurának a több mint kétszáz négyzetméteres falképen, sőt, a fáknak meg a virágoknak meg a madaraknak is, és megírták, hogy naponta megöntözte a művirágait, nehogy elhervadjanak.
A levélre jött egy automatikus válasz: a címzett jelenleg külföldön tartózkodik, ezért ezen a címen nem elérhető, és üzeneteire csak később fog válaszolni. A polgármesteri hivatalban úgy tudták, újabb nagy megrendelést kapott, a stockholmi metró egyik állomását festi éppen.
[SZERZŐI EST]
A szerző átizzadtan ült a pódiumon, szíve olyan hangosan zakatolt, hogy alig hallotta tőle a felkonferáló, divatos sünifrizurás nő dallamosan öblögető ajánlóját. Feje fölött fenyegetően kifeszítve a zsineg, amelyre majd a beszélgetőtárs diszkrét jeladására felpattanva, kifogástalan dömipliék és spiccen abszolvált rölevék közt kell magával ragadóan felolvasnia, mit: előadnia, eljátszania, nyomdameleg regényének a kiadó által választott részletét, amelyben a főhősnő vulkanikus orgazmusától megrepednek a tízemeletes vasbeton társasház (a szerkesztő mindig következetesen kijavítja, ha blokkot ír) tartófalai, pókhálósra törnek az ablakok, a lefolyócsöveken gejzírként csap fel a csatornalével kevert talajvíz, és az így üregessé vált talaj süllyedni kezd, a toronyépület megbillen, és az oldalára dőlve roskadoz, mint a Costa Concordia, ennél a pontnál majd felemeli a fejét, nyílt, fürkésző, ironikus, vicces, szemtelen, megnyerő, szeretetreméltó arccal kinéz közönségére, miközben extra lassan és még mindig spiccen állva mérlegbe lendíti jobb lábát és két karját, és ajkát rebegve, de végig jól hallhatóan elhagyja a remekbe szabott utolsó mondat. A közönség itt mindig tapsolni kezd. Ezt a trükköt a híres operaénekesnő életinterjújából tanulta el, aki másfél évtizeden keresztül uralta a zenés színpadokat azzal a mutatványával, hogy az Éj Királynőjének áriáját trapézon lengve adta elő, sőt, valahányszor a Metben lépett fel, az ária közepén, ahol a természet kötelékei szétszakadnak, úgy hátraszaltózott, hogy a védőhálót előzőleg látványosan bevonták. Lassú visszavételben végigbukfencezett előtte a művésznő makulátlan, bikinis teste, hajában és köldökében Swarowski-kristályok villantak, a felvételt két hónap alatt több mint tizenkilencmillióan nézték meg a YouTube-on, minden egyes hang pontosan a helyén és az az őrjítő kis lassítás az ereszkedő futamnál, mielőtt az üveghangokat megtámadná. Persze, neki könnyű, hiszen junior ritmikus tornabajnok volt, mielőtt a hangját felfedezték. Érezte, hogy a mellkasa felforrósodik, mindjárt kezdődik a légszomj is, egy ceruzát se tudnék most megfogni, a beszélgetőtárs bizalmas hangon még mindig a bevezetőt búgta, de rögtön be kell lépnie a hegedűk attaccájára, végignézett reszkető lábán, még csak ez hiányzott, a bokám is meg van dagadva, kilégzés, belégzés, gyerünk, menni fog, múltkor az Olvasás Sziesztáján majdnem leesett a kötélről, bár az a kis kollégina biztosította a végén, hogy egyáltalán nem vevődött észre. De hiszen ő a pályatársak közt kifejezetten sikeresnek számít, tódul a közönség a szerzői estjeire. Igaz, amíg csak konyhaszínházat csinált, és megvendégelte az olvasóit, sosem tudott négyezer példány fölé menni, a kiadója meg kijelentette, ez lejárt lemez, öt éve mindenki non-stop főz a tévében, hiába a nyelv alatt elomló, karamellizált szavak, a déltengeri aromákat a terroir kissé fanyar-csípőskés jegyeivel összeharmonikázó mondatok molekuláris kémiája. Hát átprofilálódott, ő, aki már az iskolában torntúrának hívta a tornaórát, kosármeccseken folyton megbotlott a labdában, vagy lepasszolta az ellenfélnek. Ki