Jánky Béla: Pillanatok színe. 201 haiku. Kolozsvár, 2005,
Kriterion Könyvkiadó.

„Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. Eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle. A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést. Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes – vagyis te és a tárgy különállóak vagytok –, akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat. Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!” (Macuo Basó)

Egyre több irodalomkritikus és szépíró ad hangot azon véleményének, miszerint a kortárs irodalomban eddig még soha nem tapasztalt számú költő van jelen. A kialakult helyzet megítélését illetően viszont megoszlanak a vélemények: egyesek szerint színes választékot, konkurenciát biztosít a tetemes kínálat, mások pedig úgy vélik, hogy a líra túlzott jelenléte a mai művek között a minőség rovására megy. Tény, hogy a verseskötetek a prózaművekhez képest jóval kisebb mennyiségben fogynak.
Napjainkban erősíteni, segíteni kell a mű és irodalomkedvelők interakcióját, mert „a magyar szépirodalom történetében még soha nem állt ilyen távol egymástól mű és közönség” . A halvány érdeklődés több faktor összejátszásának eredménye. Az olvasók java nem tud(ott) lépést tartani a 20. század megújult alkotási folyamataival – erre az utal, hogy a bevált befogadói magatartások a kortárs irodalommal való párbeszéd kezdeményezésekor nem érvényesíthetők minden esetben. Gyakran fogódzók, elemzések használatára szorulnak azok, akik a megújult irodalom mellett szeretnének maradni, a művekkel való dialógus kialakításakor segítségre van szükségük. Nem kimondottan csak a megújult alkotási folyamatok miatt távolodtak el sokan a kortárs szerzőktől; az iskolai oktatás főleg a múlt irodalmára fókuszál. Az is megnehezíti a kortárs irodalommal való kapcsolatot, hogy a magyar társadalom múltorientált műveltségszerkezettel és -szemlélettel rendelkezik. Mindezek azt a megtévesztő benyomást kelthetik a potenciális olvasóban, hogy a magyar kultúra a múlt terméke, napjaink művészei nem produkálnak érdemlegeset.

Jánky Béla Pillanatok színe című kötetével a kortárs olvasó elvárásaihoz próbál alkalmazkodni: amennyiben könyv kerül az olvasó kezébe, az legyen rövid terjedelmű és olvasmányos. Így talán esélye van arra, hogy kedvező fogadtatásban részesüljön. (Persze, vannak kivételek is, de tény, hogy egyre kevesebben olvasnak magas irodalmat, nemhogy verset.) A kiadvány 201 haikut tartalmaz, a Mentor kiadónál 2002-ben megjelent azonos című könyv második, bővített kiadása. Még mielőtt részletes bemutatására térnénk, tömören definiáljuk a haikut: nem rímelő japán versforma, 3 sorból, 17 szótagból (5–7–5) áll. Főleg természeti képet jelenít meg, amelynek mély, filozofikus tartalma is lehet. Etimológiáját tekintve a haiku ismert megfeleltetést jelöl egy kép és egy gondolat között. A szóban forgó könyv borítóján látható felvételek találnak a haikuk világához. Kár, hogy hiányoznak a kötetből a hozzájuk hasonló fotók. Kiváló dialógus alakulhatna ki kép és szöveg között, kiegészíthetnék hangulatilag egymást, megerősíthetnék a jelentéseket. Ez, sajnos, elmarad.

A költő nem módosította radikálisan előbbi haiku-kötetének világképét, csak annyiban alakította át, hogy erőteljesebben van jelen benne a rezignáltság és a fiatalság iránti nosztalgia. Jánkynak a japán versforma felé való irányultsága a lét pillanatsorozatokból történő építkezésének kifejezésére szolgáló lehetőségként fogható fel. Ezen célnak leginkább a haiku szófukar tömörsége, expresszivitása és szentenciaszerű megállapítása felel meg.

