Kézilabdával a kezemben állok, kapura kell vezetnünk a labdát három keresztpassz után. A tesitanár a sípjába fúj, lendül a kezem.

Braunschweigben vagyunk, Alsó-Szászország keleti részén, errefelé a kézilabda nemzeti sport – meg a Fussball is persze, de a Fussball már betelt, pont, mint a kollégium, ahová jelentkeztem. Várólista a jutalmam, én vagyok a kvótakáeurópai. Addig is félénk indiaiakkal, szorgos kínaiakkal meg a jelentkezési határidőről lecsúszott, kivagyi franciákkal osztanak be egy népes WG-be. A WG lakóközösséget jelent, de ott sem lakni, sem közösségi életet élni nem lehet.

Képeslapokról szerettem bele Németországba, miután Max hazament, és meghagyta, hogy majd nézzek be, ha esetleg arra járok. Max keveset beszélt, aminek örültem, mert én meg nem beszéltem jól németül, de a lényegre törő embereket mindig is kedveltem, azokat, akik nem beszélnek sokat, és engem sem beszéltetnek, ezért is akartam Németországba menni.

Persze, ami elsőre jó ötletnek tűnik, az a gyakorlatban nem mindig működik. Ugyanúgy, mint a lépésszabály, azt hinnéd, könnyű átültetni egyik sportból a másikba, elég számolni a lépéseket, a kéziben három után kell lepattintani, de a lépéseket kurva nehéz úgy számolni, hogy az edző közben németül üvöltözik melletted.

Próbálok visszakérdezni, de hamar feladom. A németek sosem kérdeznek vissza, ők csak elmondják, amire kíváncsi vagy, aztán továbbállnak. Üresen mosolygó, célracionális népség, fogalmazott az egyik barátom, aki szeretett körülményesen fogalmazni, nem is értem, minek barátkoztunk.

Az edzés döcög, dadog a labda a kezemben, és csak minden második feladatot értem. Az edző a világért sem ismételné el angolul az utasításokat, a többiektől kell megkérdeznem, mit csináljak. Ülj le! – mondja az egyik, és röhög, azt hiszi, nem tudom, mit jelent a Setz dich!

A játék hiába gyors, lábon tudom tartani velük a lépést, de ha le kell pattintani azt a kis szar labdát, már bajban vagyok. Az egyik átlövőt úgy hívják, hogy Schwarzkopf – mi más? Engem meg úgy, hogy senki se értse, mikor bemutatkozom. Schwarzkopf nyilván szőke.

Sajog a vállam, nincs hozzászokva ilyen terheléshez, a kosár meg a foci teljesen más izomcsoportokat mozgat, a WG-ben esténként jegelnem kell, a franciák meg picsognak, hogy a jégzselé miatt nem fér be az abszintjuk a hűtőbe. Hát Parrdon’, faszom.

Míg fekszem az ágyon, érzem az indiai kaja csípős szagát. Skype-on hívom anyámékat, kérdezik, hogy mit vacsoráztam, megnyugtatom őket, hogy van még nokedli lefagyasztva a hűtőben, aztán elsorolom, mi volt a heti menü a menzán. A currywurstot nem értik, mondjuk, azt én sem igazán. 

Az éjszaka közepén felébredek, ki kell mennem pisilni. Sötétben botorkálok, a lapostévé fénye haloványan pislákol az üvegajtón túlról, a hevesen gesztikuláló árnyalakok franciául üvöltöznek, és mint általában, ezúttal is telibe szarják a közösségi együttélés szabályait.

Rosszul alszom, folyton álmos vagyok. Edzés előtt benyomok egy kávét, de valahogy még a kávé sem az igazi, a presszót felütik vagy másfél deci vízzel, émelyítően híg, ízetlen, olyan semmilyen, mint a tervezőasztalon megrajzolt, egyforma allék, az indusztriális tömbökön kívül nincs egy autentikus szeglete a városnak, a multikulti jólesne, ha érezném bármilyen előnyét, de mi csak kerülgetjük egymást.

Kreis bei mir! – üvölti a középső védő, és a beállós továbbpördül.

