(Az írás elhangzott a Tranzit Alapítvány és a Láthatatlan Kollégium által szervezett Szilágyi Domokos szimpoziumon, 2007. június 9-én, Kolozsváron.)
Kora délután történt egy erdélyi város nevezetes utcájában. Szalay Gábor, a helyi lap főszerkesztője, Kínfalvy, fővárosi költővel caplatott fölfelé a Nefelejcs irányába, azzal a céllal, hogy bemutassa Kínfalvynak: ő (mármint Szalay) úgy tudja a következő rundot (szilvapálinka + sör) megrendelni, hogy azt a pincéren kívül senki nem veszi észre. De még mielőtt a kocsmáig jutottak, egészen mást tudott a fővárosi költőnek mutatni. Épp átvágtak a kocsma oldalára, amikor feltűnt Polonyi Áron, aki a forradalom előtt volt a lap főszerkesztője. Lefelé tartott, a főtér irányába. Ám amikor észrevette Szalayt, egykori beosztottját, megváltoztatta útirányát. Mielőtt ecsetelném, hogyan, fel kell idéznem egy régi jelenetet. Történt egyszer, hogy Polonyi, egy értekezletet követő tivornyán Szalayt arra kényszerítette, hogy letérdeljen elé, és kigombolja a nadrágját (mármint a Polonyiét). Ennyi biztosan megtörtént, de hogy mi egyéb, a beszámolók nem egyértelműek; egyesek szerint Polonyi Szalay szájába vizelt, mert egy mezőgazdasági tudósításban benne hagyta a trágya szót, méghozzá csupán két szóval (a megengedett öt helyett) Ceauşescu neve után, kockáztatva ezzel az ő főszerkesztőségét (egyebek mellett); mások szerint viszont egyenesen azt parancsolta neki, hogy akkor most kárpótolja őt a cenzori fejmosásért, vagyis szopja le. Nos, ez a Polonyi Áron tűnt fel a túloldalon, ám ahogy megpillantotta a feléje, azaz a kocsma felé közeledőket, és egyikükben felismerte Szalayt, rémülten megpördült, könnyű szövetkabátjának szárnyai szétnyíltak, és mint akit puskából lőttek, rohanni kezdett visszafelé, a legalább kilencszázalékos emelkedőn. Nem akármilyen teljesítményéhez tudni kell, hogy már elmúlt hetven, és verte a száz kilót. Mi késztette Polonyit a megfutamodásra? Hiszen Szalay nemhogy nem szaladt utána, hanem megtorpant ő is, hátat fordított a kocsmának, majd se szó, se beszéd, az utca aljában újonnan nyílt vendéglőbe vitte Kínfalvyt, ahol a pincérek persze nem értették, mit akar a levegőbe emelt mutatóujjával, miért köröz ott vele, mint valami kelekótya. Végül is egyre nehezebben forgó nyelvvel magyarázta nekik, hogy még egyszer ugyanezt, vagy ugyanezt még egyszer, ami egyre megy.
Szalay az eltelt évek alatt soha nem mesélt Polonyiról, ha rá került a szó, zavartan elhallgatott. Akkor sem ellenkezett, amikor fiatal kollégái Polonyit választották a városban működő irodalmi kör tiszteletbeli elnökévé. Ezek a fiatalok csak azt tudták róla, hogy öreg faszi létére szerelmes verseket ír, tehát nem lehet normális, tehát művész. Szalay hiába szerzett a sör+pálinka együttállásából bátorságot, bénultság öntötte el, valahányszor szólni akart. Pedig tudott volna mit mondani Polonyiról, a sunyi gazemberről, aki több rosszat tett egymaga egy egész pártszervezetnél. Olyan példája az önérdek érvényesítésének, mégpedig egy velejéig hazug magasztosság nevében, amit ritkán lehet tapasztalni.
Szalaynak nincs gyermeke, így a fiatalokat istápolja. A fiatalok legvérmesebbike Veér Jenő. Távoli rokona a nagy Költőnek, aki maga a példázatos tisztaság, az érintetlenség megtestesítője, annak ellenére, hogy azoknak az időknek volt közszereplője; ám az öngyilkossága, azaz az élete, a kibaszott kurva élete, ahogy Veér magyarázta, felmenti őt minden vád alól. Csak hát kiderült, hogy jelentéseket írt, és ezek a jelentések börtönbe juttattak néhány embert, akik ráadásul a barátai voltak. Lehet, hogy nem voltak a barátai, lehet, hogy csak egyetlen embert juttatott börtönbe, lehet, hogy egyetlenegyet sem, lehet, hogy nem is ő írta a jelentéseket, lehet, hogy a jelentésektől függetlenül börtönbe csuktak volna mindenkit, de az is lehet, hogy a jelentések nélkül sokkal több ember került volna bajba.
