[Látó, 2006. február]

Az évszakokkal mérem az időt.
Tavasz van. De, lehet, ez is csak álom.
Sovány veréb száll az ablak előtt,
egyensúlyoz egy jéghalvány sugáron,

el-elcsúszik, s a szellő finoman
felkapja a kis idétlenkedőt.
Jó így. Mélyen, igazán elszakadtan,
halk mondatok, ömlő álmok között.

Tavasz van. Nem látom. Talán nem is kell.
Minden itt van. Itt vagy, lehunyt szemekkel,
mellettem. Illatod csupa mosoly.

Izzó derűm féltő burkot lehel rád,
betakargat, mint reszketeg ágacskát
egy pufók, fontoskodó ködgomoly.