tudja, ha olyan lazán, enyhén homorítva a levegőbe emelkedve dobott volna kosárra, mint P. (múltkor összefutott vele, van egy bútorgyára, épp akkor jött vissza nyaralásból malorkán, így mondta, egy másik osztálytársnőjük viszont, akinek patikája van, mindig mahorkát mond), író lett volna-e belőlem. Tulajdonképpen P. nem is dobott jobban kosárra, mint a többiek, mint az átlag, mondhatni, háromból egyszer ment be, de az a mozdulat... Mégiscsak megérte egy évig rágyúrni, azóta hasítanak a példányszámok, csak a karosszéria bírná még ki négy-öt évig, és esküszik, vesz egy házat a tengerparton, és visszavonul, állesz bulesz, aki bújt, bújt, aki nem, nem. Eszébe jutott szegény S. P., az alanyi költő, aki végül a májzsugorját mutogatta, nehezen forgó, elfeketült nyelvvel, a szavakat daraként csócsálva olvasta fel az egyre zsugorodó verseit, pedig induló költőként még sokoldalas, lávaszerűen bugyborgó poémákkal árasztotta el a szerkesztőségeket meg a kocsmai törzsasztalokat, a hangja akkor még, mint zengő érc és pengős kintorna, ahogy egyik egyetemi kollégájuk szokta volt mondani a háta mögött, ő azért titokban irigyelte a lánghaját és a tűzcsihos beszédét, főleg és mindenekfölött pedig, hogy megpistultak érte a lányok a bentlakásban. Mikor utoljára látta, az olvasás nyögvenyelősen ment, előtte az asztalon a csapzott kötetei mellé kis befőttesüvegekben sorba rakva a daganatai, a rákjaim, így mondta, bensőségesen, érezhető büszkeséggel, mint aki a gyerekei iskolai előmeneteléről beszél, mert S. P. valóban ritka, sőt, ritkisszim kórtörténeti eset lett, ugyanis párhuzamosan és egymástól a jelek szerint teljesen függetlenül három különböző eredetű és fajtájú daganat is nődögélt benne, és egymáson átnyúlva termelték az áttéteket a tüdején, agyán, lépén, csontvelőjén, vastagbelén, gégéjén, holott már annak az esélye, hogy valakinek kettő legyen, a rákos betegek közt egy a háromszázezerhez. S. P. szerzői estjein az épp frissen kioperált, szederjesen rücskös vagy rózsásan sima daganatok néztek farkasszemet a kevés számú, vészesen középkorú hallgatósággal. Szegény S. P., mindig azt mondta, hogy ő leszarja a sikert, és hogy meglátják még, hogy bekerül a tankönyvekbe, amikor senki sem fog már emlékezni arra, hogy (itt az alkalomtól függően hosszú felsorolás következett ajakbiggyesztő intonációval) valaha is a világon voltak. Hát be is került. Csak arra nem számított valószínűleg, hogy az orvosi tankönyvekbe, hogy szakvizsga előtt álló onkológusok hada fogja a kézikönyvekben az ő MR-felvételeinek elemzéseit bújni. De hát mindig rosszkor volt, rossz helyen. Különben is a mai tankönyvekbe bekerülni nehezebb, mint szűz korcsolyázónak a hátra tripla Rittberger, tíz éve lassan, hogy az ő gyerekei egyáltalán nem tanulnak irodalmat, rég kivették az alaptantervből. Megborzongott, mikor a temetésére gondolt, a város persze tojt rá, hogy a saját halottjának tekintse, az orvosi egyetem pedig, miután mindent kitermelt belőle, amit didaktikai célokra felhasználhatott, a maradványokra nem tartott igényt. Ha nincs (és itt a megvetően feledésre ítélt bagázsból annak a neve következett, aki alkalomtól függően sem hiányozhatott a felsorolásból, és aki sajnos személyesen nem jelenhetett meg, mivel épp felolvasókörúton volt a brit szigeteken) nagylelkű adománya, szociálisan hantolják el, bár hozzátartozója nem lévén, még az is lehet, hogy ott marad a temetőőr nyakán temetetlenül. Szegény S. P. A beszélgetőpartner kérdőn nézett rá, a szerző még hallotta a felkonferálás utolsó mondatát, benne egymás után a megszokhatatlan és a