[2022. március]

Körben állunk, középen a Nap éppen kalapunkra lát,
körbeleng az árny, az óra, bogármódra a sűrített talajokba
menekülve oszlop tapossa ízelt lábaink nyomát –
potrohunk világít, mintha volna itt valami erőmű, fényüzem,
váltó villan, elöl a bakter áll (és üzen); ezüstvonatjait látja
közeledni a sebes acéljövőnek, fénylő síneken.

Ünnepelnek ma az állatok, a vadak estje ez –
pántok, pengő paták, a táncot kábult lovak nyitják,
arcukon festett narancs, lebegő bőrök, nemez,
ritmikusan dong a hordó, rajta prém és bunda, eksztatikus
táncában a bukott Nap, ahogy elnyelik a paradicsomi vizek,
dölyfös vitorlák rothadt ízét lebegteti a szél.

Aki a világító folyón átér, meghallja
a kerubok énekét, és megérti majd a testek szomjúságát,
a tékozló a révésznek múltjával fizet, leszakadt gombokkal,
sötét istállók szagával, görnyedve mond el egy imát –
lesimítja a fényes cseppeket, eldobja gönceit, és a ruhátlanok
pompájával terített asztalhoz ül.