Eins wechseln! – dobja be az edző, én meg azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány, nemhogy azt, hogy eins vagy zwei. Links – mondja valaki, ilyenkor balról kell leszámolni, vagyis pont rám jönne ki a figura, de nem ismerem a mozgásokat, inkább fogalmatlanul továbbpasszolom a lasztit, páran bosszúsan csóválják a fejüket, ebből így nem lesz ötös a szemeszter végén.

Arra gondolok, hogy otthon az ificsapatban edzés végén cicáztunk vagy egyérintőztünk, és az volt a legkifinomultabb taktikai utasítás, hogy elmész szélén, beadod, oszt csók a családnak!

* * *

Max cserediákként érkezett hozzánk még általánosban. Két hétig lakott nálunk, de a szüleim csak három nap után vették észre. Lehet, hogy nem volt egy tipikus német, de azért én atipikusnak sem mondanám. Ő mutatta meg, hogy létezik olyan, hogy német punk, meg hogy az alterzene messze nem angolszász sajátosság. Ärzte, Antlers, Toten Hosen, Einstürzende neubauten – ilyeneket hallgattunk, illetve ő hallgatta, én meg próbáltam beszuszakolni az addigi, meglehetősen szűkre szabott zenei koordinátarendszerembe.

Sokat füveztünk, ittuk hozzá a szar magyar söröket, és mesélt a piros lámpás negyedekről, persze egy szavát sem hittem, de később kiderült, hogy igazat beszélt, még Braunschweigben is felhúzzák éjszaka a rolókat, kinyílik néhány kapu, és vörös fény árasztja el a kevésbé szerencsés (vagy hát nézőpont kérdése) Bruchstrassét, ahol a közvilágítás is gyérebb, és az ősi mesterséget szó szerint kell érteni, már a középkorban is itt dolgoztak a lányok, ez egész Németország legrégebbi piros lámpás negyede – magyarázza Francois, az egyik srác a WG-ből, aki összeszedte a mellénk beosztott német mentorlánykát, tőle hallotta, miközben épp egymást mentorálgatták. 

Mire sikerült jelentkeznem arra a nyomorult Erasmusra, Max elhúzott Szászországból, nem tudtam beugrani hozzá, mert addigra nem volt hozzá, illetve a hozzá már nagyon távol volt attól, amire számítottam, de azalatt a röpke két hét alatt annyira beoltott a német kultúrával, hogy még ez sem tántorított el. Akkor még nem volt szó WG-ről, franciákról, vállfájdalmakról meg felvizezett kávéról.

A helyi Erasmus Gruppe szervez nekünk egy idegenvezetésnek álcázott kocsmatúrát, röpködnek az egy- meg kéteurós italkuponok, beszélgetni próbálok, de nem hallom a másikat, a lányok nincsenek egyedül, a németek betűrt ingben kimérten beszélgetnek, az olaszok el sem jöttek, én meg hirtelen ott találom magam a csendben szorongó indiaiak között. Egy ismeretlen társasággal továbbállok a következő helyszínre, ahol kvízest van. A pultnál összefutok az egyik kézis sráccal, be van baszva, a szeme csillog, a tekintete zavaros, de úgy tűnik, felismer, elvigyorodik és odahajol a fülemhez, angolul mondja, hogy egész jól játszom ahhoz képest, de nem hallom a végét, hogy mihez képest, vajon ahhoz képest, hogy magyar vagyok, vagy hogy még nem láttam kézilabdát. 

Mint egy kétségbeesett szerelmes, részegen felhívom Maxot. A botanikus kert előtt állok, támasztom a biciklit, és a helyi főzde Pilsnerét iszogatom. Errefelé minden városnak van saját főzdéje, még egy ötvenezres egyetemvárosnak is. Mekkora hülyeség már, a méretgazdaságosság egyáltalán nem érvényesül, pedig erről tanulunk az egyetemen, hogy kéne neki, de ez nem felel meg a szabályoknak. Hol az a szenvtelen, mérnöki logika, és mit keres itt helyette ez az érthetetlen és hozzáférhetetlen helyi sajátosság? Mintha ez nem is német volna, hanem valami más, fonáknémet. Mi értelme ennek? Hagyjanak már ezzel a baromsággal, most ilyenek vagy nem ilyenek, döntsék el! Hívom is Maxot, csilingel a Messenger, de nem veszi fel, biztos tart még a műszak, csak nehogy megzavarjam, nehogy kirúgják miattam, gyorsan újrahívom párszor, jó sokáig csörgetem azt a faszt. Még a söröm is elfogy közben, ilyen nevetséges háromdecis üvegben adják, fene azt a smucig fajtájukat. Méretgazdaságosság, meg a faszom. Behajítom a sörösüveget a füvészkertbe, és mivel félek, hogy be van kamerázva, utánamászok. Mint egy igazi német, felveszem az üveget, és sírva leporolom, csak ezután borulok bele bűnbánóan az egyik közeli bokorba.

