A szerteillanó álom kábulatában káprázó szemmel nézte a pántokat. Feketék voltak, és egymástól ujjnyi széles távolságra helyezkedtek el a testén. Óvatosan megmozdította a karját, nem érzett azonban semmiféle szorítást, az idegen anyag kényszerítő erejét, s csak ekkor jött rá, hogy amit ő pántoknak képzelt, azok nem mások, mint a félig lehúzott zsalugáter-lapok árnyékai a bőrén.

Teljesen bediliztem, korholta magát bosszúsan, és kiugrott az ágyból. Nagyot nyújtózkodott, megropogtatta csontjait. Mintha valami láthatatlan koloncot hagyott volna maga után a gyűrött lepedőn, jólesően érzékelte izmai olajozott mozgását. Az ablakhoz lépett és szélesre tárta. A júniusi reggel tündöklő áramlása az éjszaka utolsó szennyes árnyékát is szertefoszlatta a szobában.

Lent, a vár főterén néhány turista lézengett az órástorony bejárata körül, nyitásra várva. Előző este, ideutazása második napján ő is felment a toronybeli múzeumba. Gyógyítás vagy gyötrés, foglalta össze lakonikusan a látottakat, miután végigjárta a gótikus boltívek alatt a középkori orvosi műszerekből és kínzószerszámokból rendezett, vörös fényekkel fortélyosan megvilágított kiállítást. Az az igazság, hogy eléggé nyomasztó volt az a gyűjtemény fogóival és fúróival, különböző méretű és formájú késeivel és csipeszeivel. Egy magafajta kívülálló nehezen dönthette el, hogy évszázadokkal ezelőtt mire is használták azokat a baljósan csillogó, szúró- és vágóeszközöket. Annál is inkább, mert a kiállított tárgyak nevét és leírását tartalmazó doboznak pár nappal azelőtt, a tárlat berendezésekor nyoma veszett. Hanyagság vagy rossz tréfa, még tart az ügy kivizsgálása, világosították fel a jegypénztárnál.

– Szíves elnézését kérjük, uram. Szakembereink hamarosan pótolni fogják e sajnálatos hiányosságot. A nagy érdeklődés miatt döntöttünk úgy, hogy nem halasztjuk el a kiállítás megnyitását – magyarázta a fülkében ülő kopasz emberke, aki arccsontjára feszülő pergamenszínű bőrével és karomszerűen begörbülő ujjaival inkább hasonlított egy hirtelen életre kelt, első osztályúan preparált múmiához, mint belépőjegyeket és apró emléktárgyakat árusító múzeumi alkalmazotthoz.

Micsoda pancserek, gondolta fegyelmezett arcot vágva, amint azonban a nyitott üvegtárolók között elsétált, bosszankodását borzongás váltotta föl. Hasonlóképpen érezhettek azok a külföldi turisták is, akik izgatottan sugdolóztak a háta mögött. A csigalépcsők melletti falitükörben jól látta, amint egy fiatal, szemüveges nő a többiektől lemaradva, óvatosan végighúzza mutatóujját egy vékony pengén, amely ugyanúgy szolgálhatott kínvallatáshoz, mint furunkulusok kimetszéséhez.

Mégsem ezekről a homályos rendeltetésű, hátborzongató eszközökről álmodott az éjjel, hanem valami furcsa beavatási szertartásról, ahol pontosan kidolgozott módszer szerint és a lehető legkevesebb szenvedést okozva, embert kellett ölnie, hogy fennebb léphessen a társadalmi ranglétrán. Szerencsére a részletekre már nem emlékezett, csak arra a pisztolyra, amit a kezébe nyomtak, hogy teljesítse a feladatát. Így azt sem tudta, hogy végrehajtotta-e a gyilkosságot, vagy valami váratlan fordulat révén, netán lelkiismeretének parancsára az utolsó pillanatban mégsem húzta meg a ravaszt.

Tekintete önkéntelenül a bal kezére tévedt, az íráson kívül ugyanis mindenhez a balját használta, aztán bosszúsan legyintett, és bement a fürdőszobába zuhanyozni.

