Emlékszem, mint is kezdődött az egész. Vagy egy tucat éve Fergeteg havában, vasárnap történt, áldozott éppen a papunk, amikor hirtelen rosszul lett és meghalt. Mai tudásom szerint halálának oka a késői Trepodema pallidum lehetett, annak idült, kardiovaszkuláris változata. Pontosabban hypoxiára gyanakszom, amit valószínűleg az aorta aneurizmája okozott. Emiatt következhetett be koagulációs nekrózis, ami végül is abban nyilvánult meg, hogy a pap összeesett, rá a kehelyre, ami lehasított egy darabot az orrából. De ezt az istenszolgája már nem érezhette, mert halott volt akkorra. Mindvégig gyanakodott is a falu, hogy mintha lettek volna a papnak kalandjai, ám a lehasított orr látványa felért egy pápai bullával. Az ég, vagy az ördög, voltaképpen mindegy, megbosszulta magát a paráznán. Nem sokat tévedtek. A falu viszont pap nélkül maradt, és hírnököt sem lehetett az érsekhez meneszteni Szent György haváig, mivel az utak járhatatlanok voltak, no meg a farkasok. Hogy milyen megfontolásból, máig nem tudom, de engem tettek oda, tanuljak meg olvasni, és amíg a tél nem hagyul, vasárnaponként olvassak a híveknek a Bibliából. Egyesek szerint sorsot húztak. A templom hidege mindenkit riasztott.
Már folyékonyan olvastam latinul és görögül, amikor Tavaszutó havában megérkezett az új pap. Alsó ajkán kis, vörös sanker bimbózott, jeléül annak, hogy majd az ő orrát is le fogja egy szép napon hasítani a kehely. De ezzel nem törődtem, már csak azért sem, mert a pap megbeszélte apámmal, hogy értelmes fia van, jó ember, esetleg pap is lehetne belőle, mondjuk az utódom. A pap felajánlotta, hogy saját költségén elküldene a Linnai Egyetemre, ha apám beleegyezne. Apámnak nem kellett kétszer mondani, egy éhes szájjal kevesebb, munkás kéz meg marad elég. Mert apám nem volt rest, ami a Noénak szóló parancsolatot illeti, szaporodott és sokasodott. Hanem azért Új kenyér haváig nem engedett el maga mellől.
Magvető havának idusa környékén érkeztem meg Linnába. A város szélén egy leprás igazított el, kerüljek, mert amarra rablók serénykednek. Ha az a leprás nem lett volna, soha nem láttam volna meg az egyetem márványszobrokkal szegélyezett bejárati folyosóját. Büszke harcosok és finom gondolkodók szobrai voltak, hogy néha az az érzésem támadt, évekkel az érkezésem után is, hogy csak lisztbe forgatott emberek, és megmozdulnak, ha lehunyom a szemem.
Az egyetem téglákból és kövekből épült egy templomnak való domb tetején. Sűrűn nőttek a fák körülötte, és volt két tornya. Az egyik a kis templomé volt.
Gyorsan tanultam a művészeteket, tanáraim mind elégedettek, néha irigyek is voltak. De ezt nem mutatták. Főleg az asztronómia professzora nem, akivel szorosabb barátságba kerültem. A Neptun-szobor közelében egy napon leültetett, és halkan beszélni kezdett. Öreg vagyok már, és a számításaim, félő, kárba vesznek. Neked kell folytatnod őket. Költözz be a Kopernikába, és találd meg. Találd meg, mert ott van. A hetedik planéta. Találd meg a platina planétáját, de nem csak a kémiának lesz az fontos. Ott kell lennie valahol a Taurusban, vagy a Taurus és a Gemini határán. A 34 Tauri állócsillaggal kellene kezdened. Aztán ő is meghalt.
