[Látó, 2012. május]

Gál Andrea: Lövétei Lázár László új kötete a Zöld címet viseli. Kissé áthallásos ez a névadás a 21. század elején, amikor a természet- és egyébvédő mozgalmak kisajátították a zöldet. A kötet azonban érdekesen váltja be a cím ígéretét: természetesen úgy, hogy le is bontja az ökologikus vonalat. Tizenkét eclogát tartalmaz, amelyek mind a természetközeliség jegyét hordozzák magukon. És az antik mű­faji hagyományét is...
Papp Attila Zsolt: Lövétei kötete az egyik legizgalmasabb kísérlet a mai magyar költészetben. Egy olyan költői műfajt próbál meg – sikeresen – „átemelni" a kortárs irodalmi közbeszédbe, amelynek a virágzása (ha lehet ezt mondani) valamikor a felvilágosodás, a rokokó tájékán véget ért. (Ezt meg is idézi a költő, a Csokonai- és Virág Benedek-mottókkal.) Az azóta eltelt időben volt még egy nagyon markáns kísérlet az ecloga aktualizálására: természetesen Radnótiról beszélek. Amit azonban Lövétei valósít meg, különbözik ezektől – kissé közhelyesen szólva, megőrizve újítja meg a műfajt.
GA: Rakoncátlan ez a Lövétei. Miközben megidézi a hagyományt, olyan hétköznapi beszéddel elegyíti az ünnepélyes megszólalásokat, amelyek visszadobják a hexameterektől elbódult olvasót a jelenbe. Nekem nem a reneszánsz vagy a rokokó jutott eszembe a versek olvasásakor, hanem Radnóti mellett Babits meg Weöres Sándor, akik szintén megtették a magukét a műfaj aktualizálásában. Egyébként fájlaltam, hogy a szerelem és erotika témáját ritkán (egyetlen eclogában) érintette Lövétei. Talán azért is nagyon hangsúlyos a Radnóti-hatás, mert éppoly tartózkodó hangnemben szólal meg a Zöld.  
PAZS: Mindez összefügg Lövétei lírai alkatával, azzal a költői hanggal, amin eddig is megszólalt, főként a Két szék között című kötetben és azóta; s ebben az értelemben a Lövétei-féle ecloga legalább annyira „aranyjánosi", mint amennyire „vergiliusi". Ez egy jól kitalált, azt is lehetne mondani, összefüggő történet, amely­ből kirajzolódik egy kissé rezignált, ugyanakkor idealista poétai karakter. Ez a köl­tő már nem áltatja magát azzal, hogy ő maga „része a természetnek", viszont nagyon is azzá akar válni. És – mint azt maga a szerző is elmondja egy Krónikának adott interjújában (http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=58712) –, fenemód rabjává vált „korunk trendi ideológiájának", a zöldmozgalomnak. És itt jön az a fricska, amire utaltál is finoman az elején...
GA: Igen, arra gondoltam, hogy az Első eclogában a Greenpeace-szel kötekedik a Pásztor. És másutt is előfordulnak ilyen-olyan fricskák a jelenkori trendek ellen. Egyik eclogában például a Költő beszélgetőpartnere a Laptop, „aki" a technológiai meghatározottság ellen lázad. Aztán szerencsére lemerül. Lövétei eclogáiban a Költő visszatérő beszélgetőpartnere a Pásztor, mint azt a műfaji konvenciók is diktálnák, de hogy emellett a Halásszal, a Vadőrrel, a Laptoppal és még a lövétei világháborús Obeliszkkel is beszélget, az frissít egyet a kötet hangnemén.
PAZS: A dolog azért ironikus – és így válik nagyon is aktuálissá –, mert adott ez a Költő, aki saját bevallása szerint is könyvmoly, és természetvédő elvekre próbálja tanítani a Pásztort, akinél jobban senki sem ismerheti a természetet; s ez meglehetősen rímel arra, ahogyan ma a zöldideológia egyes vadhajtásai megnyilvánulnak (Lövétei maga többször is utalt – interjúkban, könyvbemutatókon – az EU által szabályozott „görbe uborka" paradoxonára). Miközben a Pásztor, valóban, csipkelődő hangnemben bírálja a Greenpeace-t, és annak örül, hogy vége a halászati tilalomnak. És olyanokat mond – talán kedvenc sorom a kötetből –, hogy „úgy megutáltam az emberiséget, mint a puliszkát..." Azáltal viszont, hogy bejön a képbe a „grínpísz", a laptop, az sms, az e-mail, el is érkeztünk a Zöld talán legfontosabb aspektusához: a nyelvhasználat módjához.
GA: Azt figyeltem meg, hogy a kötet nyelvezetét nagymértékben befolyásolják a mottók, amelyeknek ünnepélyességéhez a Költő és beszélgetőpartnerei szövegének egy része igazodik. Tehát: ezektől a nem egyszer fennkölt soroktól a káromkodásig és az anglicizmusokig („kecskeszagú lájf") tart a Zöld nyelvhasználata. A kortárs irodalomban ez már bejáratott megoldás. Itt mégis frappánsan hat, aminek az okát én a Pásztor gondosan megépített alakjában láttam: megkülönböztetett pozícióból beszél, mintegy a kortárs világunk fölött lebeg, az évezredes, letisztult bölcsesség hangján, ugyanakkor józanul tájékozott az aktuális dolgokban. Számomra idealizált figura, akit éppen ez a kevert nyelvhasználat teremt meg. Nem sok kortárs alkotásban láttam a regiszterek kavarodásának ilyen funkcionális alkalmazását.