Sokáig állt a tus alatt – már-már természetellenes gyönyört érezve a testére záporozó vízsugaraktól –, majd felöltözött, megreggelizett a fogadó éttermében, és elindult a levéltárba, ahol az előző két nap nagy részét töltötte. Útközben különös sürgés-forgásra lett figyelmes: a dohos, zegzugos sikátorokból sárga kezeslábasba öltözött munkások érkeztek a vár homorúra koptatott, macskaköves főterére, és az ódon kőházak szomszédságában tüneményes gyorsasággal színes sátrakat húztak föl. Előbb azt hitte, hogy valami reklámakcióról van szó, egy újabb termék utcai népszerűsítéséről, aztán eszébe jutott, hogy aznap délben kezdődik a város hagyományos ünnepségsorozata. Mire idáig ért gondolatban, a levéltár melletti ház homlokzatán már ott feszült egy széles szalag, Isten hozta városunk középkori fesztiváljára! felirattal. Leplezetlen undorral nézte a kódexek írásmódját utánzó, vörösen virító betűket, melyek szárára – olcsó hatásvadász fogásként – lecsüngő vércseppeket is festettek, és még akkor is dohogott magában a kultúrát ízléstelen vásári mulatságra váltó városvezetők ellen, amikor a kutatóknak fenntartott teremben helyet foglalt a számára kijelölt asztalnál. A zöldernyős olvasólámpa fénykörében aztán lassan lecsillapodott, és hozzáfogott az aznapra kikért dokumentumok áttanulmányozásához.
Amint a megbarnult, szakadozott szélű vendégkönyveket kézbe vette, jóleső izgalom kerítette hatalmába. Mint az egyetem elvégzésekor, amikor azt hitte, hogy lelkiismeretes felkészülését követően ígéretes tudományos pálya előtt áll. Keleti kutatásokról álmodozott, ősi kultúrák felfedezéséről, évezredes titkok megfejtéséről. Frissen szerzett antropológusi diplomájáról azonban hamarosan kiderült, hogy kevés mindehhez. Így aztán jobb híján egy közép-erdélyi kisváros könyvtárosi állásajánlatát fogadta el – ideiglenesen lemondva a tudományos világot megrengető nagy tervei megvalósításáról –, és eljött szülővárosából, Kolozsvárról. Különben is mindez csak rá tartozott. Már évek óta nem beszélte meg szüleivel a döntéseit. Egy idő után őket sem érdekelte igazán, hogy mihez kezd magával, a megélhetéséhez szükséges pénzt azonban ígéretükhöz híven mindaddig havonta postázták neki, amíg el nem helyezkedett. Még középiskolás korában elváltak. Az apja magánéleti kudarcát követően a munkába menekült, s egy holland nyomda kolozsvári kirendeltségénél szerkesztőként gürizett, az anyja pedig az újrakezdés romantikus reményétől fűtve összeállt egy svédországi magyarral, és most valahol az Északi-tenger partján él egy kiejthetetlen nevű településen.
Tavasszal állt munkába. Könnyebben ment, mint ahogy gondolta. A nagy hírű egyetemi központból érkező ifjú titánnak kijáró tisztelettel fogadták a „város életében meghatározó szerepet játszó intézménynél”. S hogy nem csupán puszta formalitásról volt szó, mi sem bizonyítja jobban, hogy startból tűrhetően berendezett szolgálati lakást bocsátottak a rendelkezésére a könyvtár felújított manzárdjában.

– El sem hiszi, tanult fiatal kolléga, hogy mi volt itt eredetileg – mosolygott titokzatosan az ötvenes éveit taposó, hájas igazgató, és végigsimított brillantintól fénylő, lenyalt frizuráján. – Kupleráj, kedves kolléga, kupleráj – vágta rá azon nyomban, mintha attól félt volna, hogy lelövi a poént. – A régi szép időkben ide jártak városunk biztonságos változatosságra vágyó polgárai és Őfelsége, I. Ferenc József nyolcvankettes gyalogezredének katonái. Írtam is erről egy tanulmányt a Kulturális Közlönyben A bordélyházak szerepe a székelység társadalmi és magánéleti feszültségeinek csökkentésében címmel.

Ő nem szorult intézményesített szexuális kikapcsolódásra. Még azon az estén felszedett egy szűk szoknyás, laza erkölcsű lányt a Kelta Pubban, és egy ígéretes konyhai előjáték után felavatták a manzárd vadonatúj ágyát. A pincértanfolyamot végzett lány még egypárszor fellibegett hozzá megismételni a parázs produkciót, hogy egy szinttel lennebb mély álmukból felverve A-tól Z-ig beleremegtek a polcokon porosodó klasszikusok, s amikor egy hét múlva elment szerencsét próbálni Pestre, mások követték a kényelmes, egyszerre akár három személy számára is maximális kibontakozást biztosító, kellőképpen masszív fekhelyen.

A szexet leszámítva amúgy eseménytelenül teltek napjai.

