[BukarestLátó – 2009. április]
(részlet egy hosszabb tanulmányból)
1. A bukaresti magyarság
A tárgy tagadhatatlanul érdekes a hungarológia, illetve annak tárgya, a magyar etnikum, a magyar nyelv, kultúra, művelődéstörténet, sőt politikatörténet vonatkozásában. A bukaresti magyarok újkori története elválaszthatatlan az erdélyi magyarságétól, abban is a székelyektől és a barcasági „hétfalusi csángóktól”, mégis, megannyi vonatkozása révén „összmagyar” tematika. Egyfelől nemcsak Erdélyből, hanem a Duna-medence más vidékeiről is jöttek a múltban magyarok ide, folyamatosan, másfelől meg a szabadságharc emigránsainak jelentős csoportjai éltek az Oszmán Birodalom területén, legtöbben ugyan Konstantinápolyban, de jelentős számban a Dunai Fejedelemségekben is, az emigránsok számára az Oszmán Birodalom fővárosának „előszobájában”. A két román államalakulat 1877-ig volt oszmán vazallus.
Ámbár a középkorban, a havasalföldi államalapítás előtt-után (más etnikumok mellett) magyarok is éltek Havasalföldön, ezek csoportjai elenyésztek az újkor kezdetéig, nem beszélhetünk tehát jelenlétük folytonosságáról. A XVIII. századtól azonban kimutatható különösen erdélyi, illetve székelyföldi eredetű magyarok jelenléte a Kárpátoktól délre, elsősorban a városokban, de bojárok vidéki birtokain is. A későbbiekben bővebben tárgyalt Nagy Sándor, a húszas–harmincas évek bukaresti református lelkésze és monográfusa írásaiban egységes népességként tárgyalja a Regátban szerteszét élő magyarokat (tehát a moldvai csángókat is), lélekszámukat ekkoriban legkevesebb 250 000-re teszi.
A XIX. század második felétől, az oszmán „iga” lerázása utáni szédítő iramú fejlődésben a legnagyobb társadalom- és gazdaságfejlődési potenciálja természetesen a fővárosnak volt. Emiatt a többi város és iparvidék (Craiova, Ploieşti, Piteşti, Galaţi, Brăila, Constanţa, a Prahova-völgy, egyes sóbányák) mellett Bukarest vált a Kárpát-medencén kívülre vándorolt magyarok egyik (megvalósításaiban, de a kibocsátó területekre való visszahatásaiban is) legfontosabb központjává (Bécs, Graz, Olmütz, Krakkó mellett, és talán azokat megelőzve).
2. Történetkutatás
A bukaresti (illetve tágabb ölelésben a román fejedelemségekben élő) magyarság állapota és története a XIX. század második felétől kezdi érdekelni a kutatókat. A magyarok helyzetét (és a XVIII–XX. század között idetelepült külföldi eredetű, illetve más etnikumú népcsoportokét) alapvetően az határozta meg, hogy 1920 előtt nem voltak román állampolgárok (nem voltak politikai jogaik), hanem a kibocsátó anyaország, esetünkben az Osztrák–Magyar Monarchia védelme alatt, illetve annak „pórázán” éltek, akár több nemzedéknyi ittlét után – ami egy eléggé sajátos jogállapot volt (pl. a férfiaknak kibocsájtó anyaországukban kellett katonáskodniuk). A magyar bevándorlók legtöbbje „ipari vagy kereskedelmi pályán kereste kenyerét. Földmíves nem lehetett, mert a földbirtok szerzése állampolgársághoz volt kötve”.1
A rájuk, történetükre vonatkozó vizsgálatok fokozatosan mélyültek, gazdagodtak az eltelt időben. Eredményeik mára egyre sokrétűbbek, egyre többet tudunk elmúlt évtizedek és évszázadok itt élő magyarjairól – de e tudás növekedésével együtt a fehér foltok, a megválaszolatlan kérdések is sokasodnak: a majdani kutatók feladatai. A sajátos gondok abból adódnak, hogy e csoportok léte csak a XIX. század elejétől-közepétől kötődik (vallási, oktatási, kulturális) szervezetekhez, intézményekhez, amelyek azonban sohasem ölelték fel a bukaresti magyarok teljességét. Különben is e szervezetek „ereje” igen kevéssé és meglehetősen „ideiglenesen” következett anyaországi támogatásokból (inkább az első világháború előtti néhány évtizedben). Mindezek miatt a bukaresti magyarok itteni társadalmi-történelmi tapasztalatai a leggyakrabban „informális” módon, illetve egyéni élményekként valósultak meg, igen kis mértékben artikulálódtak hivatalos dokumentumokban. Sok esetben idénymunkásokról van szó, akik egy vagy legfeljebb néhány évig éltek itt. Igen sokan nem is „csatlakoztak” az utóbbi másfél évszázadban esetleg már meglévő struktúrákhoz, nem volt rá igényük, idejük-energiájuk. A fejedelemségekbe (majd Romániába) irányuló magyar kivándorlás során (ahogy egyebütt sem) nem született egy szervezett, koherens diaszpóra (mint a zsidók vagy örmények esetében, vagy a középkori raguzai, génovai vagy velencei kereskedőtelepeken a Levantéban, vagy a XVII–XVIII. századi közép-európai vlach/görög kereskedőtársulásoknál).
