jön a kőeső, mondják a csángó asszonyok 

a futásfalvi búcsún, jámborak és féltik a vihartól 

a Mária-szobrot meg kikeményített szoknyáikat,

te meg csak dühös vagy ezen a nyáron, 

felgyújtanád a képmutatást, 

templomok és családi házak 

égnének porig, mit is vártak tőled, 

visszajöttél ide erre a nyárra, 

de már sosem leszel itt igazán otthon, 

felborzol, hogy nem találod a helyed, 

túl sokat foglalkoztak a jöttöddel,

új szagokat és szavakat hoztál, 

ferdén pillantanak végig rajtad, 

szemükben a megbocsátás fel se csillan, 

csak képmutatóan körbelihegnek, 

milyen vad szagod van, mondják, 

te meg küzdesz a hányingerrel, 

bevernél minden vitrines szekrényt, 

azt is szegény anyád kellene utánad feltakarítsa, 

pedig elég szilánkot szedegetett az évek során.

nem találod a helyet, 

tömik beléd a gyógyszereket, 

mert belebetegedsz, 

nem kérdezik fáj-e és hol, 

kioperáltad magadból a várost, 

azt hitted, örökre megszakad, 

szilánkosra vágtad szemeidet, 

belealszol a lenémított délutánokba, 

nem jársz emberek közé ezen a nyáron, 

csak alszol a gyógyszerektől 

a felégetett magányban, 

utálod az életet, 

mert az értelmét magad mögött hagytad

– évekkel később minden a fonákjára csúszik –

de most a gyűlölet és a gyász felemészt, 

miközben senki sem ért és kérdez, 

te meg csak halsz befele, 

gyíkok leszakított farka vagy a pincetorkában, 

lehullott rózsaszirom a futásfalvi búcsún, 

elvágott szerelem a határ másik oldalán, 

szűkre vált szerepekben fulladozol, 

fekszel, felírnak még háromféle gyógyszert, 

te csak bámulod az eldőlni vágyó villanypóznát az ablakból, 

majd megteszed helyette, megpihensz, 

huzalozott nyarakat képzelsz el, melyek megtartanak, 

megálmodod a kivonulást egypár generációval korábbra, 

elhallgatsz ezen a nyáron, és soha többé nem leszel szerelmes

meg kellene értsenek 

te sem tudod, hogyan 

kőeső veri a szívedet