mindig újszerűen ható, a megszoknál végigszaladt a száján egy mosoly, és elkocogott egészen a szerűig, nagylábujját lefeszítette a balettcipőben, érezte, vádlija egy hegyet is felemel, a hatóra emelkedni kezdett a székéből, és mire a fővilágosító megtalálta a reflektorral, már állt spiccen a kötélen, rölevére készen, a főhősnő combja közül meg, mint a beltengerek nehéz, visszacsapó árhulláma, mely képes kőolajszállító teherhajókat centiről centire haladva partra vetni, mint a szülés első méhösszehúzódásai, mint földrengés vagy elektromos kisülés előtt a tömbben álló levegő moccanatlan nyomása, mint a...
[FELHŐKBEN JÁR]
Klienseink zömmel harmincas éveikben járó diplomás középvezetők némi artisztikus hajlammal, akik több közösségi oldalt is használnak napi gyakorisággal, ráuntak viszont az open-world számítógépes játékok kínálta alternatív ének kiszámíthatóságára, és valami igazán randomizált rendszerben szeretnék önmagukat újra feltalálni. A Nuvoletta újdonsága, hogy a való világ és az alternatív felhasználói univerzum kiszámíthatatlanságát korább nem látott szinten ötvözi, ráadásul közösségépítő, erősíti a globális társadalmi szolidaritást, és felhívja a figyelmet az üvegházhatás drámai következményeire. Klienseink választhatnak maguknak felhőt, amelyet tőlünk lízingelnek, próbaidőre bérbe vesznek, vagy örökre megváltanak – rendszerünk jelenleg az eurázsiai, atlanti, észak- és közép-amerikai, kelet- és délkelet-ázsiai térségek fölött 70–90%-os lefedést biztosít; az ausztrál bővítés folyamatban van, és hosszú távú terveink közt szerepel a belső-ázsiai, csendes-óceáni, illetve afrikai légterek műholdas lefedése is. A választott felhőt elnevezhetik, és miután domainünkben regisztráltak, műholdas GPS-rendszerünk segítségével nyomon követhetik. Az alapcsomag nyújtotta szolgáltatások közt a felhő napi négy alkalommal történő látogatása, háromóránként frissített digitális felvételek és mérések szerepelnek, valamint egy megosztói oldal üzemeltetése, ahol a felhőtulajdonosok – pardon: a felhő identitását felvett, felhőnéven bejelentkező felhasználóink – üzenőfalon megoszthatják egymással tapasztalataikat. Extra szolgáltatásaink között szerepel természetesen a felhő non-stop követésén kívül, a felhőhasználó lakhelyétől távoli, más égövi felhőválasztás lehetősége – az utóbbi időben megugrott a kereslet több közép-amerikai régió, Új-Zéland és India felhőfaunája iránt, bár érthető módon felhőhasználóink többsége továbbra is a nyugat-európai és észak-amerikai illetve atlanti légteret részesíti előnyben. Érdekes módon a BRIC-országok ugrásszerű gazdasági fejlődése nem eredményezett áttörést ezeken a belső felhőpiacokon: bár az utóbbi négy hónap drámai mértékű bővülése nyomán jelenleg felhőhasználóink több mint fele ezekből az országokból kerül ki, az ő preferenciáik, ha lehet így mondani, klasszikusan konzervatívak – az orosz piacon még mindig a mediterrán térség felhői a legkeresettebbek, az Azúrpart térségében képződő, megjelenő felhőkre jelenleg kétéves várólista van, Kínában pedig továbbra is luxuskategóriának számítanak a Brit-szigetek felhői, illetve az észak-amerikai kontinens nyugati partja. Az előbbieket – bár sűrűségük, gyors mozgásuk és extrém gyors lefutású alakváltozásaik következtében élettartamuk ötöde mindössze a kontinentális felhőkének – a piaci ár hat–nyolcszorosáért lehet eladni; sőt, egyes térségekben – a La Manche-csatorna fölött, Nyugat-Walesben vagy a Hebridákon például – ennek akár húszszorosára is felmehet az értékük. Ezt a jelenséget csak részben magyarázza a kínai nagyvárosok (kínai