K. Kovács István: Emlékek a katonaládából. Ábel Kiadó, 2021.

A fényképeket és fontos iratokat faragott fakazettákban tartottuk, és nagyapámhoz járva szinte minden alkalommal belenézhettem egy régi katonaládába: onnan szedett elő régi fényképeket, pár érdekes cikket tartalmazó folyóiratot, hogy kezünkbe adja. Amikor K. Kovács István Emlékek a katonaládából című regényét olvasni kezdtem (Rostás-Péter Emese szerkesztette, műszaki szerkesztője Szikszai Attila, a borítótervet Eperjesi Noémi készítette), eszembe jutott: az én katonaládám is megvan még, a nagyszobában tartottuk, az ágy alatt. A katonáskodás pár tárgyi emléke mellé mindenféle apróságot beleraktam, régi levelektől kezdve… 

A negyvenen-ötvenen felüli korosztály életének jelentős eseménye volt a katonáskodás. A nőknek azért, mert családtagjaikat elszakították tőlük. A férfiak, fegyverfogás tanulása ürügyén, megtapasztalhatták a legképtelenebb helyzeteket anélkül, hogy Örkény István írásait kellett volna fellapozniuk.

A regény címéből már sejthető, hogy egy férfiember, jelesen a szerző nehezen tudna erről a témáról írni úgy, hogy saját élményeitől, melyek már emlékké váltak, elszakadjon. Az írásmű környezete tehát adott: egy hazai kaszárnya a nyolcvanas évek végén, illetve a forradalomnak nevezett változások idején. A katonapajtások, altisztek és tisztek elmondásai, a szerző fürkésző figyelése nyomán rajzolódik ki a tágabb környezet, az a fizikai és szellemi valóság, melyet a szereplők nem csupán képviselnek, hanem magukban hordoznak, akár önkéntelenül is. Az egész országról van szó, pontosabban azokról a vidékekről, ahonnan ezek a személyek származnak. 

A népi demokráciának nevezett időszakban a honvédelmi feladatokat ellátó és abba beletanuló sorkatonák szolgálata egészen átalakult, megváltozott. Egy részük ingyen munkássá vált bányákban, építőtelepeken. A me­zőgazdasági munkákba minden katona belekóstolhatott, alkalmi napszámosként. Az 1989. decemberi események persze mindezt megváltoztatták, az addig abszurd katonásdi egyszeriben élet és halál kérdésévé vált. Ám akkor nem volt idő erről a korábbi abszurditásról elmélkedni…

De ez a regény mi újat is hoz ennek a világnak, környezetnek, a kaszárnyai viszonyoknak a bemutatásán túl? Elsősorban az a feltűnő, pár oldal elolvasása után már, hogy a szerző célja nem megszépített katonatörténetek, másoknak elmesélt csínyek továbbadása: egyetlen személy, a főszerep­lő még ma is éles emlékei segítségével idézi meg annak az időszaknak az életérzéseit, hangulatát. A kincses városban nevelkedett fiatal szüleivel, barátaival színházi előadásokról, könyvekről levelezik, mégis. Állandó téma, hogyan lehetne kiszabadulni a kaszárnyából legalább félnapos eltávozásra, netán hazautazásra. Az írásmű első fejezetei a polgári életben ismeretlen témákat ismertetik: fegyverzet, ellátás, kiképzés, lövészet, őrség, ezek egyike a címben is szereplő katonaláda. Szakszerű, tömör leírások, ismeretközlő céllal. Az olvasó talán mohón várja, hogy valami személyes is felbukkanjon, átszúrja ezt a vastag leplet. A későbbiekben, már a decemberi eseményekre való emlékezéssel párhuzamosan ez a korábbi és több fejezeten át tartó visszafogottság megváltozik, eltűnik, és korabeli levelek felhasználásával visz be a szerző abba a hetedik szobába, ahová nem mindenki pillanthat be. Csak az olvasó, most, ebben az írásműben. Az addigi, időtlennek tűnő hónapok lassú vánszorgását mindannyiunk által ismert események pörgetik fel.