201 pillanat színe, hangulata és a bennük megfogalmazódó érzelmek sora vár az olvasóra. Az öregkor távlatából haikuk révén kiépített életutat követhetünk nyomon. Az Öregkor és az Időszámítás keretei között rajzolódik ki egy érzelmi hullámzásra utaló, ám inkább rezignáltságot, a mulandóság fájdalmát és a kezdethez fűződő nosztalgiát megszólaltató sorskép. A szövegeket magába szippantó fehér rengeteg a lélegzetvétel területe, ahol a szerző időt hagy az olvasónak, hogy gondolatai értelmezésbe rendeződjenek; ahol a tömörség történetté bomolhat ki, ahol a pillanatba sűrített látvány kicsomagolható. „Gyermekláncfűvel / benőtt sínpár a kihalt / végállomáson.” (Öregkor) A szövegkontextus gyakran fokozza a háromsoros versek feszültségét. Az idézett vers után következő Túlvilág a sors újabb fázisára enged asszociálni, bizonyítva, hogy a pillanat a legkegyetlenebb mértékegység, az öregkor és a túlvilág, a gyermekláncfüves kihalt végállomás között árnyalatnyi / pillanatnyi a különbség. „Havazott éjjel. / Egy sírhoz sem vezet ma / lábnyom a hóban.” (Túlvilág)

A tréfás alkalmi bökvershez (szenrjúhoz) az irónia közelíti Jánky haikuit, viszont a bennük rejlő megtörtség, dezillúzió hangulata sokkal inkább az élet utolsó pillanatában írt búcsúversekre, a dzsiszeikre emlékeztet. (Versformájuk azonos a haikuéval, de nem tartoznak ebbe a műfajba.) Az ironikusság főképp a Példázatban, a Balladában vagy a Mikes-apokrifban érezhető. „Öngyilkos bálna. / Retináján az óceán egy / lavór víz csupán.” (Példázat) „Balladát mondok: / kőműves kelemenné / nem hoz ebédet.” (Ballada) A kötet versei nem szépítik, nem díszítik a megragadott pillanatot, asszociációk sorát indítva el. A sűrítés és kihagyás, a tömör utalás, sejtetés hozzájárul az „egész (nagy) megragadása a részleten (kicsin) keresztül” elv működéséhez a Szürkeségben, a Példázatban és más versekben. „Látja a madár, / látja: szürke az ég a / pocsolyában is.” (Szürkeség) A haiku ereje személytelenségében, tömörségében rejlik, így sikerül magához vonzania az olvasót, aki képzettársításaival kiegészíti a haiku sűrített világát annak elhallgatott részeivel. Szélesebb spektrum adódik az értelmezésre. A hadzsin (a haiku művelője) a tárgyak, az (öreg)ember magányát emeli ki, más esetben némely köznapi dolog révén fogalmazza meg az egyetemest. Például a kötet címére emlékeztető versben a gyümölcs érése kapcsán a pillanat/idő fogalmát magyarázza. „Az ág ideje / a rügytől a gyümölcsig / egy zöld pillanat.” (A pillanat színe) A könyvet több motívum is átszövi: a bibliai (Jónás bálnája, (Leg)újabb Testamentum, Jeremiással, Golgota, Noé örök, Profán advent), az Auschwitzhoz kapcsolódó (Holocaust tája, Gyűjtőhely) motívumokban, de a leginkább a természeti képekben fogalmazódik meg az elmúlás szükségszerűsége, ennek méltóságteljes elfogadása vagy a kiszolgáltatottság érzése. Többek közt az Öregkor, Túlvilág, A búcsú ereje, Hajléktalanság, Ősz, Halottak Napja, Nekrológ, Xenofób felirat, A Nap kihűlése, Végjáték, Halmozott ősz, Kettős halál, Epilógus, Haláltan, A távfutó halála, A vég, Nyugdíjas, Anya temetése című költeményekben is ez a hangulat érezhető.

A Pillanatok színe 201 haikuba sűrített pillanat történetét kínálja továbbgondolásra, az olvasót többször is a déja vu illúziója keríti hatalmába, a haikuk által közvetített érzések mintha ismerősek lennének számára. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a befogadó pillanatok alatt ráhangolódik a szövegre, magáénak érzi azt, az asszociációk sorozatával pedig folytatja a gondolatsort. A visszhang tanúsága is erre ösztönöz. „Fogjál visszhangot, / hogy tudd, ki vagy: poloska, / harang vagy ember?”