felhőhasználóink ugyanis kivétel nélkül az iparosodott megalopoliszok lakói) brutális mértékű légszennyezettsége, ezekben ugyanis az állandó szmog miatt a felhők szabad szemmel nem láthatók; azt kell mondanunk, hogy ez az új vásárlói réteg még mindig presztízsberuházásként tekint az európai illetve nyugati javakra. Kontinentális európai felhőhasználóink ezzel szemben túlnyomórészt saját életterük felhőibe fektetnek legszívesebben. Az utazási irodákban megnőtt a kereslet a hétvégi, ún. felhőkövető kirándulások iránt, de egyre több vállalat szervez dolgozóinak nuvolettúra team-buildinget autós karavánokkal, sportosabbaknak sárkányrepülővel, sőt, az atlanti felhőkövetés folyományaképp a vitorlás cirkálások három hónapja tartósan lenyomták a sétahajózási piacot. Míg kezdetben, egy évvel ezelőtt, amikor a Nuvoletta megjelent, mindenki a szokatlan, különleges alakú felhőket kereste, mára ez a trend lecsengőben van: már nemcsak az elnyúlt, vágtató ló, kutyafej, üvöltő száj, sörényes oroszlán, pénisz, atomgomba vagy karikázó kislány alakú felhők eladhatók, hanem szinte bármi, beleértve a rendkívül rövid életű fátyolfelhőket és a jóformán követhetetlen és megkülönböztethetetlen bárányfelhőket. A fátyolfelhők esetében, mivel itt problémás leválasztani egyik felhőt a másikról, felületek megnevezésjogát koncesszionáljuk, ezeket klienseink mozgó szőnyegként követhetik műholdas rendszerünkön. Egyre gyakoribb, hogy tehetősebb szülők gyerekeiknek egy-egy nyáj bárányfelhőt foglalnak le születésnapjuk alkalmából, sőt érkezett már iskolától is megrendelésünk, felhőkövető osztálykirándulással egybekötve: a tapasztalat egybehangzóan azt mutatja, hogy az ilyen közös felhőnyájterelés, amikor az osztály minden egyes tagja részvényes és a tulajdonolt felhők nem különíthetők el, erősíti a csoportkohéziót, és erős közösségi élményt nyújt, amely jóval túlnő az iskolai élet szűkös keretein.
Hadd említsem meg azt is, hogy a közösségi oldalak gyors térvesztésével egy időben a Nuvoletta népszerűsége meredeken nőtt, megjelenése ugyanis pontosan egybeesett a már a virtuális felületen szocializálódott Facebook-generáció azon igényével, hogy a pixelek világából visszataláljon a konkrét, kézzelfogható tapasztalat világába. Mára már közhely, hogy a közösségi oldalak és tartalommegosztók másodvirágzása épp a Nuvolettának köszönhető, a rendszer üzenőfalán megosztott információ mennyisége alig marad el a Bleeper mögött. A Nuvoletta társkereső és -követő alkalmazása kategóriavezető, itt ugyanis a jelentős földrajzi távolságokat bejáró, szeszélyes mozgású páragomolyok megjósolhatatlan érintkezései, ütközései, egymásbaolvadásai, egymást-bekebelezései olyan színtereket, volatilitást és forgatókönyveket nyújtanak az emberközti kapcsolatok megélésére, amelyek korább, az open-world játékok alternatív identitásélményeinek keretei közt elképzelhetetlenek voltak. A Nuvoletta a felhők korlátolt élettartamából eredően szinte színházszerűen koncentrált élet-élményt kínál felhasználóinak, és hogyha ehhez hozzáadjuk azt a tényt, hogy ezek a felhőhasználók, a korábbi számítógépes játékok megszállottjaival ellentétben, alapvetően a saját felhő-életük feletti kontroll feladását tanulják meg ez alatt a néhány nap vagy hét alatt, míg választott égi utasuk át nem adatik eső, hó, havas eső vagy harmat formájában a földnek, hogy ők újabb alternatív életet nyissanak, bízvást kijelenthetjük, hogy a rendszer a transzcendencia felvillanásának élményével ajándékozza meg őket. A Nuvoletta a romantikát hozza vissza felhasználói életébe és digitális kijelzőire.
