[2010. június]
NÉMETI RUDOLF: RILKE DUINÓBAN. RÉGEBBI ÉS ÚJABB VERSEK. BUDAPEST, LITTERA NOVA, 2009.
DP: Miért Rilke? Miért Duinóban?
LZS: Van egy elméletem erről…
DP: Nekem a kopársága tetszett, ami alatt szenvedély, sőt, pátosz feszül.
LZS: Ha megnézed az utolsó verset, a Rilke Duinóban-t (68.), majd az azelőttit, ami úgy kezdődik, hogy „jó Desirém” (Skizoperipatézis, 66.), akkor ebből kiolvasható egy érdekes szembenállás. A kétféle hang szembenállása.
DP: Én meg azt mind néztem, „Ily hangzavarban ki hallja meg / a bércek suttogását?” (Hölderlin verse, 48.) De van-e két hang? Azon a Desirén kívül nem sok a játék.
LZS: Mert nem is akar olyan hangon beszélni. „Se pót, se káb”, mondja, és „nem lesz benne vegyszer”, ígéri, ha majd újrakezdi egyszer – ám szerintem épp azt mondja, hogy nem akarja újrakezdeni, lemond erről a hangról, azt mondja, hogy „a bércek suttogását” akarja meghallani. De beszéljünk Duinóról.
DP: Előbb még egy kis Desiré. Mert úgy érzem, miatta van más is, mint angyalok, magasok, Isten és magány. Meg még néhány vers miatt, mint amilyen például a Vonzás, taszítás (12.): „Egy mozdulat, egy néma tekintet / kirajzol-e abból valamit: / közted és köztem micsoda űr, / micsoda sugárzás, gravitáció?” Erőteljesen megjelenik a földi második személy, a szerelem, a barátság, a mester–tanítvány viszony. És ezért nem zárt ez a költészet, nem hermetikus. Vágyódik Duinóba, de tudja, lent is van valami, és az is élet. És ha már itt tartunk: érdekes módon olykor szinte avantgárd. „Hét perccel egy után szívedből / menetrend szerint kifut / egy hajó.” (Négy vers Ewa Lipskának, 24.) Erős, nem? Az egész mégsem provokatív, nem epatéros.
LZS: Ez Duinó. Ott ülsz fent a sziklákon fekvő kastélyban, és nézed a trieszti öblöt. Ott ülsz szinte a semmiben, és minden annyira lakályos mégis. Egyszer átutaztam Duinó mellett, és ahogy megállt a vonat, egy fiatal férfit láttam a kislányával hazatérni a sziklák peremén épült házukba. Sugárzóan derűsek és komolyak voltak. Arra gondoltam, mindent megérne, ha itt lakhatnék. „Hét perccel egy után szívedből / menetrend szerint kifut / egy hajó” – elképzelem, ahogy ezt egy duinói szobában mondogatom.
DP: „Hallod, ugye hallod a lódobogást / a kulcscsont szorosában?” (I. m. 25.) Nekem az ilyenek tetszenek. A fájdalomtól lüktet az egész, mégsem nyavalyog.
LZS: „Hisz már a dér vakít” (Kertszéli fa, 56.) – ez nem annyira lüktetős, de tágasabb – legalábbis a versbeli gondolatot, a gondolati ívet tekintve –, én ezeket szeretem.
DP: „A szél legördül” rokona (Négy vers Ewa Lipskának, 24.). Valahogy összefügg a minősége a mennyiség kevesével?
LZS: Vagy a Pisla, az 57. oldalon. Ez akár a „szörnyű minden angyal”-lal is rokon. Amiben mégsem az a lényeg, hogy milyen az angyal, hanem az, hogy te, aki angyaloktól vársz segítséget, ha ebből a te pislákoló létedből kiemelnének, belerokkannál.
DP: Én úgy tudom, iszonyú minden angyal. Más fordítás, más világ. Másfelől: ezt a halandóságot is nehezen viseled, hát még a halhatatlanságot! No de a minőség és a mennyiség?
LZS: Takarékos, mint a sziklára épült duinói kastély térkihasználása. Megfontolt minden lépés a sziklákon. Miközben a távlatok igézete, levegője van bennük. Nemcsak Isten, magány, magasok és angyalok, ahogy mondod. Egyébként Rilke írt egyebekről is. Ott van például a „kishalál” meg a „saját halál”. De írt a lábadozó nőről, a tükörről, a gyerekkorról, a flamingóról stb., stb. Vagy a csendderekú monológról, hogy a posszibilis fordítói világokra is utaljak. A divat mindenkit félreért. „Felszáll a május, fel az égre. / Bárányfelhődző versgyanú. / Leányregények s fiúrímek / tocsognak zsenge pubertában” (PaNeL, 62). Így kezdődik, és ha így folytatódna, azt mondanám, divatos vers, de hirtelen hangot vált: „Abban a nyers és tétovázó / valamiben, ami már nem te vagy, / abban lelem fel létezésem. / Jobb híján élek addig is”, és hiába tér vissza a divatos „világpalettához”, személyessé vált, kiemelkedett a sodrásból, meg tudott szólítani. Szerinted milyen arányban kell a költőknek divatosnak lenniük?
DP: Semennyire. Aki igazán lemegy önmagába, az mindenkiről beszél valamiképpen. A jó költő el tudja hitetni, hogy éppen arról beszél, ami a te számodra is fontos. Rilke is rólam beszél, Villon is. Rólad nem?