Az egyházak tevékenysége
A bukaresti magyarság legfontosabb intézményi keretét a ma „történelminek” nevezett négy egyház nyújtotta: a XIX. század elejétől a református, a század második felétől-végétől a római katolikus, illetve az 1930-as évektől az evangélikus és az unitárius. Itt találkoztak az istentiszteletek alkalmával az egy felekezeten levők, az egyházak igyekeztek biztosítani az anyanyelvi oktatást, szociális tevékenységük is jelentős volt. „Az emberek találkoztak itt a mise után, és beszélgettek az udvaron. (...) (A református templomnál) istentisztelet után az udvar tele volt, beszélgettek, sétáltak, elmesélték, ami történt.”2
A református egyház
A bukaresti református templom még az 1860-as évektől az egykori királyi palota kertjéből kiszakított telken, az „Ököritatónál” állt, a jelenlegi Lutheránus utcai evangélikus templommal átellenben. 1935-ben felújítják a templomot, a karzatokat vasbetonnal erősítik meg. A telket és az épületeket az állam az 1950-es évek végén sajátítja ki és bontatja le, helyükön ma a Palota-terem melletti parkoló van („cserébe” az állam a közelben, a Lutheránus utcában, egy hajdani bojárház mellé felépíti a mai Kálvineumot). Ott volt a még Koós Ferenc által alapított református elemi iskola, valamint a parókia is. Giuleşti-en, a hajdani bolgár falucskában, ekkoriban már a város egyik külső kerületében a gyülekezet nagy telket vásárolt, ott van mindmáig a református temető – a XX. század legelején kis imaházat és temetőőri lakást építenek, ez is egyik találkozási pontja volt a református magyaroknak. Az első világháború éveiben szünetel az oktatás, a magyarok által épített épületeket elkobozzák vagy zárolják.
Tárgyalt időszakunk folyamán a gyülekezet vezetői Kányádi Béla és Nagy Sándor lelkészek – ez utóbbi 1922-től segédlelkész. Közeli rokonok. Ugyanabban az évben megjelenik a bukaresti református egyház új Szervezeti Szabályzata. Megszervezik a jövevények pasztorációját: „az Északi-pályaudvarra érkezőket presbiterek, diakonisszák, önkéntes vagy fizetett gyülekezeti munkások várták és segítették az elhelyezkedésben, a körülmények megismerésében. (...) Az egyház leányotthont hozott létre (...) egyházi újságot szerkesztettek. A létszámnövekedés láttán Nagy Sándor és munkatársai, Szigethy Béla és Dr. Horváth László felosztotta a várost több parokiális körre, ahol igyekeztek néhány tantermes iskolát biztosítani, ahol napközben tanítók oktatták a gyermekeket, este pedig ifjúsági, gyülekezeti bibliaórákat rendeztek”3. „A tanítókat, azt a 15–20-at, kiket régebben az egyházi főhatóság fizetett, ma a kiadott épületeink lakbéréből fizetjük, mivel az egyetemes egyház semmivel sem tud hozzájárulni itteni feladataink anyagi fenntartásához.”4 „Elsőnek a keleti parokiális kört szervezik meg, ahol külön jogkörrel felruházott lelkész tevékenykedik. A Vatra Luminoasă utcában vásárolt telekre iskola-imaház és parókia épült. Ennek volt buzgó lelkésze Dr. Horváth László. Megvolt a terv arra, hogy a kéttantermes déli parokiális kört a Şoseaua Viilor-on iskola–templom– parókia-együttessé bővítik. Szigethy Béla lelkész munkája garanciát jelentett arra nézve, hogy a terv mihamarább megvalósuljon, ám a második világháború kitörése ezt megakadályozta. (...) A Bucureştii Noi negyedben alighogy beindult a parokiális kör megszervezésének alapfeltételéül szolgáló telekvásárlás, a háború, a bombázások, a menekülések, hazatelepülések összezilálták a tervek kivitelezésének szálait.”