A Nuvoletta további újdonsága, hogy átélhetővé teszi azt a jelenséget, hogy a felhők gyakori alakváltozásaik során az úgynevezett szekundér nemi jellegüket is meglehetős szabadsággal – mondhatni szabadosságal – váltogatják. Egy átlagos kontinentális felhő élete során ötször cserél nemet, de rendszerünk olyan esetet is számon tart, amikor egy felhő viharos körülmények között, erős elektromos mezőben három óra leforgása alatt hatszor váltott nemet. Jelenlegi rekordtartónk egy matuzsálemi kort, hét hetet megélt felhő, mely a Pireneusok fölött havazott le – nos, ez elkülöníthető élete során nem kevesebb, mint harminckétszer (jól hallotta!) cserélt nemet. Tegye hozzá azt is, hogy fátyolfelhőként született, s mivel a fátyolfelhőknél lehetetlen a nemi identitás megállapítása, ezeket semlegesneműnek vagy, újabb felvetés nyomán, hermafroditának tekintjük. Arra is van példa, hogy egy felhő hipermaszkulin vagy hiperfeminin jegyeket ölt – utóbbi leginkább hegy- és dombvidéken, párás légkörben, súlyos esőfelhőtakaró kialakulásakor fordul elő, és esőzéshez vezet; ezek drámai alakú, nagy sűrűségű és kiterjedésű felhők. A hipermaszkulin felhők ezzel szemben főleg a tornádóövezetekben alakulnak ki, jellemzően vertikális beállítódásúak. De míg a hiperfeminin felhők esetében rendkívül ritka, hogy visszaalakuljanak femininné, pláne, hogy maszkulinra váltsanak – úgy látszik, a felhőknél ez az állapot az ideális, legtöbbször a teljes vagy nagymérvű, eső vagy hó alakjában történő kicsapódás követi –, a hipermaszkulin léthelyzet átmeneti, rövid ideig tart, mintha a felhőknek kényelmetlen volna fenntartani.
Könnyen beláthatják, hogy a sorozatos genderváltás a sosem sejtett szabadság távlatait nyitja meg felhőhasználóink előtt: annak mindennapi tapasztalatát, hogy nemcsak a saját, biológiai és társadalmi nemüktől képesek elszakadni, abból ki- és belépni, de emberközti kapcsolataik végső soron függetlenednek a maguk és partnereik nemétől. Mondhatni, ez magának a testnek a levetésével egyenértékű érzés; a visszajelzések alapján klienseink legátütőbb élménye az, hogy testük kontúrjai képlékennyé válnak – hogy megtanulják, mindjárt az első héten, hogy a testük nem lehet önazonosságuk alapja. Ugyanakkor az a képességük, hogy bárhol, bármikor testet és vele nemet válthatnak, az emberközti kapcsolatokat olyan új, hogy úgy mondjam, transzkorporeális alapokra helyezi, amelyben megtestesülni látszik a régóta vágyott, ideális állapot, a közösség és köztiség közti határainak felszámolása. (Fátyolos szemmel) Ha nem ódzkodnék a nagy szavaktól, egyenesen kijelenteném, hogy rendszerünk az instant communio élményét hozta be napjaink világába – olyan élményt, melyet korább csak a misztikus irodalomból ismertünk.
