Dajkaságba adtak Kövér Mollyhoz
a 744-es esztendőben
túl a kellsi szerzetesvár erdején,
hol a madáremberek csudás képregényük rótták,
a Kellsi Könyvet.
Molly harmincas lehetett, mikor hozzá kerültem
s tanítgatott művészetére a forró csókváltásnak:
minuszkulus csókoktól csók-majuszkulákig
ajakra, mellre, nyakra, vállra és ajakra
és nyelvre-göngyölésére a nyelvnek;
én tizennégy lehettem
s órákig kellett őt csókolnom nonstop
ölében ülve kezemmel
derekát ölelve nyeldekelve őt
s combjairól faltam
zöld almáit fürtökben,
s mellei közt a forró szőlő csokrait,
míg fülem tövétől lábujjam hegyéig
zsongott mindenem,
és megláttam, hogy szeme mélyén mily
feneketlen az üveg;
semmi az életben azután nem volt olyan ízes,
mint Kövér Molly csókjai;
       Ó, állat-spirálok,
összecsomózódó madarak;
édes, meleg, nedves csókjai voltak;
pucér fatálon vérnarancsok.
Egy crannóg-ban lakott egyedül,
melyhez víz alatti zegzugos folyosón keresztül vitt az út,
és az emberek azt mondták – és ez nem fikció –
hogy csak hullarészegen lehet
kiegyezni Molly bejáratával;
így lődörögtem hát haza hullarészegen
s ölelő kacagásában elaludtam;
édes feszület, megfeszítve egymáson.

Ez fél évszázaddal ezelőtt volt
és most nyakunkon a vikingek –
rohadt bevándorlók –
s minden csupa vérszag;
de azért köszönet, Kövér Molly, e nagyszerű
nevelésért:
mint minden nagyszerű nevelés, használhatatlan. 

Mihálycsa Erika fordítása