Már akkor sovány testalkatú voltam, és nehezen viseltem a hideget. Sokat gyengélkedtem. De annak azért mégis örültem, hogy az egyetem második tornya, a Dom Kopernika az enyém lett, és csak az enyém. Ha legkisebb távcsövem felfelé biggyesztettem ki, bizony, magasabb lett a Kopernika a templom tornyánál, keresztestől, mindenestől. Úgy a harmincadik életévemben, Enyészet havában láttam neki a menny vizsgálatának. Addig a számításokat pontosítottam. Valami baj volt a planéták mozgásával, ezt én is éreztem, de nem tudtam rájönni, mi okozza. A hetedik planéta egyszerűen nem illett a képbe. Csak ha lett volna még egy nyolcadik is. Legalább ugyanakkora inercitással.
A nappali várossal nem törődtem. Nyáron a forgalmi dugók dudáitól nem tudtam aludni, télen a hideg költögetett sűrűn. Számolgattam, tévedtem és újraszámoltam, és hogy jókedvem legyen, kedvenc Garbarekemet fütyörésztem. Csak a teleszkópnál kellett vigyáznom a Garbarekkel, nehogy bepárásodjon az optika.
A harmadik vagy a negyedik tavasz lehetett, amikor varjak kárálása ébresztett megérdemelt nappali álmomból. Az egyetem parkszerű belső udvara felől jöttek a kényelmetlen hangok. A botanikusok is mind kirohantak, elvégre a saját maguk ültette arborétumot látták veszélyben forogni. Döbbenten álltunk kimeresztett nyakkal, és hallgattuk a fákat. Varjakat nem láttunk, csak a hangjuk volt ott. A mindig logikus jogászok az ördögről kezdtek suttogni. A szép kis egyetemi sereget a pánik környékezte, amikorra előkerült az etológus, és kijelentette, hogy valószínűleg fészekaljakról van szó, közönséges fiókákról. A jogászok legyintettek, mondták ők, hogy nincs a fákon semmiféle ördög.
Aludni azért csak nem lehetett az éhes fiókák rikoltozásától. Egy idő után már az előadások sem folyhattak zavartalanul. A rektor vállat vont, és kivezényelte a kórust, hogy énekükkel nyomják el a varjak harsogását, de az egészből csak még nagyobb lárma lett. Az esti séták is lehetetlenné váltak. Mert amit nappal megettek, este ürítették a fiókák. Feketék voltak, és egyre többen voltak, hangosak voltak, és büdösek voltak, és a fák is roskadoztak a rengeteg fészkek súlyától.
Ott álltunk professzorok, diákok a fák alatt, tanácstalanul. Mind tudtuk, hogy a dolog nem mehet így tovább, csak azt nem sejtette senki, mit lehetne tenni. A kémikusok aranyat ajánlottak a pokolmadaraknak, hogy majd ők megcsinálják fából a vaskarikát, meg madárszarból az aranyat, ha elmennek. De a varjak egy árva hangot nem értettek a tudomány nyelvéből. Ha hallottak egyáltalán valamit a nagy zajban.
Aztán egyik nap a rektor gyűlést hívott össze. Egy katonával jobbján jelent meg az Aula Magnában. A katonánál tűzköpő bot van, mondta, a kémikusok gyúrják majd az ólmot. A katona egymás után leszedi majd a madarakat. A pap szerezzen elég sírásót, hatalmas sírt kell ásni, több ezer madártetemre számíthatunk. Orvosok is jöjjenek, fertőzés veszélye forog fenn. Mészre is szükség lesz.
Két nap múlva a katona el is készítette tüzelőállását. A rektor és mi is ott állunk mögötte. Elhangzik a tűzparancs, a katona céloz és tüzel. Kacsa méretű varjú puffan a járda kövére. A rektor tapsol, újabb tűzparancsot ad, mindenki ujjong, és észre sem veszi a tömeg, hogy az ég elkezdett sötétedni. Varjak jöttek. Talán a járás összes varja felkerekedett, és az egyetem felé repül. Csendesen jönnek, egy hangjuk sincs, nem mint a fiókáknak. A katona éppen célra tart, amikor egyszerre mind elkezd károgni, és a magasból lecsapnak a tüzérre. Teljesen ellepik a testét, a puska elsül, erre a varjak szét, de a tüzérnek csak a lucskos húsa imbolyog az állásban, tartja még a puskát, mintha még lélegezne, vagy ordítana. Szemei sehol, orra sincs, egyáltalán ruhája, bőre is eltűnt. Másodjára is rászállnak, és két pillanat alatt a levegőbe ragadják, onnan permetez szét a vére. Dermedten állunk, senki még pisszenni sem mer, nemhogy moccanni. A rektor szeretne káromkodni, bal mutatóujját az égnek emeli, de a varjak őt is elragadják. Ujja és minden bizonnyal bal heréje csattan elénk a kövezetre, más semmi.