Hadd említsük meg, hogy a Nuvoletta amellett, hogy jelentős gazdasági növekedést generált, küldetésének tekinti a környezettudatos életmód népszerűsítését, a közfigyelem felhívását a klímakatasztrófával fenyegető globális felmelegedésre. Azonkívül, hogy folyamatosan tájékoztatjuk felhőhasználóinkat a felhők élettartamának, a felhőréteg kiterjedésének csökkenő görbéjéről, elindítottunk egy karitatív Esőcsinálók-akciót is a szárazság sújtotta afrikai övezetek megsegítésére: a felhőhasználók önként lemondhatnak egy vagy több felhőjükről, amelyeket így árverésre bocsátunk, a befolyt összeget pedig teljes egészében a fenntartható, öntözéses alapú mezőgazdaság támogatására fordítjuk az öt legszegényebb afrikai országban.
Érdekességként tenném hozzá, hogy jelenleg tizenhat amerikai illetve kilenc nyugat-európai egyetem szociológiai és antropológiai képzésén vezették be a nuvolettrisztikát mint önálló diszciplínát; jövő hónapban a wyomingi egyetemen sor kerül az első ilyen tárgyú PhD megvédésére, amely a hálózatelmélet módszertanával vizsgálja a globális klímaváltozás, az El Niño és a Nuvoletta felhőhasználói attitűdje közötti összefüggésrendszer változási állandóját. Kevéssel a Nuvoletta megjelenése után olyan új szavakkal gazdagodott nyelvünk, mint nuvolomán/ia, nuvolofób/ia, nuvoleszképizmus, sőt, az első három Nuvoletta-regény és az első tévésorozat nyomán a nuvolitteratúra és a telenuvoletta. Én mégis azt tartom a Nuvoletta legjelentősebb össztársadalmi hatásának, hogy sosem látott népszerűségnek örvend a természetjárás, és a Facebook-generáció után felnövekvőben van egy új, felhőkben járó nemzedék.
[ÁMORSZÁRNY]
Egy pár preparált szárny erősen megkopott fehér festéknyomokkal: még nem ivarérett, 3,5–4 éves, valaha az Európa-szerte költő szirti sastól származik. A bal szárny evezőtollai közül három törött, a két szárny fesztávolsága így 172 cm.
A szárnyak a Giustinianiak cabinet de curiosités-éből kerültek elő, valószínűleg Vincenzo Giustiniani vásárolta 1620 után Orazio Gentileschitől vagy annak hagyatékából. Ezeket a szárnyakat vette kölcsön Caravaggio, amint azt Gentileschinek egy 1602-es, a visszaküldésüket sürgető levele tanúsítja, a Diadalmas Ámor megfestéséhez, és ezeken a kifeszített vagy nyíló, de immár hattyúi szárnyakon hozza üdvözletét, és vitorlázik alá a mártíromság koszorújával Cecíliához és más szentekhez Gentileschi több kamasz angyala.
