[2011. június]

„Halálra döbbentő s emlékeztető, igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt... Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak.” (Ady Endre Kuncz Ödönhöz írt leveléből. 1915. XII. 14.)

Irodalomtörténetünk csak az egyik Kuncz nevét vigyázza, egyre nagyobb tisztelettel, azok közül a „derék” Kunczok közül, akik Ady barátságát kiérdemelték: a 80 évvel ezelőtt, 1931. június 24-én elhunyt kolozsvári író, szerkesztő Kuncz Aladár nevét.
Ki a másik Kuncz? Jó sorsom megadta nekem szellemi emberré cseperedésem időszakának egyik ajándékaként, hogy 1963 szeptemberében találkozhattam vele, Kuncz Ödönnel. Ezt követően – mert Kuncz Aladár életének és munkásságának az eseményei, fellelhető dokumentumai után kutatgattam – haláláig (1965) levélkapcsolatban álltunk egymással. Az épp egyesített Babeş-Bolyai bölcsészkarán tanárom, Jancsó Elemér irányította volt figyelmemet Kuncz Aladár regényírói és szer­kesztői munkásságára. Ebben, természetesen, az is közrejátszott, hogy Jancsóné (Máthé Szabó Magda) Kuncz Aladár unokahúga volt. Nos, gyűjtőúton, 1963-ban, csaknem három hét délutánjait töltöttem Budapesten Dr. Kuncz Ödön akkor hetvenkilenc esztendős nemzetközi jogász-közgazdász Kanizsai utcai lakásán. Odalátogatásom első napjaiban szinte alkalmam sem volt előhozakodni utam már bejelentett céljával, „Dédi bácsi” és felesége, Vaja néni annyira ellepett kérdésekkel. Kolozsvár, a mi erdélyi állapotunk, lehetőségeink és terveink – minden érdekelte őket... Kuncz Aladár még életben lévő erdélyi barátairól, szerkesztőségekről, új könyvekről, s persze Marosvécsről – és a dolgok rendje szerint szülőföldemről, Aranyosszékről kellett beszélnem. A „kurucos, mindég vitázó” Kós Károlyról, írásainak reneszánszáról órákon át faggattak; de Kemény János után is többször ér­deklődtek. Rákérdeztek mindenkire, mindenre; a Házsongárd hantjai alatt pihe­nőktől el egészen a túlélést „gyakorló” élőkig – írókig, könyvkiadókig, soraink közül „épp hiányzó” börtönlakókig. De a Kuncz família egykori kolozsvári lakhelyeiig is: a Híd utcától a Görögtemplom utcai lakás hatalmas vinilinabroszos asztaláig. Mindig sajnálni fogom, hogy a tiszta, szellemes és néha „célzottan” gunyoros megjegyzéseiket, visszaemlékezéseiket nem vehettem magnószalagra. Fél évszázad múltán inkább azt fájlalom, hogy nem vehettem „leltárba” azokat az emléktárgyakat, kiadványokat, fogsági leveleket, közös élményeiket megörökítő feljegyzéseiket, naplórészleteket, kézirattömböket – amelyeket akkor előttem, zöldfülű „dolgozatíró” előtt felvonultattak. És amik mind, mind egy Monarchiát átküzdő erdélyi értelmiségi családnak az összmagyar kultúrában, irodalomban betöltött, mind a mai napig nélkülözhetetlen szerepét igazolják. És áttételesen még mennyi mást… a mindenkori Aradok és Fekete Kolostorok, Párizs-imádások és a „jutalmul kapott” Trianonok között.
Igen, a leltár, az értékőrzés. És ezúttal elsősorban Pomogáts Béla mérvadó Kuncz Aladár-monográfiájára, a Fekete Kolostor „lakóinak” nyomait fürkésző Lőrinczi László irodalmi „ásatásaira”, Kő Pál emléktáblájának noirmoutier-i felavatására kellene emlékeztetnem. De nem teszem, és a magam ide vágó közleményeit sem helyezgetném előtérbe!
Kuncz Aladár halálának 80. évfordulóján inkább arra a sors diktálta, nemes vállalkozásra hívnám föl a figyelmet, amely Dr. Kuncz Ödön Budapesten élő unokájának, Kuncz Magdolnának a nevéhez fűződik. Nem véletlenül: a család egészére való odafigyelés – Dédi bácsi egyik tiszteletet követelő vonása – mintha át­öröklődött volna. Vagy az idő teltében, éveink múlásában volna-e valami isteni „rehabilitációs” akarat, valami gondviselés-szerű, ami elszalasztott gesztusainkat lenne hivatott pótolni? A válasz mára már kézzelfogható és elérhető valóság: a közelmúltban Kuncz Magdolna kezdeményezésére alapítvány született Budapesten azzal a céllal, hogy őrködjön – részben a Petőfi Irodalmi Múzeumban letétbe helyezett, vagy a szerteágazó rokonságnál még fellelhető – nemzeti kultúránk értékeit képező családi hagyaték fölött; hogy szorgalmazza Kuncz Aladár életművének a kiadását, a Fekete kolostor immáron cenzúrázatlan megjelentetését. Remélhetően Kuncz Ödön mostani közleményünk forrását képező Naplója is a közeljövőben könyv alakban asztalunkra kerülhet.
Jöjjenek tehát Dr. Kuncz Ödön emlékeztető sorai, amelyeket a Kuncz Alapítvány nevében tisztelettel helyezünk el a 80 éve halott Kuncz Aladár marosvécsi kőasztalára.

Dr. Kuncz Ödön idős korában fogott a népes Kuncz család majd egy évszázadot átfogó történéseinek a megírásába. A kutatók két emlékiratát tartják számon: egy szikárabb nyelvezetű, inkább az események tárgyszerű számbavételét szem előtt tartó Naplóját (jelen közleményünk válogatás e hatfüzetnyi, Kuncz Magdolna tulajdonában lévő kézírásos anyagból), valamint e naplójegyzetek alapján 1943-ban megírt Feljegyzések Dadiról című irodalomtörténeti értékű esszéjét, amely elsősorban a testvér­öcs, Kuncz Aladár budapesti éveivel és francia internáltságával foglalkozik. (A jegyzeteket B. Sz. I. írta.)

(Budapest, 2011 áprilisában)