Aztán felemelkednek a madarak, és messze a magasban köröznek az egyetem felett. Néhányan közülünk pincékbe futnak, megint mások a föld alá is bebújnának. Az etológussal ketten állunk csak helyünkön. Meg ne mozdulj, sziszegi, mert elkapnak. Meg ne mozdulj! Állunk és remegünk. A varjak hatalmas szelet kavarnak, por kerekedik, levelek, ágak és cserepek repkednek a levegőben. A Kopernikára nézek, és megnyugszom: nincs még baja.
Iszonyatos károgás, a varjak lecsapnak az épületre. Ablak törik, gerenda recseg és fal reped. Csőrük tele az épület omladékával, üveggel, fával, és repülnek, messze, hogy újabbaknak adjanak helyet. A tető már nincs, a téglákat és köveket hordják, földgömböket, szextánsokat, könyveket, térképeket és mind más irányba iramodik zsákmányával. A Kopernika már tövig, újabb hullámban a varjak, feltörik a pincéket és elő az emberekkel. De csak a ruhát fosztják le róluk, azok meztelenül őrjöngnek tovább a fák tövében. Ezt az etológus nem bírja nézni, rohanni kezd, a magasból tégla, agyonüti. Szétnyílt craniummal még rángatózik a földön. Velejére varjak gyűlnek, csipegetik. Behunyom szeme, lesz, ami lesz. Szárnyak, végtelen suhogás.
Már percek óta csend volt, amikor kinyitottam a szemem. Hatalmas ürességet láttam magam körül, itt-ott törmelék. Az épületek kopár helye szinte fénylett a kitisztult ég alatt. Hőség volt, hogy a varjak már nem takarták a napot. Nem tudom, mi történt a többiekkel, hogy szétszaladtak-e vagy a varjak őket is elragadták, de ember sehol sem volt, holttest sem. A meglőtt varjú vonaglott a kövezeten. Szivárgott a vére, kificamodott szárnyán mozdított egyszer-egyszer. A fészkek is csendben voltak a fákon, érett szőlőfürtök. Nyilván jóllaktak. Megmozdultam, láttam, hogy nem történik semmi, biztonságban mozoghatok. Jobban körülnézhettem. Egyetlen fal sem állt, a pincékből árkok lettek, a harangnak csak szilánkjait találtam meg. Darabokban hordhatták el. A domb tövében a város füstölgött, ott is jártak a varjak. De a házak és a templom is állt, az embereknek sem lehetett nagyobb baja, mert nyüzsgött mindenki, és sokan voltak az utcákon.
A leprást pillantottam meg, a Via Linnae porában bicegett. Messziről kiáltozott, hogy mi történt, az emberek kérdezik, nem mernek az Egyetem Dombja felé jönni, engem küldenek. Még egyszer szétnéztem, nyugodtan. Mi történt volna. A varjak széthordták az egyetemet.
Hazamentem a falumba papnak. Akkortájt temették elődömet. Az orrát a borbély és a szabó ügyködte a helyére, hogy ne legyen olyan visszataszító a halott. Néha a toronyból, csak úgy szabad szemmel, bámultam még az eget, de egyre ritkábban, mert nem bírtam erővel. Szenvedélyből kerestem a hetedik planétát, de nem találhattam, mert szabad szemmel nem látható, de legalábbis nagyon halvány és állócsillagnak tetszik az ég szövedékén.
Kedvenc Garbarekemet fütyöltem, ám mindig hamar belefáradtam, szúrt a mellkasom.
Két év múlva meghaltam tüdőbajban.