A Baglionét annyira felháborító Ámor szárnyai, amelyet a Palazzo Giustinianiban zöld lepellel takartak le, tisztátalan ragadozószárnyak, megtörnek a modellül szolgáló Benedetto, a Mattei-udvartartástól elbitangolt istállófiú combján; bármilyen súlyosak is a főként dögevő madár szárnyai a már nem gyermekvállon, kérdéses, vajon minden nekifeszülésükkel el tudnák-e ragadni Ganümédészüket. A jobb hónalj alatt legyezőszerűen szétterülő lapos fedőtollak térkitöltő hiteltelensége még inkább kiemeli a sötétebb evezőtollak tömegét, karomszerű görbületét; a berekesztett szárnysuhogás elvonja a tekintetet a síkszerűen kidolgozatlan hangszerekről (a hegedű vonója képtelen módon a hegedűnyakra van ráakasztva, ahogy a jelentéktelen korona a lándzsavégszerű fegyverre vagy jogarra), az iskolásan megcsillanó mellvértről, az írásba élesen beledöfő nyílhegy-tollról s a kiterített kottáról, melyen felirat hirdeti: Amor vincit omnia. Minden, amin ez a süldő Ámor tapos az angyalok, szentek és istenek Mantegna óta bevett, földre csak félig ereszkedő féltalpú érintésével, s amire ez a nonsalantas ülep rázökken, vagy amiről épp felkászálódni – felröppenni? – készül, a csillagos éggömböt sugalmazó szatén ágytakaró, melyről felgyűrődött a lepedő: életlen, fénytelen, súlytalan, a tudás és hatalom égi és földi emblémái, még az írásra boruló zöld ág is láthatóan odahajított idézet csupán, nem igéből szökken szárba. A prédáló kantártollak, karevezők súlyosságára csak a felgyűrt lepedő élesen árnyékolt súlyossága felel: bennük görbül a mozgás energiája, nehézkedése, de megtörése is. Az ásványi fehér lepedő Ámor igéző cédabőre, a széttárt combok félig-lekászálódó mozdulata alatt, a kép kikerülhetetlen központjaként a tekinteteket begyűjtő neme alatt ezeknél a comboknál nagyobb súlytól gyűrődik, a szárnyak is nagyobb súlynak gyürkőznek. A tét nélküli mozdulatot ugyanazok a széttartó erők feszítik, mint a másik Michelangelo másfajta hatalmak fölé kerekedő Győzelmét, és ugyanazok az erők hányavetik ebbe a fél-lovaglóülésbe, mint amelyek amannak a Szent Bertalanját béklyózzák saját lenyúzott bőre fölé. Amikor a szemérmetlen Giustiniani Ámor elkészül, a Szent Bertalant az Utolsó ítélet többi meztelenjével együtt félcombos braghetto fedi, de alatta a bőre mosott ruhaként kiteregeti ráncos meztelenségét.
A táskás szemű Benedetto feltehetőleg azonos azzal a Benedetto nevű fiatalemberrel, akit 1608 júniusában a Santa Maria della Consolazione ispotályában, a szegények kórházában ápolnak; bőrét fekete himlő ékteleníti. Ezután nyoma vész, nem tudni, súlyos betegségéből felgyógyult-e, halotti igazolványa a rend iratai közül nem került elő. A szárnyakat Gentileschi műhelyében még 1620-ig használták, de visszaköszönnek a később Krisztus lovagjává ütött Baglione két replikáján, amelyeket Benedetto Giustiniani bíboros, Vincenzo fivére vett meg: az Amor sacro e Amor profano előterében a földre szorított profán szerelem szürke szárnyaként, összezsugorodva és varjúszerűen, míg fölötte a maniera diadalmas égi szerelme sugárirányban szétterjesztett, leginkább tollas lepkeszárnyhoz hasonlítható képződményen libben alá porszínű naturalista riválisát megalázni. Közismert, hogy Baglione 1603-ban rágalmazásért és plágiumért feljelenti Caravaggiót, Gentileschit és két festő barátjukat, miután azok Róma-szerte gúnyiratokkal járatják le őt; Caravaggio egy hónap után szabadul a Tor di Nona börtönéből. A Baglionét felbőszítő paszkvillusokban a rivális, akinek táskás szemei és széles arccsontja talán a sátáni arcú fauné, mely iszonyodva mered a diadalmas Égi szerelem fellebbenő tunikája alá, hosszan élcelődik a kényszeredett égi Ámornak a vállain liffegő ornitológiai képtelenségen is.