Az, hogy Veérnek a legtisztább Költő távoli rokona, azt nagyon kevesen tudták. Maga Veér sem tudta. De ha mégis, ez nem befolyásolta őt abban, hogy a kezébe jutott jelentéseket nyilvánosságra hozza. Az igazság az, hangoztatta, hogy van a költészet, és van az élet, és ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ezt szajkózta, miközben a távoli rokon verseit a hír megjelenése után egyre-másra kezdték olvasni, mindenki buzgón kereste az árulkodó nyomokat, a kollaboráció, a kémkedés, a bűntudat, a LIF (lelkiismeret-furdalás) nyomait.
Veér egyik idősebb kollégájának, Marék Attilának más volt a véleménye az igazságról. Ő úgy keveredik a dologba, hogy Veér neki mutatja meg a fénymásolt jelentéseket, számítva arra, hogy Marék „felmarkolja” az ügyet, és a lapjában megjegyzeteli. Valóban így is lett.
Megjelent az addig csak szóbeszédként terjedő hír, napvilágot láttak a dokumentumok, és elindult a lavina. Nem volt persze igazi lavina, ez csak a Marék vágyálma volt. De valami mégis elindult, megszólalt néhány irigykedő kortárs, néhány személyiségvesztett újságíró, néhány gyűrött kritikus és néhány zavaros ifjú. Marékot elkeserítette, pontosabban értetlenséggel töltötte el ez az egész. Komparatíve köthette más esetekhez, konjuktivitása is volt a dolognak, mégsem érezte igazi referenciának. Mindenki megmondja, mi az igazság, de az igazság egészen más, gondolta. Elhatározta, kifejti részletesebben, mit gondol.
Arra jutott, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor ő írni kezdett, egyértelmű lett volna minden. Akkoriban a lázadás heve élesen kiégette a kontúrokat, akkor még minden pofonegyszerűnek tűnt. Aki áruló, lakoljon! Aki a barátját feladja, leköpni! Aki a faliképet leköpi, provokátor! Az ifjú Marék szívből utálta az árulókat, mert öccse folyton árulkodott otthon. Szerencsére a szülei ebben nem támogatták, meghallgatták éppenséggel, de a büntetés többnyire elmaradt, sőt, egyszer Marék nagyapja leíratta Marék öccsével százszor, hogy „az árulkodás csúnya dolog”. Amikor elkezdődött a 21. század, Marék már Szilveszter éjszakáján érezte, hogy megváltozik valami. Hogy a finomítás időszaka jön el, az összefüggések lánca csörög, ami szerencsére sokkal finomabb a diktatúrák láncánál, ki lehet bújni belőle, akár el is lehet tépni. Rájött, hogy az ellentmondásokból összeálló egyértelműségek viszonylagossága káprázatosabban ragyog a szivárványnál. Valami más következik. Amit Marék egyik prózaíró barátja úgy fogalmazott meg, hogy az ábrázolásban már nem elég a lendület, most jönnek az apró fortélyok és furfangok, az emberismeret, a jellemvonások megértése, a köznapi helyzetekben gyökerező bölcsesség. Marék kezdte más szemmel látni a dolgokat. Visszatekintett, ameddig csak ellátott, és az volt a benyomása, hogy minden sokkal árnyaltabb a kollektív emlékezetben rögzült képnél. Hogy a történelmi arcképcsarnok hemzseg az olyan alakoktól, akiket ő messze elkerülne. Attól tartott, hogy egy életre megundorodik a történelemtől, de nem, továbbra is érdeklődéssel olvasott, sőt, felkutatta a kéziratban fennmaradt emlékiratokat is, amelyek tele voltak hiú önfeltárulkozással, árulkodó hazugsággal. Fájt neki, hogy ennyire kicsinyesek és sunyik a múlt hősei, de ez a fájdalom jól is esett neki, megbizsergette tagjait, sőt, volt egy olyan halvány reménye, hogy a távoliak fájdalma fáj benne, azaz mégiscsak átvett valamit abból a teherből, amit ők viseltek életük során, és kicsit felsóhajtva, igazabbak, őszintébbek, emberibbek lesznek.
Maréknak tulajdonképpen az apjával volt szerencséje. Mert az ő apja soha nem került hatalmi pozícióba. Nem csupán társadalmilag nem, hanem családilag, azaz vele szemben sem. Másképp is lehet ezt mondani: Marék számára az apja olyan volt, mint egy báty, mert nem gyakorolta azt a hatalmat, ami az apasággal jár. És e hatalmi pozíción innen, az apja bátyja maradhatott, társa az örök lázadásban.
