[2011. július]

Az író mint képátalakító

Az emberi közösségek tükörként viselkednek, különösen társadalmi feszültségek idején, amikor a tükrözött kép mélyen bevésődik az egyéni emlékezetbe, tartósan rögzülve a közösségi tudatban, mivel mindez a felborzolt érzékenység pillanatában áll be, azonnali magatartásbeli választ váltva ki. Természetesen, mindez egymással szomszédos közösségekre érvényes, vagy olyanokra, amelyek egyazon élettéren osztoznak; mindez – könnyen érthető – nem áll fenn azok esetében, akiket jelentős földrajzi távolság választ el egymástól. Az ekként kirajzolódó kép az erő­teljesen eltérő öntudatú csoportok esetében, a túlzott érzékenységtől kihangsúlyozva drámai, ellentétektől feszülő helyzetekben hosszú távon megszabja kapcsolataikat, azok valamennyi árnyalatát, az egyénköziektől egészen az intézményesült kapcsolatokig. A két etnikai közösség, amelyek a közös élettéren osztoznak, egymásnak háttal fordított tükörként viselkednek, ugyanazt a valóságot tükrözve, ám különböző módon, az eltérő érdekek vezérelte tapasztalati rendszernek megfele­lően.
Annak dacára, hogy e képeknek fontos szerepük van a nagy létszámú csoportok közti kapcsolatokban, a szociológia, de még inkább a történelem, amelyek az emberközi viszonyokkal fejlődésükben és eseményszerűen foglalkoznak, vajmi ke­veset fordítottak elemzésükre, azzal a társadalmi-politikai összefüggésrendszerrel, melyben létrejöttek, azokkal az elemekkel, melyek megjelenésüket kiváltották, árnyaltságukat, túlfeszítésüket és torzulásaikat elősegítették. E képekkel még a célirányosság szempontjából is a legnagyobb körültekintéssel kellene bánni, ked­vezőtlen kihatásaikon enyhíteni. Ha a tudományok keveset is foglalkoztak e szempontokkal, az írók annál inkább erőteljes ecsetvonásokkal, több-kevesebb objektivitással ábrázolták a másságot. A történésztől eltérően, az író esetében a részrehajlás nem róható fel a jogi normák meghatározta igazság nevében. Hősei megalkotásában az író a struktúra képletéhez hozzárendeli saját magatartásbeli világát, környezeti, nevelési és tapasztalati benyomásait. Az írónak is joga van kifejezni rokon- vagy ellenszenvét, csakhogy ő alkotó, nem ítélőbíró. Még ha művének szereplőin meg is látszanak az előítéletek bizonyos árnyalatai, az illető nem veszíti el mindenáron emberi tartását, és nem válik szellemalakká csak azért, mert a másik csoport tagja.
Erdély olyan térség, amelyben az írónak tisztáznia kell identitásbeli jellemző­it a lépten-nyomon jelenlévő mássághoz képest. A „másik" nem elvont, hanem fizikailag is jelen lévő fogalom. Kézzelfogható, megismerhető entitás, olyan valóság, amely mellett e térség íróinak, legyenek magyarok, románok vagy németek, nem lehet úgy elmenniük, mint valami elhanyagolható tényezőn. A románok közül, akik munkáiban a magyar etnikum jelenléte erőteljes, megemlíthetjük Slavici-ot, Rebreanut, Pavel Dant, Gheorghe Crăciunt, valamint több háború utáni és kortárs írót. Közöttük Radu Þuculescu valószínűleg az a szerző, aki életsorsának köszönhetően a legközelebbről ismerhette meg a közvetlen szomszédságot, és a közvetlen cselekvésig közel került hozzá, mesterien ábrázolva annak összetéveszthetetlen sajátosságát Povestirile mamei bătrâne (Öreganyám történetei) című regényében, mely a valóság pajzsának repedésein át behatol az archaikus, kereszténység előtti fantasztikumba, amit a modern civilizáció felé tartó ember útját meghatározó közösségi emlékezet és az érzelmi ragaszkodás átmentett. Tudvalevő, hogy az elszigetelt magyar közösségek sokáig őriztek eredetmítoszokat, akárcsak rituális szokásaik egy részét, amelyeket az egyház megtűrte jelképrendszerbe menekítettek. Radu Þuculescu csapást vág ebbe a világba öreganyja segítségével, megérteni és rögzíteni próbál egy olyan keretet, melyen belül a mítosznak szerves funkciója és értelme volt.