[IMMANENS]
A nemrég ötvenet töltött Tracey Emin munkáit képviselő galériához különös ötletterv futott be, amely a provokatív installációiról ismert brit művésznő, az yBA ikonikus tagjának legismertebb művét úgy óvná meg az enyészettől, hogy egy három és fél hónapot felölelő invazív performansz tárgyává tenné. Miután a My Bed – Emin máig legismertebb műve, a kilencvenes évek egyik magánéleti válságát a művész ágyát kiállítva, az elszórt fehérnemű, cigarettacsikkek, üres üvegek, használt tamponok, óvszerek hulladékán keresztül megidéző installáció – legutóbbi, 2013-as újrakiállításakor kiderült, hogy a szakszerű tárolás és a gyenge, szűrt fényben történő megvilágítás ellenére a testnedvek foltjai a lepedőn már csak közvetlen közelről láthatóak, az intim, szerves anyagokkal impregnált tárgyak pedig málladoznak, Saatchi felvetette, hogy a művésznőnek ezeket pótolnia kellene. Emin ettől több interjúban határozottan elzárkózott, mondván, nem hajlandó ilyen hamisításra. S. A. kurátor ezt követően állt elő projektjével, amely meghatározott időre Emin ágyába költöztetne három induló művészt, akik a komplex önéletrajzi installáció alapjául szolgáló depresszív periódussal azonos időt töltsenek a művésznő akkori, bérelt műteremlakásában (amelyet Saatchi erre a célra megvásárolt), az ő személyes tárgyai, kisméretű rajzai, hímzései közt élnének, ágyában aludnának, és saját intimitásuk lenyomatait hozzáadnák az Eminéihez. Az Emin rekonstruált életterébe a terv szerint elsőként beköltöző kelet-európai művésznő, E. N. a kérdésre, nem tekinti-e a projektet tipikus bulváreseménynek, melynek a figyelemfelkeltésen túl egyetlen célja az időben létező, sérülékeny, a személyesség hitelével bíró művészeti cselekvés muzealizálása, implantátummal való helyettesítése, mosolyogva és enyhe akcentussal azt felelte, ellenkezőleg, ő a projekttől a partikuláris női tapasztalat átadhatóságát reméli, azt, hogy – a béranyaság metaforájával élve – testét egy másik személy tapasztalatának átengedve, a másikat saját testébe fogadva élheti és hozhatja létre újra a vágy, elhagyatottság, tombolás és magány, depresszió mintázatait. Olyan lesz, mintha Tracey Eminnel bújnék ágyba, mintha vele cserélnék testet – nevetgélt a harmincnégy éves, korább glammodellként ismert művésznő. – A néző nem tudja majd, melyikünk testének a váladékait látja a lepedőn, sőt, én magam sem fogom tudni, hogy a félredobott óvszer tőle származik-e vagy tőlem. Az E. N. testének lenyomatai elfedik talán az Eminéit, de egyben az életfolyamatok megismétlésével láthatóvá is teszik őket, tette hozzá a kurátor. Olyan fokú intimitás ez, amely teljességgel hiányzik hétköznapi tapasztalatunkból, hiszen valaki más életterét belakva éljük át az ő átadhatatlanul intim múltbeli tapasztalatát. Az újságírói kérdésre, hogy a múlt belakása és újraátélése egyben azt is jelenti-e, hogy bevonják Emin akkori, ’98-as partnereit ebbe a projektbe, a kurátor azt válaszolta, egyesekkel felvették már a kapcsolatot, mások nem voltak elérhetők, ezért egyelőre továbbit nem mondhat. Nevetve tette hozzá, hogy legtöbben eléggé zavarba jöttek az ötlettől, hogy másodszorra is egy installáció tárgyaivá váljanak, ráadásul úgy, hogy a performansz egészét dokumentálni fogják. Az akció végén az Emin eredeti installációjában szereplő, újrahasznosított ágyat The Artist Is Immanent címmel állítanák ki – utalva ezzel a New York-i MOMA-ban 2012-ben rendezett Marina Abramovic´-retrospektívre, amelynek során egy csoport művész újrajátszotta Abramovic´ performanszait. Emin maga, ellentétben Abramovic´-csal, aki a retrospektív részeként egy 736 órás performansz keretében ült egy asztalnál úgy, hogy a közönségből bárki leülhetett vele szemben, nem lesz jelen, és semmilyen részt nem vállal a projektben, megkeresésünkre nem válaszolt, jogi képviselőj&am
