[2021. január ]

---

A ganédomb mellett álltál, az öreg körtefa alatt.
Mikor a körték megértek és lehulltak, csak azokat
lehetett megenni, amik nem a dombra estek, körbe,
a drótkerítésen túlra, a törzsnek támasztott raklapok,
biciklivázak, léckerítésdarabok közé, onnan kellett
őket előhalászni. Nagyok voltak, mint a fa, nagyok
és öregek, ütött-kopottak, az eséstől talán, nagyot
estek, aztán félig kezdtek már megrohadni, kerek,
barna anyajegyek rajtuk, benyomódva, vagy hiányok,
harapásnyomok, ahogy a darazsak megkóstolták őket.
A ganédomb nem volt büdös, csak amikor utánpótlás
érkezett, betolni a fémtragacsot az ólba, a disznók
riadtan beljebb iszkolnak, döng, kopog a köröm a
betonon, szaros lesz a combjuk, ahogy nagy igyekezetükben
elcsúsznak, majd felpattannak gyorsan. Szalmával
keveredett nagy kulák, facsarja az orrodat a bűz, aztán
megszokod, alig különbözik a torlódó esőfelhők fújta
nedves levegőtől. Vasvillával rakod a vastragacsra,
tolod ki, ráborítod, rádobálod a ganédombra, az
magába fogadja, beleolvad. Rámegy a héj, amit nem
esznek meg a tyúkok vagy a disznók, rámegy a nyesedék,
mindent bevesz, gyanús színű levek műanyag vödrökből,
nagyapád is ráhugyozik, te is gyerekként, miért ne, oda
nyugodtan. Ez barbárság, anyádat, nagyanyádat is ingerli,
nagyapád a budiba jár, hiába az angol vécé, meg hátul
hugyozik, te nagydolgozni bejársz, megalkuszol, két világ
között. Nyugodtan hugyozol, nézed, ahogy lefolyik,
mint kis sárga, habzó ér, nincs benned szorongás, mint
mikor sokan állnak be a bevásárlóközpontban a
piszoárhoz, és nem megy, pedig kell, és tudod, hogy a
melletted álló tudja, hogy nem megy. A ganédomb akkora,
mint te vagy, micsinász, tegané, hallod, ahogy apád
szidja a kutyát, az iszkol, körbefutja a rakást, elszökell
a körtefa alatt. Kieffer. Ez a körte neve, ez a fajtája.
A ganédomb mellett álltál, a szín alatt jobbra, a rozsdás
fémhordók mellett nyílt a fáskamra, oda volt kötve
egy bálamadzaggal a törpetyúk és a tizenegy kiscsibéje.
A semmiből jött az ölyv vagy héja vagy sólyom, azóta
sem tudod, hiába beszéltél solymászokkal, nem tudtad
pontosan felidézni, ők nem tudtak segíteni, halálos csendben
és láthatatlanul gyorsan csapott le, akkor ijedtél meg így
életedben, amikor felvágott a sodrás a Sázaván a romos
boltív falára, majd nagy nehezen elfeszítettétek az evezővel,
és továbbvitt a víz, kikormányoztad onnan, az utánatok jövőt
csak a szerencse óvta meg, hogy ne préselje fel hajóstól
a víz a falra, s ne maradjon ott, a többiek oldalt engedték le
a kis vízlépcsőn a kenukat, habzott, folyt a víz, őrült sebességgel.
Reinko visszament segíteni, te, a kormányos összeroskadva
ültél egyedül, nézted, mit csinálnak, torkodban a szíved.
A sasmadár kettőt csapott, és a törpetyúknak csak a véres
tollai szálltak szerteszét, nagyapád utánakapott reflexből,
látod, ahogy kockás inge feltűrve eres karján, és az a kar,
mint a lassított felvétel, semmiféle esélye nincs, hogy
elérje azt a sárga, karmos lábat. A tizenegy kiscsibe egy óra
alatt meglett, előkerültek a fák közül, a raklap alól, egy kirohant
a ganédomb mellé, az öreg körtefa alá, onnan vetted kézbe,
apró, pihés teste a markodban elfért, a véres lábcsonk
a szakadt bálamadzagon hevert a porban, s eszedbe jutott
róla, ahogy a napsárga húslevesből kihalászva szívja, szívogatja
mindenki, majd matt darabjai kopogva hullnak rá a kopott,
virágmintás porcelántányérra.