Az 1940 őszi újabb „összeomlást” már bevezette a templom kertjének 1936-os kisajátítása a Királyi Ház kérésére, a palota kibővítése céljából. Elvették a Calvin utcai, 1889-ben épült felekezeti iskolát is. Négy évig tartó per után a Királyi Ház kifizeti a bíróság által megítélt 14 942 035 lejt, amiből a gyülekezet megvásárolja a Lutheránus utca 11 alatti telket, amin szinte tető alá hoznak egy hatemeletes bérházat, azzal a szándékkal, hogy a telek végében meglévő tornatermet utóbb átalakítják templommá. A háború végén az iroda, a lelkészi lakás és a harangozó lakása már ebben az épületben voltak. „A második világháború kitörése elodázta a templom lebontását.” 5
Római katolikus egyház
Az 1930-as évek végén egy érseki székesegyház, két templom és 7 kápolna tartozik a római katolikus egyházhoz. A XIX–XX. század folyamán a „Bărăţia”, a „barátok temploma” gyűjti egybe vasárnaponként a katolikus magyarokat (is). A város szívében álló istenháza, jellegzetes tornyával, Bukarest egyik (egyes részleteiben) legrégebbi ma is álló épülete az 1600-as évek végén épült a bolgár ferences rendtartomány templomaként. Mise után „ott beszélgettek a lányok, legények, öregek (…), ott adtak találkozót egymásnak, aztán ment ki-ki a maga útjára”.6
1913-ban építenek a Cuza Voda utca 100 sz. telkén egy modern iskola-együttest: kétemeletes iskolaépület, óvoda és a tanítók szolgálati lakásai, betegszoba. Szomszédságában 1914. június 3-án teszik le a Szent Erzsébet-templom alapkövét, a templomot 1916. január 7-én szenteli fel Raymund Netzhammer érsek, az Osztrák–Magyar Monarchia nagykövete jelenlétében. A templom tizenkét üvegablakából öt ma is az Árpád-házi szentek képmását ábrázolja, magyar feliratuk a templom eredetének egyetlen jele. Az egyiknek a feliratát 1921-ben átjavították a Magyar Társulat időközben megváltozott nevére.7 A háború után a római katolikus egyháznak már nem adatott meg a lehetőség magyar nyelvű iskolákat működtetni Bukarestben.
Meg kell említenünk „az egyetlen olyan magyar női szerzetesrend, amely nemzetközivé lett”, a Slachta Margit 1923-ban alapította Szociális Testvérek Társasága bukaresti tevékenységét. A Társaságot 1930-ban hívják meg ide, hogy leányvédő munkát végezzen. Bár a tevékenységet biztosító feltételek hiányoznak, az új területen a Társaság nagy lelkesedéssel lát munkához. Működési területe öt nagy ágra tagolódik. Ebből a leányvédelmi munka három ága: a leányotthon, a vasúti misszió és az állásközvetítő iroda jön létre legelőbb. Ezt követi a további két terület: a szolgálólányok egyesülete és a gyermek-hitoktatás megszervezése.
1. Az olasz eredetű Tomasini család 12 éves korában elhunyt lányuk emlékére az Északi pályaudvar közelében levő, Petre Poni utca 3 szám alatti házuk három szobáját a Szociális Testvérek rendelkezésére bocsájtják. Tizennégy személy átmeneti ellátására van lehetőség, jó körülmények között.
2. A „vasúti misszió”: a szociális testvérek naponta hat vonathoz mennek ki, hogy Erdélyből, Bukovinából és a Bánságból érkező, Bukarestben munkát kereső fiatal lányokat az otthonba irányítsák, ahol olcsón kapnak szállást mindaddig, amíg álláshoz nem jutnak.
3. Mindezeket kiegészíti az állásközvetítő hivatal. Kezdetben a Barátok temploma udvarán működik, egy kis helyiségben, majd 1933-ban a Petre Poni utcában levő leányotthonba költözik.
4. 1932-ben megalakul a szolgálólányok egyesülete Szent Katalin védnöksége alatt. A nővérek elmennek a Cişmigiu-kertbe, elbeszélgetnek az ott sétáló székely cselédlányokkal, elhívják őket az egyesületbe. Hasonló akciót szerveznek a Bukarestbe került bukovinai katolikus német lányok összegyűjtésére, támogatására is. 1938-ban az Aleea Năstăsescu 2 szám alatti házban tizenkét személy befogadására alkalmas ottthont rendeznek be az egyetemi hallgató lányok részére. Ugyancsak ide helyezik a Petre Poni utcából a Szent József-varrodát is.