PAZS: Éppen erről van szó. Nem tudom, te hogy vagy vele, számomra nem volt egyértelmű Lövétei Lázár László könyvének megjelenéséig, hogy az ecloga mint formai és tartalmi szempontból viszonylag behatárolható keret és a mai (nagyon mai!) magyar nyelv találkozásából ilyen költészet születhet. Hogy ennyi mindent elbír a hexameter. Ilyeneket például: „Most ugye viccelsz? Írok-e még... – hát persze hogy írok: / e-mailt és sms-t. Sőt: rászoktattak a blogra: / harsányabb leszek én minden puccos megasztárnál..." Nyilván, megvannak ennek a nyelv- és formahasználatnak az előképei a (kortárs) magyar lírában, de talán nem tévedek, ha azt mondom: nem mindenhol funkcionális. Itt viszont tétje van: teljesen szervesen épül be a lírai beszédbe, nem „robbantja" szét az antik formát, csak maximálisan kitölti. Ha lehet manapság eclogát írni, akkor így lehet.
GA: Amikor a beszélgetés elején azt mondtad, az egyik legizgalmasabb kortárs költői kísérlet a magyar irodalomban, igazat adtam neked. Engem is elragadott a könyv. Azon gondolkodtam, mi ennek a titka? Talán az időmértékes verselés? Amikor Varró Dani a színtérre robbant, akkor is nagyon számított, hogy mindenféle verslábaknak nagy mestere. Vajon az időmérték, amelyre érvényes a Zöld Első eclogájában található sor: „jól kitalálták pár ezer éve a mítoszi zöldben", ennyire befolyásolna bennünket, késői olvasókat is? Ugyanakkor van erre is egy fintor a könyvben: „s lassan a hexameterből is csak ronda rutin lesz..."
PAZS: Igen, a folyamatos önreflexió végigkíséri a kötet verseit. De hát önmagában az is reflexív gesztus, hogy – amint említetted – mindegyik vers előtt egy-egy mottó található, az eclogaköltészet mestereitől. Sőt, az utolsó ecloga csupa vendégszövegből épül fel. Mégis, más ez, mint a jól ismert posztmodern úzus. Éppen a hagyomány használatának szervessége, a „láthatatlansága" különbözteti meg: annak ellenére, hogy egy kulturális értelemben erősen kódolt műfajhoz nyúl – ami­ből egyfajta „műveltségköltészet" is születhetne –, egy percig sem érezzük művinek, idézésszerűnek; sőt nagyon is – mondhatni vaskosan – valóságszagú és földközeli.
GA: Jó, hogy említed a vaskosságot. Lestyán Csaba illusztrációihoz mit szólsz? Szerintem igen-igen találnak a szöveghez, ugyanaz a súlyosság-könnyedség váltakozik bennük. A figurák pedig jó értelemben vaskosak. Elkerülik az elvontság csapdáját.
PAZS: Igazad van, a grafikai anyag megerősíti a költői beszédmódot – ami megint csak nem annyira magától értetődő, a kötetillusztrálási szokásokat figyelembe véve. Magyarán: nem azért vannak ott az illusztrációk, hogy a vékonyka kötetet „súlyosabbá", hosszabbá tegyék; bár kétségtelen, a verseknek eleve nem lenne szükségük a képek „mankójára". De jobb ez így.
GA: Eddig arról beszéltünk, hogy egy, a kortárs irodalomban tájékozott olvasó számára Lövétei kötete frissnek hat, a bejáratott posztmodernista eljárások pedig jólesően funkcionálisak. Befejezésül egy másik szempontot ajánlanék: vajon azok számára, akik a felhasznált nyelvi és kulturális regiszterek közül inkább az aktuális rétegeket fogják fel, megmutatkozik-e a kötet veretessége? El szeretném kerülni a közhelyesség csapdáját, mégis Radnóti sorát kell idéznem: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?" – hatással lehet-e a Zöld a kiterjedtebb közönségre is? Továbbgondolva: ha a közelmúltban nemegyszer öncélúnak látszó posztmodern poétikai eljárások értelmet kezdenek nyerni, van-e esélye a költészetnek kialakítani magának egy igazi, széles körű olvasóközönséget? Khmm... hazát?
PAZS: Kérdésre kérdés: vajon Umberto Eco bonyolult kultúrfilozófiai konstrukciója mennyiben tudja észrevétetni magát A rózsa nevét lapozgató átlagolvasó számára? Vagy sokkalta közelebbi példával: Szálinger Balázs Zalai passióját lehet-e élvezni úgy is, hogy az embernek közben nem a vígeposz műfaji konvencióin jár az esze? Szerintem lehet, de ha még a „mögöttes" dimenziót is érzékeli az ember, annál nagyobb az olvasói elégtétel. És még valami: ma már elég egyértelmű, hogy az irodalom és a „széles tömegek" hepiendszerű egymásra találása nemcsak az asztalra letett műveken múlik, hanem egy sor járulékos, irodalmon kívüli szemponton – de ez nagyon messzire vezetne. Helyzetértékelés gyanánt hadd idézzem a Lövétei-könyv néhány különösen szép, leginkább Arany tónusához fogható sorát: „Nyugszom tehát én is: miért vágyni többre? – / úgyse lesz már rosszabb, s elvi­selhetőbb se: / félre, gond, miegymás, s elheverni szépen, / mint a hamis bankó Isten perselyében."
GA: Úgy legyen.