A szülőkkel, barátokkal folytatott levelezésből rajzolódik ki annak a civil (akkor polgárinak nem nevezhették) környezetnek, világnak a körvonala, ahonnan a már valamennyire megismert főszereplőt kiszakították. A levelek elsősorban hírforrások a kinti világról, másrészt kapcsolat azokkal a személyekkel, akik a legfontosabbak számára. És akiknek ő is fontos. Leplezetlenül írnak nehézségekről, érzelmi válságról, hangulatokról, egyszóval olyasmikről, amiről legtöbben talán beszélni sem szoktak, ám a megváltozott helyzet maga is megváltoztatott néhány dolgot, kapcsolatukban legalábbis. A szikárnak tűnő mondatok hírértékén felül állt a kapcsolatból fakadó jelentőségük. A leveleket olvasva ma így tűnik. 

Az írásmű a szerző utószavával zárul, akinek nyilván joga van némi magyarázatot fűzni a már elolvasottakhoz. A katonáskodás emlékei „évtizedeken át nyomasztottak, kínoztak és kísértettek” – jelenti ki. Tehát ami Kukorica Jancsinak élete nagy élménye és álmai beteljesülése volt egykor, az a múlt évezred végén nálunk nyomasztó valósággá vált. És nem csupán az emberéleteket követelő balesetek és a baleseteknek hazudott mulasztások miatt, hanem a szegénység, a megalázások és általában a létbizonytalanság okán. 

Hát talán inkább ezért kívánkozik a regény végére ez az utószó. Ezek az emlékek „ott lebegtek örökké, mint egy vetített háttér, amelyen átsütött ugyan a nap, és átszűrődött a mosoly, de mindig ott voltak”. Hogy mit is jelentettek ezek, akkor és később is, a felsorolásból kiragadott két mondattal jellemezném: „Ott volt a kosz, a bűz, az éhezés, a rongyos egyenruha, a lyukas bakancs, a metsző téli hajnalok, valamint a fegyver kegyetlen hidege. Ott voltak a megaláztatások, a zsíros röhögések, a surmóság, a rosszindulat, és ott volt a gyűlölettől eltorzult arccal a képünkbe üvöltött utálat és megvetés.”

Nem kell ezt magyarázni. József Attilának, vidékre kerülve pár évesen, a nevét kérdőjelezték meg. Az akkori katonáknak néha még az életre jogosultságukat is. 

A szerző, akinek sokoldalú munkásságát (színház, szépirodalom) az olvasók többsége nem ismerheti alaposabban, prózai műfajban több irodalmi díjat is kapott eddig. Ez a regénynek nevezett írás kordokumentum, a kaszárnyai és kinti világról egyaránt, szűkszavú mondatokból szőtt mű egy olyan időszakról, amely nem a méltányossága és emberségessége okán került be a történelemkönyvekbe. K. Kovács István írásának egyik erénye a hitelesség, mondhatja három és fél évtized után a recenzens. Szerzőnk visszatekintése részben önkínzás: felkavarta azt is, ami közben leülepedett. 

2006 óta megszűnt ebben az országban a sorkatonaság. A fiataloknak nem kell ilyen lelki tortúrákat kiállniuk, sóhajtjuk mi, egykori katonák. De a könyvet végigolvasva önként jön a kérdés: mennyivel lett jobb az életük? Megbecsülik-e azt, hogy nem kell ilyen emléket hordozniuk, életfogytiglan?

Ez már nem K. Kovács István témája, ő „csak” annyira vállalkozott, hogy számot vessen a már történelemmé vált múltunk félig elhallgatott, kínos és megalázó katonáskodásával. Azzal, ami már sosem kerül be azokba a katonadalokba, amelyeket teli torokból énekelünk néha, a saját emlékeink helyett.