5. A leányegyesületek megalakulásával egy időben megindul a Barátok plebánián a rendszeres szegénygondozás. Nyilvántartási lap készül minden családról. A hittanoktatásban nem részesült gyermekek számára a Bellu temetői katolikus adminisztrációs épületben szerveznek hittan-oktatást. Gyermeknapokat szerveznek, a begyűjtött adományokból ajándékokban, támogatásban részesítik a rászoruló családokat. 1934-ben a Rahova és a Bucureştii Noi negyedekben is beindul a hitoktatás, ez utóbbi helyen következő évben kápolna, paplak és hittanterem épül. 1936-ban újabb két külvárosi kápolna születik, a Colentina negyedben, illetve a Bellu temetőben. 1938-ban Ottilia és Hildegárd nővérek végiglátogatják a székely falvakat, hogy a leányegyesület tagjait nyári munkaidőben felkeressék, szüleiket megismerjék. Útjuk során sok, egykor Bukarestben munkát vállaló lánnyal találkoztak, közülük több boldog édesanya, büszkén mutogatták gyermeküket. Szintén 1938-ban kaptak meghívást tizenkét szegény, legyengült fővárosi gyermek nyaraltatására a csíksomlyói székházba. 1929-ben negyven gyerek nyaral a Székelyföldön. 1940-ben megismétlődik a székelyföldi nyaraltatás. De a bécsi döntés véget vet ennek a korszaknak. A székely lányok egyesülete feloszlik. Utóbb az egyetemi hallgatónők otthona is megszűnik. A Társaság tevékenységének véget vet az 1949 augusztusában a Hivatalos Közlönyben megjelent törvény, amely betiltja a római katolikus szerzetesrendek működését.8
Evangélikus egyház
Már a XVIII. századtól jelentős protestáns közösség létezik Bukarestben, tagjai evangélikusok és reformátusok, birodalmi németek, erdélyi szászok és magyarok. Közösségükből válik ki 1815-ben a magyar református gyülekezet. Az evangélikusok köréből pedig 1848 után kiválnak a magyar ajkúak, és a református gyülekezethez csatlakoznak (évtizedekig a gyülekezet egyharmadát alkotják). Azután is külön tartják őket nyilván, és amikor számuk annyira gyarapszik, külön tanítójuk és lévitájuk lesz. Ez megkönnyítette azt, hogy 1933-ban a (főleg a Barcaságból, a Hétfaluból származó) magyar ajkú evangélikusok kiváljanak a református gyülekezetből (a folyamat már 1912-ben elindult volna, de a háború megakadályozta a végigvitelét. Ekkoriban ők képezik a gyülekezet tagjainak felét, az iskolás gyermekek 60%-át). A négyezer lelkes új gyülekezet (ez volt az egyik legnagyobb lélekszámú romániai magyar evangélikus gyülekezet) egy ideig a Sf. Voievozi utcai református iskola egyik termét használja istentiszteleti teremnek, létrejön a nőegylet, a dalárda, az önsegélyező diakónia és az ifjúsági szövetség. Harangszó címmel gyülekezeti lapot adnak ki. 1934-ben sikerül megválasztani az első rendes lelkipásztort, Sexty Zoltán barcaújfalusi lelkészt, valamint egy segédlelkészt is. Majd a hívek által összeadott pénzből 1936-ban telket vásárolnak a Badea Cârţan utca 10 szám alatt, az ott levő épületet átalakítják, létrejön az Evangélikus Otthon. A közösség örököl néhány értékes ingatlant, ami lehetővé tette egyes pénzügyi gondok megoldását és a további fejlődési irányok meghatározását – amely tervek megvalósítását azonban az utóbbi események nem tették lehetővé. Az istentiszteleteket továbbra is a Sf. Voievozi 50. szám alatt tartották – egészen a pusztító 1944. április 15-ikei bombázásig. A háború után még egy ideig továbbra is a reformátusokkal tartanak közös istentiszteletet, majd a Badea Cârţan utcai épületben megtörténik a templomterem kiképzése. 1945. augusztus 26-án megtartják benne az első istentiszteletet.9
Unitárius egyház
A többi erdélyi jövevény között az unitáriusokat is megtaláljuk az 1800-as évek elejének gyülekezetszervezési mozgalmaiban. De csak 1933. június 4-én, pünkösdkor alakul meg a Bukaresti Unitárius Missziói Egyházközség. Az első megbízott lelkész Lőrinczy Géza, a hívek egy csoportját megtalálta a református egyházközség tagjai között, aktív egyházi életet élve, más részüket „a Cişmigiu-kert vasárnap délutáni kutató útjain, a külvárosok tömeglakásai s háztól házig menő összeíró munkában meg nem lankadva” gyűjtötte össze. A fő törekvés egy saját ingatlan vásárlása, ami azonban 1940-ig nem sikerül. A lelkésznek négy és fél éves pincelakásban való kínlódás után sikerül dr. Papp Béla orvos, különben evangélikus gyülekezeti felügyelő és mások támogatásával és segítségével egy kényelmes lakásba költözni. Lőrinczy Gyula megszervezi az évenként tucatnyi/másfél tucatnyi iskolás gyermek hitoktatását, és már 1933 februárjában megkezdi egy egyházközségi lap kiadásának előkészítését, ami márciustól meg is jelenik. Az Unitárius Hirnök májusban ötszáz, fél év múlva már ezerszáz példányban jelenik meg – ekkor már országos szórású lapként.