Hamarosan bebizonyosodott, amitől idejövetele előtt tartott: a régió fővárosaként emlegetett városka valójában unalmas porfészek volt. Néhány hét alatt kiismerte a helyi viszonyokat, napirenden volt a közvélemény állóvizét ideig-óráig felkavaró köz- és magánéleti pletykákkal, mendemondákkal. Minden olyan megbocsájthatatlanul kisszerű volt itt: a két vidéki pártocska közti örökös viszálykodás, a magukat felvilágosult polgároknak tartó, túlnyomórészt a környék falvaiból származó emberek parlagias gondolkodásmódja, a „pezsgő kulturális életnek” nevezett önmutogató ripacskodás.

Az „érzékeny művészlelkektől” kavarodott fel a leginkább a gyomra. Ezek a magukat mellőzött zseniknek kikiáltó, szánalmas páriák esténként összegyűltek az Erogén Zónában és a Zöld Cilinderben, s a törzsasztalaikat belengő dohányfüstben órák hosszat merengtek legújabb mesterműveik világraszóló jelentőségén. Nem mintha ő sohasem próbálkozott volna hasonló őrültségekkel. Ő is írt kamaszkorában verseket, sőt a rajztanára szerint meglehetősen jó érzéke volt a grafikához, mindez azonban már végérvényesen a múlthoz tartozott. Éppen azért ment az antropológiára, mert a tények megbízhatósága érdekelte, a tárgyilagos kutatás, az adatok ellenőrizhetősége. Így aztán egyhangú napi munkaidejét követően, ami könyvtárszolgálatból és értelmetlen, ám kötelező papírmunkából állt, a kisváros női faunájának becserkészésével kárpótolta magát. Ebben az egyben valóban különleges helynek bizonyult ez az isten háta mögötti település, jó eséllyel pályázhatott volna a világ G pontja megtisztelő címre. Kíváncsi kamaszcsajoktól unatkozó szépasszonyokig, vadvirág illatú lányoktól túlérett özvegyekig, a szexet sportként űző, független hölgyektől a még mindig a nagy Ő-t váró, csalódott feleségekig valósággal tálcán kínálkozott előtte ez a változatos női kollekció.

– Igazán nem panaszkodhat – kacsintott rá cinkosan néhány héttel később az olvasóteremben egy idős tanár. – Maga egy igazi transzilván Casanova.

Hirtelen valami hülye viccel válaszolt az idült pedagógus hízelgő szavaira, mert álmában sem gondolta volna, hogy ez a rozoga vénember fog az ő nőügyeivel előhozakodni.

– Tudom, amit tudok – tolta helyére a nyelvével kilazult protézisét a városszerte Papagájként ismert nyugalmazott történelemtanár. – Maga mégsem látszik elégedettnek. Első látásra, a fehérnépeket leszámítva, valóban unalmas helynek tűnik ez a kisváros. Van azonban itt valami, ami a magafajta tudós pályára készülő fiatalembernek igazi kihívást jelenthetne – hajolt közelebb hozzá, erős fokhagymaszagot árasztva. – A Kornis-család, pontosabban a család utolsó leszármazottjának, Kornis Dánielnek a titka.
– Tanár úr, nem vagyok én detektív – mentegetőzött udvariasan, és tapintatosan hátrább húzódott a bűzös lehelet elől.
– Többről van itt szó, fiatal barátom, mint egyszerű bűnügyi rejtélyről – jegyezte meg sokatmondóan a vénember. – Majd megérti ezekből – nyitotta ki reszkető kézzel kopott, fekete aktatáskáját, és néhány megsárgult újságcikket halászott elő egy nejlonzacskóba csomagolt szendvics és egy fél alma mellől. – Más is van a birtokomban – nézett körül, hogy valaki figyeli-e őket. – Azt azonban nem szoktam magamnál tartani.

Papagájt finom, művelt, ám ugyanakkor rendkívül sértődékeny, heveny üldözési mániában szenvedő emberként ismerték városszerte, legendák keringtek kivételes tanári és bajkeverő képességeiről. Nem akarta megbántani az idős embert, meg el szerette volna kerülni azt is, hogy úton-útfélen rossz hírét terjessze, ezért aztán megígérte, hogy lelkiismeretesen áttanulmányozza a lefénymásolt „anyagot”.

Még aznap elolvasta az újságcikk-gyűjteményt. Fülledt, vihar előtti júniusi este volt. A nyitott ablakon keresztül a Tímárok patakából felhallatszott a békák egyhangú koncertje, a Rez-tető sötét foltja felett meg-megvillant fehéren az ég.