Akinek alkalma volt megtapasztalni a falu világát, az ismeri csak igazán annak belső felépítését, és azokat a mozgatórugókat, melyek ellehetetlenítik a logika útját az októl az okozatig, olyan folyamatokkal dolgozva, melyek révén időszakaszok cserélődhetnek fel, vagy akár képzelt történések léphetnek a valóságosak helyébe, a konkrét vonatkozásokat fokozatosan kiszorítva, az újramesélés során és a fantasztikus elem tagolódásával az epikai szál mentén. Az időtlenségre törekvés megszünteti az ellenőrizhető, a mérhető időt, a mítoszhoz, a mesei elemekhez közelít, miközben a valószínűség dicsfénye borítja, ugyanakkor a szkeptikusok számára is támadási felületet jelent (a történetnek szépnek, nem pedig igaznak kell lennie), s csakis az dolgozhat ezzel az igen képlékeny, már-már cseppfolyós, roppant nehezen formába önthető anyaggal, mivel magának a formának is megvan az a törekvése, hogy felszívódjék a mesében, szabadjára engedve a képzeletet. A mese létrehozza a maga törvényszerűségeit, a látszólagos tétovaságok feloldódnak a mesélés örömében, a széttartó pillanatok az isteni és emberi sors – az élet és az emlékezés, az öröm és a szomorúság két lehetséges válfaja – irányította világ színfoltjai.
Öreganyó egy egzisztenciális lánc végén található, amely az elektronikai korszak küszöbéig az archaikus civilizációt képviselte, amelyben a fantasztikum része az emberi létnek. Öreganyó közössége az utolsókat rúgja egy elszigetelt, sajátosan erdélyi faluban, „tulipánokkal kifaragott kapuk" világában, amely valóságosan és jelképesen is eltűnőben, miközben a falu öregjei „az álmok világába" tűnnek át, mert az őket követő nemzedék elveszítette gyökereit, és szétszóródott a világban, felszívódott a városok heterogén tömegeiben, hátat fordítva saját alakulásuk történetének.

Kvázi-valóságos szereplőjén keresztül, az írónak sikerül megragadnia egy olyan világ emlékezetét, mely a semmi szakadékának szélén jár. Még ha egy zárt, ha­gyományőrző közösségről is van szó, amely óvatos gyanakvással tekint minden idegen elemre (vagy túlzott feltételekkel teszi azokat magáévá, amiként a szervezet elfogad vagy megtűr egy beültetett szervet), és amelynek törvényeit öreganyó is tiszteletben tartja, az író kivételezett szerephez jut, és részleteiben eléje tárul; a regény hőse, tartózkodásának függvényében, visszatalál a misztikum világába (amit, a bibliaihoz képest, minden látszat dacára, kedvel), s egy archaikus, úgynevezett pogány mitológia elemei egy pusztuló világ örökösévé teszik, s e feladatnak fele­lősen és méltósággal tesz eleget. Egyetlen ponton tűnik úgy, hogy kételkedik a vallomástevő hitelességében, a negreni-i éjszaka erotikus játékának (egyfajta orpheuszi tivornya) közbeékelésével, mely hasonlít a román mitológiából vett tündérek táncához. Vagy olyan kölcsönzésről lenne szó, ami nem lelhető fel Erdély más részein, viszont széles földrajzi elterjedésében közös az ott élő népeknél? Bárhogy is legyen, olyan jelenet ez, melyben a misztikus vonatkozással való összefüggés erő­teljesen van jelen, és a valószerűtlenség hangulatát vetíti a valóságra: bármilyen ütődöttek is legyenek e parasztasszonyok, akkor is őriznek a lelkük mélyén egyfajta szégyenérzést, amikor félrelépnek. És mégis, a titokzatosság fátyla alatt meg­győződésünk, hogy egy beavatási szertartás tanúi vagyunk, amelynek elfelejtett, rejtett kódjai és értelmei vannak, s olyan viselkedést mímelnek, melyek eksztázist, révületet, ezoterikus közösségi együttlétet és tömény érzéki tapasztalatot indítanak be. A keresztény erkölcs vezérelte világban természetellenes hedonizmus azokat a pogány rítusokat idézi fel, amiket a kereszténységnek nem sikerült kiirtania, csupán száműzte az emlékezet és a lélek mélyrétegeibe, ahonnan időnként fel-feltörnek, sóvárgásként a tiltott gyümölcs megízlelése után.
