Részlet a Kalevala színpadi átiratából

Kullervó meseszép Savanyú meséjét
Vétek volna kihagyni,
Halljátok futását, Lássátok halálát,
Mert kardot fog ragadni.
Örökös példázat, Ami már nem lázad,
S a szívben fog maradni.

Történt, hogy egy népnek Untamó felmérgedt
Nagy serege halált szánt,
Asszonyt és gyermeket Halálnak küldetett,
S ezzel saját halálát
Bocsátotta vízre, Mert hatalmas szíve
Meghagyott egy palántát.

Trónja mellett megnőtt, S Untamó úgy döntött,
Hogy menjen az erdőbe,
Legyen hát favágó A legény Kullervó,
S később viheti többre,
Jaj, de a nagy gyermek Őrültnek tettetett,
S a fejszéjét eltörte.

Gondolta a király, Járjon hát, ami jár,
Még egy, utolsó próba,
Nem erő, nem is ész, Két finom, szorgos kéz
Kell a kisdedóvóba,
S tizenöt csecsemőt Kullervó beleölt
A hömpölygő folyóba.

Így lett, hogy a rossz vért Eladták bagóért
Ilmarinen házába,
Ahol egy új asszony Diktált a paraszton,
És figyelt a marhára,
Északi nő volt az, A nyelvén nem nőtt gaz,
Kerepelt a szolgákra.

Kullervó hűséggel Pásztorként jár és kel,
Jól vigyáz a nyájára,
S egy nap az ebédjét Kibontja, hogy éhét
Csillapítsa, s megáldja:
Kő volt a kenyérbe Sütve, és a kőbe
Beletört a bicskája.

Ami apjáé volt, Egy emléke ez volt,
Puha bőrrel ápolta,
Kullervó zokogott, És bosszút fogadott,
Átkot szórt az asszonyra,
Aztán meg varázslat Fogta meg a nyájat:
S lett farkasok csordája.

Jött az úrnő fejni, Esti dolgát tenni,
S Kullervó már mosolygott,
Mert a marhák aznap Tejet dehogy adtak:
A szájukban farkasfog
Bújt meg húsra várva, S az úrnő halála
Kacagtatta Kullervót.

A friss nászra halál, Mit a gazda talál:
Maradt egyetlen holmi,
Vette újabb célját: Untamó országát
Indult porig rombolni,
S hát ahogy lovagol, Talán a jég alól
Egy anyókát hall szólni.

„Fordulj meg, Kullervó, Mert terved nem lesz jó,
Ha a célja bosszú csak,
Túlélték szüleid Untamó harcait,
S a családod megmaradt.
Mit bosszulsz meg, fiam, Ha magva annyi van
Csak, hogy forgasd kardodat?”

Kullervó felvidult, És északra fordult,
S hamar föl is kutatta
Jó öreg szüleit, Felnőtt testvéreit,
S bár magát megmutatta,
Untamóra gondolt, Kívánta a harcot,
Nem hiába tanulta.

Adószedőnek állt, így járta a határt,
S egy tisztáson egy szűzzel
Találkozott, s tetszett neki az a szerzet
Tele parázzsal, tűzzel,
Évődtek a hóban, S ami volt a szóban:
Néma maradt a bűnjel.

A lány elfogadta, Húsában forgatta
Az ifjút, és élvezte,
Elhangzott néhány szó, Fölnézett Kullervó,
És megdermedt egy percre:
Úgy beszélsz, mint anyám, Mire ránéz a lány,
Ki az anyád, kérdezte.

S megtudták: testvérek, Egy tőről jött élet
Kettejüké, s gyalázat
Hűl a testek alatt S fogja meg a havat,
És a szülői házat.
S a húga ott helyben Karddal a kezében
Adta magát halálnak.

Kullervó legénykét Hazavitte éhség,
S anyjának elzokogta,
Mi a hóban történt, Hogy bontottak törvényt
Ő, a vágy és a húga.
Nagy gyászában anyja Csak azt tanácsolta,
Menjen a háborúba.

Mint ördög, szinte úgy Vágyta a háborút,
El is indult Kullervó,
S hogy bezárt a porta Mögötte, átkozta
A szüleit, és a szó
Léptében megfogant: Mindenkije meghalt,
Holt testükre hullt a hó.

És ahogy tervezte, Untamót legyőzte,
Nagy népét kiirtotta,
Visszament a házba, A szülői házba,
Ott volt minden halottja,
Kiket szava ölt meg, És most következhet
A legnagyobbik próba.

Elment a tisztásra, Ahol húgát látta
Úgy, ahogy egy férfi sem,
Fölülről, alulról, Elölről, hátulról,
Nemesen és selymesen.
Nyomai tettüknek Addigra eltűntek,
Nem volt halvány jele sem.

Mellkasához vette Jó kardját, s megtette,
Mit Untamó nem tett meg
Talán számításból, Tán mert nem volt bátor
Megölni egy gyermeket
Csak mert utolsó volt, Vagy mert csuda sors volt,
Mit élnie kelletett.