Késésben rohanunk a Népligetbe.

A villamosra érve lihegve nevetünk felmálházott önmagunkon:

mintha egy videoklipben.

 

Az első megálló: Zólyom.

Szent László haláláról hadarok neked,

és jólesik, hogy miután őszintén kinevetsz,

megbocsátón simítod meg a kezem.

 

A következő helyen sem szabadulunk a középkori fantáziáimtól.

Rózsahegy – mintha egyenesen egy lovagregénybe írták volna,

ahonnan a hősnek hétszer hét napig tartó ostrom után kéne leszakítania

a Hűség Rózsáját, hogy, dicsőn hazatérve, átnyújthassa kedvesének. 

Erre azonban a tízperces pisiszünetre tekintettel nem adódik alkalom.

Ami marad: minden aggódásod ellenére sál nélkül

rohanni le elszántan a mínuszba, majd pánikszerű büfékeresés után

ádáz tekintettel kérni ki a kávét.

Aztán rózsa helyett átnyújtani a cappuccinót két cukorral.

Mindezt a mosolyodért,

amitől, jobban, mint annyi csőre töltött,

idétlen éjszakától,

életemben először igazán

férfinek érzem magam. 

 

Krakkóban minden tervszerűen rosszul alakul:

nem vehetjük át a kulcsokat a megbeszélt időben.

Egy ismeretlen városban bolyongani bőröndökkel

az idegesség és az önirónia váltólázában –

valami ilyesmit jelenthet a szabadság. 

 

Később, persze, minden megjavul. 

Habzsoló szeretkezés a szállásban végre.

Vodkák özöne „körülnézésnek” álcázva.

De jók veled a kötelező programok is.

A Posztócsarnok és a Wavel gótikája.

A hümmögések a galériákban ácsorogva.

A pillanat, amely megörökíti magát helyettünk:

ahogy egymást fotózva szemből,

a kioldás pillanatában, 

a barokká finomított Főtérről,

akár égnek lendült utcakövek,

egyszerre szállnak fel galambok ezrei.

 

És jók veled a séták haza

a behavazott parkon át, 

ahogy jó utolsó este is, 

amikor búcsúzóképp még megnézzük a főbb helyeket.

A cél: minél régebb épült templomnak dőlve csókolózni.

Ilyenkor, tudod, a Történelem részének érzem magam,

nem csak valami kései vizsgálóbizottság hivatalnokának. 

És jelentéssel fújom tele azt a szót, hogy Európa – 

mintha nem szökne ki folyton a többi csomóra kötött hétköznapon.

 

Egyszer majd mi is elvirágzunk,

mint a korstílusok.

De addig szoríts magadhoz, 

mint a kövek szorítják egymást ebben a múltra épült városban,

amelynek ezredévek voltak a címzettjei. 

És ne hagyd, hogy tekintetünk 

a katedrálisok tornyán felfutó repedésre tévedjen – 

csak az arannyal lepecsételt homlokzatok

kora esti ragyogása felé.