Öreganyó mesemondó tehetsége (vérbeli mestertől, magától Bulgakovtól tanulta) egyenesen lenyűgöző, a mesélők virtuozitásával elegyíti a valóst a kitalálttal, kedvére adagolva őket – a valóság háttérbe szorul a képzelet elől, az anyóka ama furcsa igénye miatt, hogy eltávolodjék tőle, elutasítsa, mert nincs szüksége rá, mert világéletében magába zárkózott, az emlékezetében tárolt múlt időbe, amely képes őt is kiragadni, önállósítani lényét, és egyre távolabbi, a misztikumban, a mágiában vagy a sámánisztikusban gyökerező múlt felé taszítja. Úgy tűnik, egyfajta salamoni vonzódás ez a halálhoz, és eltávolodás a jelentől, egyfajta megbékülési szertartás a sorssal, az „elmúlás" vágyának kifejeződése egy olyan időből, amely a születés óta túlságosan is hosszúra nyúlt, és nem a boldogság megtapasztalását hozta, annál inkább a végérvényes búcsúkba való beletörődést: „Én már-már egész éle­temben feketében jártam. Örökké temettem valakit..." A folytatás függőben marad, ha gondolatban nem is, egy más helyen ugyanis ez a kijelentés áll: „A sírban iszonyatos a csend." A megfogalmazások, úgy tűnik, egy misztikus forgatókönyvbe illenek...
A közösség bemutatását az író ötletes kollektív többessel érzékelteti, ugyanis a közösség mint olyan, nincs jelen a cselekményben, csupán a mesélő közvetítése révén, aki alig néhány jellegzetes alakot állít előtérbe, a hátteret az egybemosódó tömeg, a falu lakói, elnagyolt lények alkotják, akiknek nincs egyéb szerepük az életben, mint tovább éltetni a fajt, egy küldetéses entitás megjelenéséig. Maga öreganyó is, látszólag azt sugallja, hogy neki is küldetése van, amit szeretne átörökíteni, mert az időben, amely őt és nemzedékét magába szippantja, az ősi misztikumnak már nem jut kellő szellemi tér.
Figyelemre méltó ugyanakkor a névhasználat módja (ami ismételten igazolja a magyar falu ismeretének mélységét): pontosan úgy adja vissza a neveket, ahogyan falun a vezeték- és keresztneveket egybeolvasva kiejtik (Burdazoli, Margolili, Nanapeter, Toldieva, Hermantibi), hitelesítve ezáltal a mesélés formai jegyeit.
Radu Þuculescu megfigyelőképessége impresszionista fogantatású, finoman vagy erőteljesebben megrajzolt vonalai – minden attól függ, mennyire érzi át a megismételhetetlenhez való viszonyát – a festő igényével körvonalazza a szereplők jel­lemzőit, öreganyó segítségével egy alig pislákoló, tünedező világ portrésorozatát tárja elénk, egy olyan világét, amely mellett érzelmileg elkötelezett. A rokonszenv­ből az iróniába, a világos vonalak összhangjától a torzig és groteszkig, a közösségi tudat kitapintásától a tudattalanba való alámerülésig, a falusi lét egyszerűségétől a mesésig az átmenet zökkenőmentes, könnyed, akár az emlékekben való lebegés. Olyan könyv ez, melyben az epikai és a lírai elem egyaránt helyet kér magának, árnyalatokat teremtve, mesteri tükrözéssel és ellenpontozással.
Az Öreganyám történetei egészében egy bevallott rokonszenv könyve, és egy olyan megismerés melletti kiállás, mely valamiképpen félresöpri az előítéleteket, a gyanakvást. A kép, amit kezdetben felvázoltunk, s amely a történelem drámai fordulataiban jön létre, és egy egész népességre visszahull, itt teljesen elhomályosodik, helyébe egy teljesen valós, politikai és demagóg trükköktől mentes képet állít. Azt a képet, amire nap mint nap szükségünk van, hogy megismerhessük egymást, s amelynek árnyalataiból hiányzik a kollektív bűnösség, ez az agresszív eszme, mely a történelem során az emberiség legtragikusabb pillanatait szabadította a világra.

CSEKE GÁBOR fordítása