Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
de tán csak egy, vagy annyi se,
mindegy, végez velünk a betegség, az undor
vagy a véletlen fegyvere.
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
és megbékülve mind együtt leszünk a földben.

Irígység s szeretet küszködött sírva bennünk;
s gyötörtük egymást szomorú
testvérharcban (amely sokszor ma is olyan már,
mint egy színpadi háború),
irígység s szeretet küszködött sírva bennünk
s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.

De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő?
Ami különbség most akad
ember s ember között, sohsem olyan kegyetlen,
amilyen idegen te vagy!
A sírból mi közünk hozzád, örök jövendő?
Teneked, ami volt, mind semmi és egyenlő.

Az igazi haza az Időé, nem a Földé:
az Időből halunk ki mind,
az Időből, amely hazák fölött hazánk lett
új s nagyobb közösség szerint.
Az igazi haza az Időé, nem a Földé:
meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké

s akár egy idegen planéta is lehetne,
ahogy tovább forog s viszi
hátán új népeit, míg minket összerágnak
puha fekete fogai;
akár egy más világ csillaga is lehetne,
úgy száll majd, temetőnk, a tilos végtelenbe.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;
s tetszik, nem tetszik, látni kell:
ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,
mint azután majd bárkivel.
Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;
– Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!