Papagáj tanár úr gyűjteménye öt újságcikkből állt, valamennyi a helyi sajtóban jelent meg. Az első 1909. május 23-i keltezésű volt, s arról a bálról számolt be, amit a Kornis-szülők, Mózes és Amália rendezett egyetlen fiúk, Dániel tizennyolcadik születésnapján nagykorúvá válásának tiszteletére: „A jelenlévők, mintegy félszáz személy, valamennyien városunk és környéke megbecsült polgárai, köztük a Kereskedelmi Kamara titkára, Szenterzsébeti Takáts Péter és neje Rozália, elismeréssel szóltak az ifjú Kornis tiszta lelkületéről, acélos akaratáról és a haza és az emberiség haladását célzó, nagyratörő terveiről. Mindenki lelkes ovációval fogadta, amint a tisztességben megőszült apa, maga is a Kereskedelmi Kamara megbecsült tagja, az éjfélt jelző tizenkettedik óraütés után fiának átnyújtotta az élet folytonosságát és a bölcsesség erejét jelképező aranykígyós pecsétgyűrűt, amely a hagyomány szerint az első Kornisé volt, s azóta apáról fiúra öröklődött.” Ezt a patetikus beszámolót 1914. augusztus 15-i dátummal egy pársoros hír követte, mely az olvasók tudomására hozta, hogy Kornis Dániel utolsó éves orvostanhallgatót besorozták, és rövid, tiszti kiképzés után indul a frontra. A következő írás 1927. december 8-i keltezéssel egy rövid interjú volt Kornis Dániellel, aki arról vallott az újságírónak, hogy szülei halálát követően ideje nagy részét kutatásokkal és külföldi utazásokkal tölti: „Magam maradtam. Keresni, kutatni, itthon és a nagyvilágban, most már bizonyos, hogy rám hárul ez a feladat. Rossz idők voltak, még rosszabbak következnek. Lennie kell azonban valamiféle ellenszernek, megoldásnak. Meg kell találnom, mielőtt még nem késő. Különben én is árnnyá változom, otthontalan, vándor gondolattá, mely morál nélkül és testetlenül közlekedik a világban, s akár a képzelet, könnyedén átsuhan a tiltott határokon, a kőnél szilárdabb falakon, a lélek legrejtettebb zugain is.”

Micsoda szöveg, mormolta elképedve, tisztára be volt csavarodva ez az alak. Ivott egy korty kávét, és folytatta az olvasást. Az 1938. április 11-én megjelent Egy rejtélyes utazó halála című riport Kornis Dániel váratlan haláláról, s a hagyaték körüli problémákról számolt be: „Leszármazott és végrendelet hiányában a néhai Kornis-família minden ingó és ingatlan vagyona a városra szállt. A bútorokon s néhány régi olajfestményen kívül azonban semmi értékeset - aranyat, ékszert vagy pénzt - nem találtak a tágas szombatfalvi házban. Dániel úr legendás laboratóriumi felszereléséből is csak egy ládányi üvegcserép maradt a wertheimzáras alagsori helyiségben. Néhány héttel később mindenféle híresztelés kapott lábra a városban a Kornisok állítólagos mesés kincsével kapcsolatosan. Ez a hisztéria oly erősnek bizonyult, hogy éjjelente a város vezetése által felfogadott őr vigyázott a ház biztonságára.”

Valahol távol megdördült az ég, a papír megrezdült a kezében. Hirtelen iszonyú fáradtság tört rá, mintha nem csupán néhány újságkivágást olvasott volna el, hanem vaskos fóliánsokon rágta volna magát keresztül. Szerencsére már csak egyetlen cikk maradt hátra. Az utolsó íráshoz, mely 1957. június 2-án jelent meg, fénykép is volt mellékelve a Kornisok végső nyughelyéről. A kör alakú temetkezési kápolna megfakult fotóját nézegetve arra gondolt, miképpen lehetséges, hogy Kornis Dánielről egyetlen fénykép sincs a róla szóló cikkekben. Aztán elhessegette magától a kérdést, és újra olvasni kezdett. Egy féloldalas felhívásról volt szó. A névtelen írás szerzője a Szovjet Hősök Síremlékévé átalakított kápolna feltörésével kapcsolatos írásában sürgette az elkövetők kézre kerítését, és példás megbüntetését. Ugyanakkor felszólított minden lelkiismeretes kommunistát, a napfényes jövő építésén fáradozó öntudatos munkást, parasztot és értelmiségit a népellenes burzsoá ideológia és retrográd vallási nézetek, sötét babonák csírájában történő elfojtására. A lelkes hangvételű írás az Internacionáléból vett idézettel zárult. Már az ágyban volt, kivételesen egyedül, amikor erősödő dobpergést hallott kintről, elképedve gyújtotta föl a villanyt: a városon végigsöprő nyári zápor dobolt az ablakpárkány bádoglemezén. 

