[2010. december]

Kosztolányi Dezső fényképével először tíz éve találkoztam. A fekete-fehér fényképről tekintett rám kezével megtámasztott, vidám arcával, mint a mosoly egy árnyalata. Fényképe most a falamon, Kosztolányi fején kalap, jobb felé pillant. Kire bámul? Hová néz?
Bereményi Gézával az esszéről beszélgettünk. Szerinte a személyesség köré felépített szövegben van az esszé lényege. Balassiról készült írásában megszólítja a költőt. Belegondoltam, mennyire szólítható meg Kosztolányi Dezső? Rólad írok, kedves Kosztolányi Dezső, mit szólsz hozzá? Letegezlek, becézlek, haragszol érte?
Két barát, Karinthy és Kosztolányi egy fényképen. A Karinthy mosolya nem azonos a Kosztolányi-féle mosollyal, a két izommozgás érzelmi szempontból meg­különböztethető. Előbbié a nevetés tornyán állva néz le a világ, mint lehetséges időtöltés megvalósult formájára, utóbbi a halállal szemben választja a játékot rög­tönző mosolyt, mint egyetlen alkalmat a mindenségben; Kosztolányi formaérzéke számára a mosoly kiválasztása a legelőnyösebb. Jó volna egy, a magyar irodalom szerzőiről készült mosolyalbum.
Mit szólsz ehhez, Kosztolányi Dezső? Tetszene ez neked? Egyetértenél? Nézem a fényképen az arcod. Nem látjuk egymást. Hány éves lehetsz rajta? Harmincöt? Negyven? Túl A szegény kisgyermek panaszain, innen a Számadás versein. A halál nem látszik rajtad.
Most megszólítalak közelebbről. Minden szöveg, akár próza, akár vers, rendelkezik bizonyos dallammal, néma zenével. A saját írásaimnál nem tetszik ez a dal. Nálad a legértéktelenebb cetlin is dalból van összerakva az összes betű.
Előveszem a naplóm, megnézem az utoljára rólad bejegyzett részt. Idemá­so­lom. „Kosztolányi halállal szemben folytatott, állandó ellenállása a különös félők bátorsága, költészetében a legzeneibb magánhangzó sem szolgál mást, mint a haláltudat, az emberi pusztulás felfokozott tudatának elviselését. A ragyogó élet a nem-léttel, a megszűnéssel szemben fejt ki ellenállást. Pilinszky Simone Weiltől kölcsönzött megállapítása, a „tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek, Kosztolányi esetében a rím és játék keresztjére vagyunk mi verve, emberek tartalommá módosul. És milyen játék ez tulajdonképpen? Véresen komoly, olyan játék, mint Bergman sakkjátszmája, a múló idő hosszának kitolása. Az Aranysárkányban írja: „A játék komoly dolog. Mindig az életet jelképezi. Ez vezeti be a gyereket az életbe. Csak játszva tanulhatnak.” Nagy játékos volt, kártyával, élettel, halállal játszott. Állítólag a kártyában mindig vesztett. Az életben, halálban…
Ezt gondoltam rólad, az Édes Anna olvasása közben. És mindezt nem máshol, mint az egymás után sorakozó könyveid alatt írom, estefelé, mialatt hallgatom a lóverseny közvetítést. Ennyit a megírás hiteles körülményeiről. Nem tudom, te jártál-e lóversenyre?
Az ő nyelvén megszólított halál esetenként válaszolhatna, olyannyira közvetlen és barátkozó a Kosztolányi nyelve. Vallomásnyelv, hívónyelv. Amennyire a vidámság és játékosság megteremtődik az írásaiban, ugyanannyira nemegyszer egy egyszerű portré megrajzolásánál szóba kerül az ember halandósága, lassú sétája a sír felé, kifejezve ezzel az egész emberiség iránt érzett részvétet. Kosztolányi gesztusa a minden ember megértésére fordított erő, a megbocsátó és feloldozó ember a halált olyan kiváltságként értelmezi, ami által mindannyian részesülhetünk a meg­bocsátásban. Kosztolányi prófétasága az emberszeretete.
Bereményi Géza mesélte, majd kétnaponta gondol Balassira. Én Kosztolányira majd mindennap. Ennyiben testesül meg nálam az ő halhatatlansága. Kosztolányi, amíg emberek megszületnek és meghalnak, addig maradhat aktuális. Szerencsére mindkettő megtörténik mindenkivel. A róla elnevezett téren felállított szobor nem egy mosolygó, hanem egy szomorúan lefelé néző költőt ábrázol, azt, aki a János kórház teraszán dohányozva tudatában volt a nemsokára rá váró megsemmisülésnek. A bús férfi panaszainak és a Számadás költőjének szobra készült el az autóút mellé. Ő a halál, a könyv: az írás, az élet megtestesítője. Azon a nyelven bíbelő­döm, amit ő a világon az összes nyelv közül a legjobban szeretett. Míg a magyar irodalom Kosztolányi születésének 125. évfordulóját ünnepli, addig egyszemélyes, csendesebb évfordulómban jelenthetem be: tíz éve olvasom Kosztolányit. Köz­vet­lenül élem meg a 3650 napja vele folytatott, láthatatlan, intim beszélgetést, az égi­ből hozom le alkalomadtán magamhoz, a földhöz. Néha elgondolom, mennyiben érezhetem hozzá hasonlónak magam. Mi sem természetesebb, mint hogy apró, felszínes kapcsolódási pontokban találkozik a kettőnk személye. Mindketten szeretjük a kávéházat és a kávét, mellé vizespohárral, Shakespeare-t és Arany Jánost, mindkettőnk felesége Ilona, igaz, az én kedvesem nevében másodikként szerepel. Én szeretem a szép ruhákat, ő nem kevésbé.  Nagy és lényeges különbség viszont köztünk: ő költő, én nem vagyok az. Én olvasó vagyok. „Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett, / akárcsak én itt, most rád gondolok”, írja Egy kézre vágyom című versében. Mennyivel jobb Kosztolányi olvasójaként, mint egyszerű, versíró lényként járni a földön!
Kedves Kosztolányi Dezső, valljuk be, hozzuk közel az igazsághoz a fenti megállapítást, hogy te állandó ránk gondolásban vagy, a halál utáni térben sétálsz a kártyaasztalok körül, átszaladsz a kávéház márványasztalaihoz, verset írsz, olvasol, nem feledkezve meg közben egy percre sem rólunk, olvasókról. Néha azt állítottad, nem következik semmi az élet után, minduntalan egyszeri és felfoghatatlan csodaként értelmezted, épp azáltal vált előtted nagyszerivé, különös csodává, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Néha berendezted a halál után megnyíló teret, asztalokkal és székekkel, nőkkel és férfiakkal. Bálokat, estélyeket rendeztél, szivarfüsttel, feketekávéval.
Kosztolányi műve és mosolya elválaszthatatlan egymástól. Az utolsó mondatot kisebb módosítással tőle kölcsönözném: Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Kosztolányi.