Feldagadt arccal ér a reggel, a tükörképem homályos, a két karom pedig csupa horzsolás, ki tudja, miféle ritka és egzotikus zárvatermők karmoltak végig az éjszaka. A bringámat is elhagytam, de délutánra valahogy előkerül, ott parkol a WG előtt, nem értem, hogy került vissza, de este, amíg a zuhanyra várok, kiderül, hogy Gupta látta, amint hazafelé minimum kétszer eltanyázok vele, valószínűleg többször is, de ő kettőt látott belőle, aztán felnyalábolt, és besegített a szobámba, de legalább a gatyámat már nem ő húzta le rólam.

A B2-es kurzuson tanuljuk a szavakat. C1-es nyelvvizsgám van, de mivel másnaposan mentem el a szintfelmérőre, megnyertem a B2-es csoportot. Olyan szavakat tanítanak, amiket már ismerek. Fernweh. Wie schön! Was für ein Wort! – mondja a tanár, én meg komoly képpel bólogatok. Ebben speciel igaza van, hogy a Fernweh az nagyon szép, honvágyat jelent, csak sokkal kifejezőbb. Távolságfájdalom. Szinte érzem, ahogy kimondom, a tanár meg persze jó sokszor kimondatja velünk, hogy alaposan begyakoroljuk. Menni fog, mondja. És tényleg.

Edzésről hazafelé Ärztét hallgatok, még bennem van a drukk, dolgozik az adrenalin, az ilyen gitáros, pörgős, kiabálós zene ahhoz tökéletes. Kicsit már idejétmúlt, de engem nem érdekel. Maxnak írok, hogy kipörgettem a legújabb albumot, a srácok már nem olyanok, mint régen, de azért jólesett. Várom, hogy válaszoljon, de úgysem fog, napi 10 órát melózik a svájci határ mellett, és közben összejött egy elzászi kislánnyal.

Amikor hazaérek és beállok a zuhany alá, bent hagyom a fülesemet, és letesztelem, hogy tényleg vízálló-e: a csempének döntöm a fejemet, és dühödten a lefolyóba üvöltöm az ismerős dalszövegeket, verik a falat a szomszédból, de nem érdekel, már csak a refrén visszhangzik a fejemben.

Péntekenként a legjobb. Délután, mikor vége a harmadik órámnak, kimegyek a kampusz előtti zöld parkba, és kifekszem a fűbe. Pokróc sem kell, nyugodtan megtehetem, akkora a köztisztaság, hogy még a nyúlszart is felszedik alólam. Ilyen ez a szászországi idill, a makulátlanul zöld parkban kisállatok cikáznak, évődnek egymással, és mintha csak rajtam gúnyolódnának, hogy még a vakítóan giccses idill közepette sincs egy árva lélek sem, akivel szót értenék. Este a kertész megkér, hogy heveredjek arrébb, a locsolórendszer hamarosan bekapcsol. És én azzal szórakozom, hogy nem heveredek arrébb.

Ezúttal is péntek este van, én meg csuromvizesen állok, amikor megszólal a telefonom. Max hív. Azt mondja, megkapta az üzenetemet. Milyen üzenetemet? – kérdezem rosszat sejtve. – Hát a sörgyárasat – mondja, és röhög. Azt mondja, igazam volt, tényleg hülyeség, és hogy már megvette a jegyet, jövő héten tanítási szünet – Exkursionswoche –, úgyhogy reméli, ráérek, én meg már tervezem is fejben a hétvégét, talán koncert is lesz a helyi rockkocsmában, valami tribute zenekar, talán Ärzte, azt is meg tudnánk nézni. Már ha tényleg jössz – mondom neki, és közben elindulok hazafelé, keresztül a sötét parkon, átvágva a halkan szitáló vízsugarakon.