Az a fényképes dolog nem hagyta nyugton. Másnap végignyálazta a könyvtárban fellelhető összes helytörténeti anyagot, mely az említett időszakkal foglalkozott, Kornis Dánielről azonban egyetlen fényképet sem talált, s csak annyit tudott meg, azt is egy lábjegyzetből, hogy az ötvenes évek elején az elromosodott Kornis-házat a környékbeliek szó szerint széthordták az építkezéseikhez. Délután a neten is próbálkozott. A világhálón több tucat Kornisra bukkant. Volt közöttük író és tudós, szerzetes és várkapitány, arisztokrata és plebejus, keresztény és zsidó. Illusztrációt is talált jó néhányat, festményeket és fotókat, hajdani és mostani Kornisok képeit, ám egyetlenegy Dániel nevű sem szerepelt közöttük. Az általa keresett Kornisokról is csak annyit tudott meg, hogy őseik a vallásháború idején menekültek el Dél-Franciaországból, és Erdélyben telepedtek le, ahol a huszadik században a család kihalt. A kör bezárult. Ebben a városban azonban, szülővárosában csak kellett maradnia utána valamilyen nyomnak, gondolta a hiábavaló keresés miatt növekvő bosszúsággal.
A gimnáziummal kezdte.

– Sajnos, uram, a második világháború idején találat érte az irattárunkat – tárta szét a kezét az igazgató, amikor másnap délelőtt beállított a Szent Ignác-domb tetején magasodó iskolába. – Az összes dokumentum elpusztult az említett időszakból. Anyakönyvi kivonatok, naplók, tablóképek, minden – ismételgette buzgón a pofaszakállas emberke, mintha valóban sajnálta volna a történteket. – Próbálkozzon egy házzal arrébb, a plébánián, hátha ott több szerencséje lesz.
A főesperes éppen akkor ugrott ki a kocsijából, amikor ő a bejárat elé érkezett.
– Mindannyiunkra a Mennyei Atya vigyáz, testvérem – mennydörögte a szikár, őszülő halántékú ember, miután figyelmesen végighallgatta. – Nem árt azonban, ha mi, Isten szolgái erről pontos kimutatást vezetünk – tette hozzá katonásan, s a birsalmaillatú folyosón keresztül az irodájába kalauzolta.

A keresett anyakönyv valóban megvolt az archívumban, Kornis Dániel neve azonban nem szerepelt a határozott vonalvezetésű kalligrafikus betűkkel bejegyzettek között. Ha valóban beírták, csak azon lapok egyikén lehetett, amelyeket a diktatúra ínséges időszakában a templom egerei jobb híján szétrágtak. A biztonság kedvéért megnézték az 1891 előtti és utáni matrikulában is, ám minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult: Kornis Dánielről nem találtak írásbeli említést az Úr halandók által vezetett nyilvántartásában. 

– Isten útjai kiszámíthatatlanok – tette vissza tűnődve a helyükre a vaskos köteteket a főesperes. – Hát persze! – csapott hirtelen a homlokára. – Itt motoszkált mindvégig a fejemben. Erről a Dánielről én már hallottam évekkel ezelőtt. Egy idős ferences szerzetes, Fortunát atya mesélt róla, aki a két világháború között ebben az egyházkerületben szolgált, és hosszú áldásos tevékenysége után, tavaly adta vissza lelkét a Teremtőjének. Szerinte ez a Dániel egy megszállott ember volt. Mindenféle obskúrus kísérletet végzett a laboratóriumában, s a teológiába is belekontárkodott. Ha nem csal az emlékezetem, egyszer össze is vesztek. Kornis Dániel ugyanis azt állította, a megváltást az Egyház találta ki, hogy a hívek annak reményében az utolsó percig tűrjenek és szenvedjenek. Olyan komolyan vette ezt a szentségtörő teóriát, hogy halála előtt megparancsolta a szolgájának, pap nélkül temessék el.

Miközben jött lefelé a szerpentinen, s azon gondolkodott, hogy ezek után a lakossági nyilvántartó hivatalba érdemes-e még benéznie, különös – félelemmel vegyes – izgalom kerítette hatalmába. Hagyd a fenébe az egészet, súgta a józan esze. Árnyékvadászat helyett dugd meg inkább a listádon várakozó csajokat! Valóban, amióta a Kornis-rejtéllyel foglalkozott, elhanyagolta azt a két, egymás kezét szorongató szakiskolás lányt, akiket még a múlt héten nézett ki magának a Zöld Cilinderben, hogy szexuális életükbe egy kis változatosságot vigyen.