Az egyházközség legnagyobb gondja az, hogy a kultusztörvény 33-ik cikkelye városon négyszáz család kimutatását teszi kötelezővé az államsegély elnyeréséhez. Ennél több család él Bukarestben, nehézségbe csupán az ütközik, hogy ezeket ki is kell mutatni. A hívek akkor is „kétfelé” fizetnek, s akik otthon (székelyföldi falujukban) kepével adóznak az egyházfenntartásnak, Bukarestben „rejtőzködnek”. A gyülekezet pár éves története során létrejön a Bukaresti Székely Társaság, valamint az Unitárius Nőszövetség. A bizakodó nekilendülés után a gyülekezet lendülete elakad, és az újabb történelmi cezúra (1940) után, mindmáig, nem jönnek létre a feltételei egy bukaresti unitárius gyülekezet kikristályosodásának.10
Magyar oktatás11
A bukaresti magyar nyelvű felekezeti oktatás helyzetét az első világháború előtt (az 1913/14-es tanévben) a következő számadatok illusztrálják: összesen 1682 tanuló, a következő intézményekben: két óvoda, egy elemi leányiskola, egy polgári leányiskola (a Sf. Voievozi 50 sz. alatti, 1904-ben, nagy áldozatok árán felépített, modern, emeletes épület), egy varróiskola (1907 óta), egy hétosztályos fiúiskola, egy egyosztályos ipariskola, egy vegyes elemi iskola, egy vasárnapi iskola, egy ismétlőiskola, egy felnőttiskola (ezeken kívül Brăilán, Craiován, Galaţi-on, Giurgiuban, Ploieşti-en és Tîrgoviştén tanul még összesen 615 magyar gyermek). Ez a rendszer omlik össze Románia háborúba lépésekor, 1916-ban. Éveknek kell még eltelniük, míg ismét lesz magyar nyelvű oktatás.
A háború befejezése utáni első években az iskolák nem kapnak működési engedélyt – még felvetni is tilos a kérdést. A helyzet paradox: a háború előtt a magyaroknak idegen állampolgárként lehettek anyanyelvű iskoláik, most, román állampogárként, elvesztették ezt a jogukat? Hogyan lehet ez „nemzetbiztonsági érdek”? – kérdi egy bukaresti újságolvasó. A magyarok – úgymond – hozzájárultak a román ipar fejlődéséhez, és megbecsülték őket szorgalmukért, most nem érdemelnek meg egy olyan jogot, amit a Békeszerződés 10. pontja kimond? Nagy reményeket fűznek Octavian Gogához, Ady egykori barátjához, aki most miniszter. Az erdélyieknek székely egyetemet ígért, a bukarestiek (a magyarok) remélik, hogy viszszakaphatják iskoláikat. Ismételt kéréseikre 1921 novemberében a bukaresti református iskolák átkerülnek az erdélyi református püspökség fennhatósága alá, majd 1922 szeptemberében felfüggesztik a Sf. Voievozi és a Sf. Ştefan utcai iskolák működését. Egy román politikus szerint a cigányoknak sincsenek saját iskoláik, mégis továbbra is megmaradnak cigánynak, tehát az iskolák hiánya nem veszélyezteti az önazonosságot. Mindeközben tovább működnek a német, olasz felekezeti iskolák, az angol kisasszonyok leányiskolája stb. Az Evangélikus (német) Gimnázium 1919/1920-as értesítője egész német iskolahálózatról szól, összesen 1715 diákkal. A Bukaresti Magyar Hírlap 1926-ban megállapítja, hogy „a magyarság jogi állapotában sötét és fájdalmas visszazökkenés következett be”.12
„A háború befejezése után sem sikerült a katolikus gyermekek anyanyelvű oktatását megkezdeni. Az iskolák államosításáig (1948) a katolikus felekezeti iskolákban a tanítás német és román nyelven folyt.”13
Minthogy az állami iskolákba nem engedik be a magyar papokat, a román iskolákba járó magyar gyermekek vallásoktatásban sem részesülnek – de fizikailag is lehetetlen lenne, a két református lelkész nem láthatná el a száznál több bukaresti állami iskolában tanuló gyermeket – mindegyikben három és tizenöt közötti magyar gyermek tanul. Csak 1925-től engedélyezik a magyar hitoktatást – a német felekezeti iskolákban.14