Csak később gondolta, hogy az apja olyan Laios, aki amikor meghallja a Jóslatot, valami egészen szokatlant tesz. De mit is tehetne? A történetben Laios meggyilkolja a fiát, azaz kiviteti az erdőbe, hogy az állatok felfalják. Azzal is védekezhetne, hogy a fiúgyilkosság megmenti a fiút attól, hogy apjának gyilkosává, anyjának megbecstelenítőjévé váljék. Igen, de mégiscsak meggyilkolja. Az már a királyi pozícióból adódik, hogy nem teszi saját kezűleg. És épp a szerep és a szándék közé ékelődött homokszem akasztja meg a szándék érvényesülését, a fiú életben marad, a Jóslat bekövetkezik. Másik lehetősége, már a történeten túl, hogy nem tesz semmit, tudomásul veszi, amit a Jóslat mond, és várakozik; párnája alatt mindig ott a kard, hogy megvédje magát, ha sor kerül a lázadásra. És persze van egy harmadik verzió is, hogy Laios a Jóslat hallatán saját kardjába dől. Ezt tette Marék apja is, saját kardjába döntötte apaságát, sanszot adva fiának, hogy tehetetlen vezeklésében ne oltsa ki a szeme világát, és így láthassa azt, ami vár rá, lássa saját keserves vándorlását a fogalmak és a fogalmakba belekényszeríthetetlen világ között. Mert ettől persze semmiképp nem kímélhette meg Laios édesfiát, Oidipuszt. Hogy lásson, és kérlelhetetlenül emlékezzen arra, amit lát.
Ám így aztán Marék Attila nem tudott együtt lelkesedni az apaság jármából kiszabadult világgal. Azt gondolta, a járomból nem lehet kiszabadulni, legfeljebb magunk helyett be lehet másokat fogni. Maga előtt látta azt a régi pártfunkcionáriust, aki minden reggel abba az iskolába viszi unokáját, ahova az ő kisfia is jár. Minden reggel megcsodálja a bőrét, amelyet a sok ital kicsit elhasznált ugyan, de a drága ételek vékony, selymes zsírrétege megóvta a korróziótól. Egy fényes tollú hollót látott maga előtt. Fekete szárnyaival beborítja a jelent, elfedi hamissága kritériumait. Ő maga a felejtés. Vagyis ő maga az emlékezés. Ez a Laios nem dőlt a kardjába. Marék elképzelte, ahogy viszi az unokát, jaj, istenem, már az unokát neveli erre a kibaszott kurva életre, és ott lesz majd a ballagásán, és ott lesz majd a lakodalmán, és mindenütt ott lesz. Ő hirdet majd múlttisztázást meg múltpiszkítást, meg csendszünetet, meg prohibíciót, ő javasolja, hogy az iskolába csak a hátsó kapun járjanak be a diákok, nehogy leköpdössék a főbejárat lépcsőjét. Menynyire örült, amikor az unoka az első piros pontot hazavitte. A piros a győzelem színe, ezt is ő hirdette meg. Amikor először piros pontot kapunk az iskolában, az a felnőttek árulásának visszamenőleges igazolása, ahogy Marék másik prózaíró barátja mondta.
Nem Laios a gyilkos, hanem a referenciája. Másképp is lehet ezt mondani: Laios bűne a kollektív emlékezet alapja.
Marék, aki nemrég olvasta Ecónak az erkölcsről szóló könyvét, valamint Cécile Wajsbrot poétikus regényét a kollaborációról, lényegében csodálta ennek az alaknak az erkölcsi életrevalóságát. Ahogy a kollektivitás szent szolgálatába tudja állítani az önzést. Ahogy megőrizte magát, családját, szeretőjét, múltját és jövőjét. Holló elvtárs a kollektív emlékezet instanciájával emlékeztet magára. Márpedig a kollektív emlékezet nem képes a kérlelhetetlen emlékezésre. A kollektív emlékezet nem fog soha szobrot emelni az asszonyruhában menekülő, félelemtől nyüszítő forradalmárnak. Marék viszont e közvetlenségeket nélkülöző sémákkal nem tud mit kezdeni. Ő arra is képtelen volna, hogy valakinek a szájába vizeljen, vagy letérdeljen valaki elé. Ez a tulajdonsága diadallal töltötte el, miközben azt is sejtette, hogy kimaradt valamiből. Elképzelte magát harminc évvel később, amikor majd annyi idős lesz, mint ezek a kivénhedt besúgók és besúgottak. Úgy érezte, elsősorban nem az zavarja majd, hogy öreg, és nincs ereje felszaladni egy utca tetejére, vagy hogy bizonyos betűk kimondhatatlanul elenyésznek szájában, hanem hogy a szavai öregednek meg. És velük együtt bizonyos tulajdonságok. Lesznek öreg gondolatai, fűrészporos mondatai és ócska jellemvonásai. És főképp szerteszóródó emlékei. Csodálta ennek az alaknak frissességét. Egyszerre volt benne csodálat, megvetés és undor is.
Marék számára a szavak és a szavak árnyékai, amelyek az éles fényben néha erőteljesebbek magunknál a szavaknál, a szavak kicserélődő vagy kioltódó jelentései – egy nagy-nagy tohuvabohuvá álltak össze benne, és ő ráébredt, nem tehet mást, mint hogy szemügyre veszi saját jelentőségének jelentéktelenségét; és már nem akarta megmondani, mi az a kurva kibaszott igazság.