– Látom, érdekli a dolog – fogadta az olvasóteremben Papagáj. – Mondtam én, hogy megéri vele foglalkozni.
– Sajnos, az elfoglaltságaim nem teszik lehetővé, hogy időt szakítsak rá – tért ki a tőle telhető legnagyobb udvariassággal a nyugdíjas tanár elől, és asztalához ülve rendezgetni kezdte a papírjait.
Papagájt azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Ne adja fel, fiatalember, hagyja inkább, hogy a segítségére legyek – csoszogott hozzá. – Tessék, itt van – húzott elő özönvíz előtti kopott bőrtáskájából egy gyűrött borítékot, és megkontrázhatatlan aduként diadalmasan eléje tette.
– Mi ez? – nézett föl gyanakodva, és közben megállapította, hogy a város élő pedagóguslegendája füstölt kolbászt és vöröshagymát evett a nap folyamán.
– Mi lenne?! – horkant föl sértődötten a vénember. – Amiről beszéltem: Kornis Dániel fényképe. Az egyetlen róla maradt felvétel.

A keze gyorsabb volt, mint az esze: mielőtt meggondolhatta volna, már a kezében is volt a fénykép.

Amilyen izgalommal kapott utána, olyan csalódást érzett, amint megnézte. A szakadozott szélű, megbarnult fotográfia egy sikátor bejáratánál készült. A magas, ódon házak között áthaladó, elegáns, világos öltönyt viselő férfi épp a felvétel készítésének pillanatában fordította fejét a fényképezőgép lencséje felé, arcvonásait azonban lehetetlen volt kivenni az erős ellenfény miatt.

– Készíthetek róla egy másolatot? – nézett föl az asztala előtt toporgó Papagájra.
– Igen, de vigyázzon nagyon, nehogy megrongálódjon az eredeti – pislogott aggályosan az öregember. – Ez a kép nemcsak felbecsülhetetlen értékű dokumentum, hanem személyes emlék is – magyarázta elérzékenyülten. – Egy nagy hírű fényképész barátomtól kaptam, aki, sajnos, már nincs az élők sorában.

Papagáj távozása után döbbent csak rá, hogy elfelejtette megkérdezni tőle a legfontosabbat: honnan tudja, hogy a képen látható, elmosódott arcú alak Kornis Dániel.

Mikor azonban felhívta, hogy megkérdezze, mintha kicserélték volna az öreg tanárt.

– Csalódtam magában, fiatalember! Nagyot csalódtam! – harsogta a vonal túlsó végén felháborodottan. – Maga is csak olyan, mint a többi. Azt hiszi, hogy a fiatalsága és a frissen szerzett diplomája feljogosítja arra, hogy kételkedjen egy idős, lokálpatrióta tanár szavaiban?! Hát, nem! S tudja, miért?! Mert én a mostoha körülményekkel dacolva megőriztem a tisztességem, és becsülettel elvégeztem a rám bízott munkát. Ez azonban magáról nem mondható el. Magának csak a nőkön jár az esze. Szép kis kutató, mondhatom. A soha viszont nem látásra! – hörögte levegő után kapkodva, és mielőtt ő megszólalhatott volna, lecsapta a kagylót.

A váratlan incidens után nem maradt más hátra, mint a fénykép-másolat birtokában egyedül folytatni a nyomozást. Tüzetesen megvizsgálta a felvételt, hátha talál rajta valami eligazító jelt. Az elmosódott arcú férfi öltönye a múlt század harmincas éveinek divatja szerint készült, a szűk sikátor és a háttér házainak alapján pedig arra következtetett, hogy valamelyik erdélyi szász városról lehet szó. Három is volt ilyen száz kilométeres körzetben, mivel azonban csak egy részletet látott belőle, a kirakós játék egyetlen darabkáját, képtelen volt a helyszínt beazonosítani. Megfordította a fényképet: a hátlap közepén ovális keretben halvány betűkkel, melyeket csak nagyítóval sikerült kiolvasnia, a Schmidt Fényképészet: Szakértelem, Megbízhatóság, Pontosság felirat állt. Innentől már könnyű volt a dolga, talán túlságosan is könnyű: az első keze ügyébe eső hazai lexikonban rátalált a névre. Egy jó nevű fényképész-dinasztiáról volt szó a mindössze ötven kilométernyire fekvő középkori szász városból, melynek tagjai a cég 1892-es alapítása óta számos magán- és közéleti eseményt örökítettek meg, több százezer portrét, igazolvány- és diplomaképet készítettek. Torony utcai stúdiójukat, ahol a negatívokat évjáratok szerint gondosan rendszerezve őrizték, a város és környéke celluloid emlékezeteként tartották számon.
Ha ők sem tudják beazonosítani ezt az alakot, ejtem az egészet, fogadkozott magában, és másnap reggel halaszthatatlan családi problémáira hivatkozva három nap szabadságot kért az igazgatótól.