A református egyháznak 1929 nyarán sikerül visszaszereznie iskolaépületeit.15 Rövid két hónap alatt a bukaresti magyarság rendbe szedte, újra felszerelte a Sfinţii Voievozi utca 50. szám alatti épületet, szeptemberben megnyílhatott az iskola Demény Miklós igazgatása alatt. Az 1932–33-as tanévben az iskola hétosztályossá vált. A tanerők irodalmi összejöveteleket rendeztek, majálisokat szerveztek az anyagi alapok megteremtése céljából, megszervezték a gyermekek ingyenes erdélyi nyaraltatását. A tanulók számának gyarapodása miatt újabb osztályokat indítottak, előbb 1938-ban a pantelimoni, majd 1939-ben a Bellu városrészben. 1940 nyarán az iskola vezetősége több mint hétszáz tanulót készült beírni, de a következő iskolai évet a Bécsi Döntés miatt felfüggesztették. Tömegesen távoztak a magyar családok, munkások, értelmiségiek, tanulók és tanítók. A tanulók száma hetvenre zuhant. Az Antonescu-diktatúra idején sok zaklatás érte a magyar iskolát. Nagy gond volt beszerezni a tankönyveket, illetve az élelmet. A háború utolsó évében, a bombázások idején a tanulók sok órát tartottak az udvaron megépített óvóhelyen, és a veszély erősödése miatt már 1944. április elsején befejezték a tanévet. Április 15-én három bomba romhalmazzá tette az iskolaépület kétharmadát. Megsemmisült korszerű tanfelszerelése, bútorzata, könyvtára, fizika- és természetrajz-szertára, asztalos- és lakatosműhelyének berendezése.16
Bukaresti magyar sajtó
A két háború közötti bukaresti magyar sajtó is gazdag előzményekre tekint vissza.17 1860-ban indul a Bukuresti Magyar Közlöny, 1916-ig folyamatosan jelennek meg heti vagy kétheti közéleti lapok, képes naptárak, évkönyvek, katolikus és református felekezeti újságok. Sőt, 1918-ban, a Bufteai Béke (1918. május 5–18.) utáni német megszállás idején is megjelent egy Bukaresti Magyar Hírlap (május 5. és november 3. között, amikor remélhető volt az élet visszatérése a rendes kerékvágásba, az iskolák megnyitása).
Egy 1941-ben megjelent romániai magyar sajtótörténeti összefoglalásban18 hetvenhat bukaresti magyar nyelvű kiadványcím szerepel a bennünket érdeklő korszakból. A valóságban lehetett akár több is. De az imponáló szám megtévesztő: jó pár kiadvány két- vagy háromnyelvű (román–magyar–német), sok (talán fele részük) tiszavirág-életű: szerkesztőségük kisvártatva Erdélybe költözik, vagy éppen egynyelvűvé (román) válnak. Íme a jelentősebbek:
Bukaresti Hírlap, „a radikális demokrácia rövid életű szócsöve”,19 1921. január 6–25., tizennégy szám, Bölöni György szerkesztésében
Bukaresti Újság, 1921, Franyó Zoltán szerkesztésében, egyetlen példánya sem található meg Bukarestben
Bukaresti Kurír, 1920. szeptember 25.–1922. január 8., tizenhat szám
Az Élet, 1922 (szerkesztő Tőkés Ernő) – 33 számot ér meg
E lapok legfontosabb tárgya az 1920-as években a bukaresti magyar oktatás kérdésköre.
Bukaresti Lapok, a Brassói Lapok melléklete (1930–36).20
A nagy tömegben érkező munkások a sajtó fejlődésére is kihatnak. Több éven át jelennek meg sajtótermékek (egyes esetekben húsz évfolyamot is megérnek) a textil-, malom-, bánya-, fafeldolgozó-, dohány-, építő-, nyomdaiparban vagy a vasútnál dolgozó munkások számára. Lapjaik vannak a kereskedőknek, gyógyszerészeknek, de a munkásnőknek, szakszervezeteknek, „ifjúproletároknak” is. Egyes munkáslapok támadják az egyházakat és a Magyar Pártot. A legjobban szervezettek a szociáldemokraták: van törvényes pártjuk, szakszervezeteik, sajtójuk (pl. az Előre, szerkesztő Hoffer Géza).