Június harmadik hetében jártak, az olvasóterem kongott az ürességtől, aki csak tehette, a városszéli fürdő vizébe menekült a kánikula elől, vagy otthon hűsült a lesötétített lakásban. Az igazgató szó nélkül aláírta a kérvényét, és a kezét hosszasan rázva sok szerencsét kívánt neki sürgős problémája megoldásához.

A délelőtti személyvonattal indult, a végállomásig kellett mennie. Útközben lemondta a szakiskolás lányokkal esedékes pásztoróráját, majd kikapcsolta a mobilját, hogy e pár nap alatt senki se zavarhassa. A város, ahová egy óra zötykölődés után megérkezett, első látásra semmit sem változott középiskolás kora óta. Az igazság az, hogy nem tudhatta, valójában milyen is, mert soha nem töltött el benne pár óránál többet, s így csak az örök átutazó szemével nézte a huzatos peronon rajokban szaladgáló, szurtos cigánygyermekeket, az állomás környéki füstszagú lebujokat, a zavaros folyóvíz két partján sorakozó, málladozó falú tömbházakat, és fent, fent a város fölé magasodó domb tetején a középkori várat, körbefutó, romos falaival és zömök bástyáival, vizeletszagú sikátoraival és szédítő tornyaival.
A Schmidt Fényképészet a vár nyugati oldalán volt, a Torony utcában. Amint belépett a kimarjult, magas, sárga házfalak közé, azon nyomban megpillantotta a szemet ábrázoló ovális cégért. A falba vágott alacsony, vaspántos ajtót belengő árnyék és a sötét ablaküregek láttán arra várt, hogy egy vértelen ajkú, denevérfülű alak nyit majd ajtót neki, s a napközben komornyiki teendőket ellátó, alacsonyabb rendű vámpír kriptaszerűen kongó hangján, bágyadtan arra kéri az ifjú urat, hogy méltóztassék az est óráiban visszatérni, gazdája ugyanis csak naplemente után lesz szalonképes. A hosszasan nyekergő csengőhangra azonban – borúlátó képzelgésével ellentétben – egy hervadó szépségű, karcsú, középkorú asszony nyitott ajtót.

– Kérem, fáradjon be – mosolyodott el biztatóan, miután elmagyarázta jövetele célját. – Tudja, a nagybátyám halála óta a Megyei Fényképész Szövetség engem bízott meg a hagyaték felügyeletével. Naponta megkeresnek efféle problémákkal.
A stúdió az előszobából nyílott. Tágas, kör alakú helyiség volt, fentről, a koszos, repedezett tetőablakon keresztül hínáros zöld fény szivárgott a szanaszét heverő díszletekre.

– Gyerekkoromban ez jelentette számomra a nagyvilágot – mutatott körbe tétován az asszony. – S nemcsak én voltam így vele, hanem sok felnőtt is, aki nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy távoli tájakra utazzék. A drága, külföldi kirándulások után sóvárgó, vékonypénzű ügyfelek itt mindig találtak a szívüknek kedves díszletet, aztán egy kattintás, és máris a Nílus partján, egy párizsi kávéházban vagy az Akropolisz romjai között találták magukat. Maga azonban nem azért jött, hogy az én emlékeimet hallgassa – nézett rá szomorkásan. – Mutassa azt a fényképet! Ha valóban itt készült, hamarosan tudni fogja, hogy kit ábrázol. 

Bár az ötvenen már túl lehetett, mégis kívánatosnak tűnt számára ez az aszszony. Alakja feszesen rajzolódott ki a vászonköpeny alatt, és amikor az előbb a szűk előszobában egy pillanatra összeért a testük, meg mert volna esküdni, hogy a nő sem közömbös iránta. Már azon volt, hogy meghívja egy vacsorára a vár pincevendéglőjébe – a ház specialitása, meghitt gyertyafény, halk, egymást kereső szavak, pezsgő, majd mámoros andalgás a holdfényes sikátorokban, s az est megkoronázásaként egy kiadós szeretkezés –, olyan jól összerakta gondolatban ezt az egészet, aztán mégis erőt vett magán, és szó nélkül átnyújtotta a fényképet.

– Kornis Dániel – suttogta az asszony. – Istenem, hányszor álmodtam róla, amint vaníliafagylalt színű öltönyében gálánsan meghajol előttem, s utánozhatatlan eleganciával egy nagy csokor vérvörös rózsát nyújt át nekem.
– De hiszen nem is ismerte – szólalt meg elképedve. – Maga még meg sem volt születve, amikor ez az ember meghalt. S ha nem sértem meg, honnan tudhatja, hogy a képen látható arctalan férfi Kornis Dániel?
– Miért? Maga szerint csak arról álmodhatunk, amiről tudunk, vagy akit ismerünk? – nézett rá az asszony furcsán csillogó szemmel. – Bizonyos tekintetben igaza van, valóban nem ismertem személyesen, a nagybátyám azonban gyerekkoromban sokat mesélt róla. Ő volt az egyetlen az ismeretségi köréből, aki távoli országokban járt. Afrikában, Ázsiában, az amerikai kontinensen. Nemcsak világjáró volt, hanem bőkezű mecénás is. Az itt látható díszletek nagy részét az ő pénzéből vásárolta a cég. Volt azonban valami érthetetlen benne, bár sokszor megfordult a stúdióban, sohasem engedte meg, hogy lefényképezzék. Nagybátyám mindenáron szeretett volna egy képet készíteni róla, hogy kitegye a kirakatba. Kornis Dániel azonban hallani sem akart róla, pedig mindig nagy tisztelettel beszélt a fotográfusi mesterségről. Azt mondogatta, hogy a sötétség és a fény a közhiedelemtől eltérően nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak, s a fényképészet ebből a felismerésből született. Egyszer aztán, amikor kilépett a házból, a nagybátyám utána lopakodott, és titokban készített róla egy felvételt. Ennek az eredetijét. Még szerencse, hogy Dániel úr nem vette észre, kár lett volna egy ilyen pocsék kép miatt összeveszniük. 

– Értem – kalandozott el a tekintete. – A fotón kívül nem maradt valami személyes holmi utána? – kérdezte aztán, mintha csak mellékesen. – Sétapálca, monogramos zsebkendő, cigarettatárca, néhány általa papírra vetett sor. Nem valami értékes dologra gondolok, hanem olyasmire, ami kézzelfoghatóan bizonyíthatná a létezését.
– Nem tudok ilyesmiről – rázta meg az asszony tagadóan a fejét. – A nagybátyám szerint azonban mindig a Transzilvánia Hotelben szállt meg, ahányszor csak a városba érkezett. Igaz ugyan, hogy az épületet azóta többször is átalakították – folytatta tűnődve –, s most éppen egy bank székhelye, a vendégkönyveket azonban átszállították a városi levéltárba, mivel a két világháború között számos neves személyiség, művész, tudós, politikus volt a hotel vendége.

Végre egy nyom, amelyen továbbindulhatok, gondolta reménykedve, miközben elköszönt az asszonytól. Foglalt egy szobát a közeli fogadóban, majd átment a levéltárba, s kiváltott egy három napra szóló engedélyt, amely feljogosította a két világháború közti időszak szállodai dokumentumainak tanulmányozására. Pár perc múlva a szolgálatos könyvtáros odacipelte asztalához az első adag vendégkönyvet, s ő nagy lendülettel kezdte el keresni a tűt a szénakazalban...

Két és fél napon át bújta az eléje rakott vendégkönyveket, most azonban, amint az olvasóterem elektromos órájának mutatói dél felé közeledtek, lassan alábbhagyott a kedve. Már a tizenötödik kötetnél tartott, 3700 oldalt lapozott át egymás után többször is figyelmesen, a már-már olvashatatlanná fakult vagy tintafoltos beírásoknál hosszú percekig megállva, de Kornis Dániel neve nem szerepelt egyiken sem. Lehet, hogy álnéven jelentkezett be, s akkor bottal üthetem a nyomát, gondolta kedvetlenül. Körülötte a terem lassan kiürült, a fülledt melegben a többiek valószínűleg elhúztak sörözni, vagy egyszerűen friss levegőt szívni a várkert évszázados tölgyfái alá. Nagyot sóhajtott, és kelletlenül kinyitotta az utolsó előtti könyvet. Kornis Dániel, olvasta az első bejegyzést, s most, hogy annyi hiábavaló kutatás után végre a nyomára lelt, nem akart hinni a szemének. Miközben a szíve vadul verdesett a mellkasában, újból és újból elolvasta azt a sort: a nevet, a dátumot, a szálkás betűkkel odakanyarított, lendületes aláírást. Aztán az öröme hirtelen alábbhagyott: valami nem stimmelt ezzel a bejegyzéssel. Végre megértette: a vendégkönyv szerint Kornis Dániel 1940. augusztus 30-án jelentkezett be a Transzilvánia Hotelbe, vagyis két esztendővel a halála után.
A kísértetek nem szoktak hivatalosan szobát foglalni a szállodák recepcióján, ismételgette magában eszelősen a kihalt olvasóteremben. Aztán felpattant a helyéről, és a bejáratnál ülő, rezzenéstelen arcú levéltári alkalmazott mellett kiviharzott a helyiségből.