A legtöbb, szám szerint ötven új lap 1929 és 1939 között jelenik meg – a kiadáshoz a Távközlési Minisztérium évenkénti jóváhágyására van szükség, és el kell viselni a cenzúrát. 1936-tól a helységneveket kizárólag románul szabad használni a kisebbségek sajtójában is, emiatt jó pár lap eltávolítja a helységnevet a címből.
Krenner Miklós (Spectator) 1926-ban elindítja a Bukaresti Magyar Kurír című hetilapot. Később Kakassy Endre veszi át a szerkesztést. A lap rendszeresen közöl szépirodalmi anyagot is.
Az emigráns Fényes Samu a 30-as évek közepén jelenteti meg Új Magyarok című folyóiratát.
A harmincas évek végére csak a szakszervezetek által kiadott bukaresti magyar újságok maradnak meg. A szociáldemokrata Előre21 kulturális rovatát ekkoriban Jordáky Lajos irányítja.
Érdekes a Bukaresti Magyar Újság (1930. április 20.–1932. június 18., szerkesztő Volnay Jenő, hetvenkét szám) – a 33. számtól francia nyelvű melléklete (Gazette Hongroise de Bucarest) is megjelenik. A lap a 6. számtól síkraszáll egy bukaresti magyar színház létrehozása mellett (majd beszámol annak megvalósításáról és kudarcáról). Informálja az olvasókat a Magyar Párt bukaresti irodájának tevékenységéről, és bírálja a magyar parlament-tagokat, hogy a magyarság gondjainak megoldása helyett inkább saját pecsenyéjüket sütögetik.
Igen magas az egyházi, vallási időszaki kiadványok száma. De eltérően a háború előtti helyzettől (amikor csak a református és a római katolikus egyház volt tevékeny), ezek túlnyomó többsége – összesen tizenöt cím – a neoprotestáns felekezeteké (adventisták, baptisták, Jehova tanúi). Az adventistáknak ekkor saját gyülekezete és temploma, valamint nyomdája van, a baptistáknak hét imaháza, 1922-től magyar nyelven is tartanak istentiszteletet.
Az Erdélyből áttelepült magyar ajkú zsidóknak is van egy rövid életű lapja (Zsidó Újság, 1935–36).
A bukaresti (barcasági származású) magyar ajkú evangélikusok 1933-ban szakadnak ki a református gyülekezetből. Lapjuk az Evangélikus Harangszó (1933–37). Ezután az Evangélikus Életben olvashatunk róluk, a lap szerkesztősége ingázik Bukarest, valamint a barcasági Hosszúfalu és Bácsfalu között. Ugyanakkor válik ki (szintén a református gyülekezetből), illetve jön létre az unitárius gyülekezet, 1933 és 1938 között adják ki az Unitárius Hirnököt.
Egyesületek
1900 és 1916 között tizenegy magyar egyesület működött Bukarestben: a Bukaresti Magyar Társulat, annak Dalárdája, Szent István Király Egyesület, annak Dalárdája, Bukaresti Magyar Dalárda, Bukaresti Magyar Dal- és Műkedvelőkör, Bukaresti Magyar Betegsegélyző, Temetkezési és Közművelődési Egylet, Bukaresti Róm. Kat. Gyermeksegélyző Egyesület, Bukaresti Róm. Kat. Magyar Nők Mária Egylete, Bukaresti Magyar Protestáns Nőegylet, Osztrák–Magyar Segélyegylet.22
Az 1920-as évek elejétől megannyi vallási, szociális és szakmai egyesület jön létre, ezek között kiemelten fontosak a református parókia által kezdeményezett, esetenként irányított szervezetek. „Kiemelkedik a Leányotthon és a benne folyó nővédelem. Diakonisszák, tanítók és lelkipásztorok segítik a nagyvárosba érkezett cselédlányokat és más állást vállalókat. (...) A Vasárnapi Iskolai Egyesület – nyugati mintára – kilenc csoportban tevékenykedett a központi templomban és a templomi célokat is szolgáló, parokiális köröknek helyet adó iskolákban. Beindulnak a bibliaórák, melyek legtöbb esetben az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, illetve a Nőszövetség gyülekezési alkalmai is”.23
Igen fontos szerepet játszott a református egyház alapította Koós Ferenc Kör és ennek diáktagozata, amelyről az egyetemi hallgatók kapcsán szóltunk.
Az 1920-as években alakul a Népkör, az iparosok egylete. Megszűnte után, a harmincas években rövid időre létrejön a Bukaresti Magyar Közművelődési Egyesület, aztán a Lyra, majd több más műkedvelő munkáscsoportosulás.
A Bukaresti Magyar Dalárda 1931-ben Kolozsvárott elnyeri a Romániai Magyar Dalosszövetség országos versenyének első díját.24
A Bukaresti Magyar Társulat
A társulat előzményei az 1850-es években indulnak: a Hunnia olvasóegylet ösztönzésére 1864-ben megalakul a Bukaresti Magyar Temetkezései Egylet, 1865-ben pedig a Bukaresti Magyar Iparos Olvasóegylet.25 A két előbbi vezetősége csaknem ugyanazon személyekből állott. E három társaság Bukaresti Magyar Társulat néven egyesült 1873-ban, a Zalomit utcai székházzal. E néven 1921-ig állott fenn. A református parókia és iskola, illetve a katolikus templom mellett ez volt a legfontosabb találkozóhelye a bukaresti magyaroknak (elsősorban az elitjüket képező iparosoknak). Itt szórakoztak, itt beszélték meg dolgaikat. Az asszonyok is ugyanitt találkoztak, a férfiaktól külön, hiszen volt elég terem, kisebb is, nagyobb is. A Társulat a két világháború között bérbe adta a Luther sörgyárnak a bejárat melletti földszinti termeket, egy fényképészet is bérelt egy helyiséget. „A legtöbb férfi, apáink és mások, bementek a Luther sörözőbe, ettek valamit, ittak egy korsó sört”. A Magyar Társulatban „találkoztak a magyarok, volt kulturális egyesületük, ott szórakoztak, két biliárdasztal (…) volt sakk, könyvek”.26
1921. május 8-án egyesül a háború előttről maradt két szervezet, a Magyar Társulat27 és a Szent István Társulat, és a hatóságok engedélyezik a működését immár megváltozott megnevezés és szervezeti forma mellett: ettől kezdve neve „Szent Istvánnal Egyesült Bukaresti Magyar Társulat”. Az engedély kizárja a vezetésből a papokat, csökkenti a kulturális tevékenységet, és a Társulat szinte kizárólag karitatív tevékenységet folytathat, mégis továbbra is a bukaresti magyarok jelenléte folytonosságának a jelképe marad28 – székházának és annak tulajdonjoga folytonosságának gyötrelmes megtartása révén mindmáig.
1944. augusztus 23., Románia átállása után pár nappal, a németek még bombázták a várost, híre kelt, hogy az akkori házvezető, Bándi meg a táncmester, át akarják játszani a társulat székházát a közelben székelő, magyarokat gyalázó Universul napilapnak. Ekkor veszi át a Társulat vezetését Kövér Gyula, még egy kis időre – utolsónak, az ország bolsevizálódása, a civil tarsadalom felszámolása folyamatának végső szakaszában. Sor kerül egy gyűlésre, amelyen már a Magyar Népi Szövetség képviselői is részt vesznek, és sikerül eltávolítani a korrupt házvezetőt és csoportját. A következő lépésben a Társulatot feloszlatják, a házat 1947-ben veszik át a Magyar Népi Szövetség nevében a Czikó-fivérek, Nándor és Lőrinc29.
Megannyi más vallásos, szociális és szakmai egyesület születik, amelyek azonban nem képesek a folyamatosan érkezőknek (akik általában nem tudtak vagy igen gyengén tudtak románul, nem ismerték a környezetet) segítséget nyújtani.
Andronache-erdő, majálisok
A bukaresti magyarok híres majálisait az Andronache-erdőben a református parókia szervezte, még az első világháború előtti évtizedektől, de a két háború közötti időszakban is a bukaresti magyarok legnépszerűbb eseményei voltak. „Meganynyi mesterember, különösen asztalosok, vittek egy csomó deszkát, asztalokat ácsoltak, oda terítettek a sokféle étel számára, mindenki fizetett, jól ettek, jól ittak.”30
Kulturális élet
A viszonylag nagyszámú magyar, illetve magyar ajkú bukaresti lakos huzamosabb ittléte, alkalmasint idegyökerezése természetesen kulturális igényeket is teremtett.31 Az is természetes, hogy ezt elsősorban a helyi műkedvelők elégítették ki. Az első bukaresti magyar férfikórus (dalegylet) 1856-ban jött létre. Rendszeresek voltak a műkedvelő színielőadások, elsősorban népszínműveket, daljátékokat adtak elő, de társadalmi drámákat is. Az előadások színtere a Zalomit utcai épület díszterme, de gyakran a német közösség előadótermeiben, a Liedertafelben vagy a Turnverein termében l&am