[Látó, 2010. február]

Nagyanyám szerette a lakkcipőt. A városban csináltatta őket, a szövetkezetnél, a rendelt osztályon. A mestert még privát cipész korából ismerte. A cipőket aztán ritkán hordta. A felső házban tartotta őket, ahol mi aludtunk, amikor náluk voltunk, a nővérem, az öcsém meg én. Ők lent laktak az alsó házban, a konyhában. A nővéremmel gyakran felpróbáltuk nagyanyám cipőit, mert azt mondta, ránk hagyja, ha meghal, és tudni akartuk, kinek lesz jó. Inkább nekem volt jó, de még nekem sem, mert nagyanyámnak nagyon kicsi volt a lába. Száras, fekete lakkcipői voltak, a szárán apró lukakkal. Az orra rövid volt, és kerek, kétoldalt kidudorodott a bütykeitől, a dudorokat pedig mély repedések kötötték össze. Nagyanyám egészségügyi cipőnek mondta, bár nem fehér volt, hanem fekete és lakk. Ilyen egészségügyi cipőt én még sehol nem láttam. De hiába is lett volna jó ránk, mert egyáltalán nem tetszettek a cipői, kivéve egyet, egy fekete, magas sarkú, itt-ott már kissé kopottas és poros báli cipőt. Azt nagyon szerettük felhúzni, és nagyanyám is mondta, hogy az a legelegánsabb. Még lánykorából maradt, fordított bőrből volt, ezért nagyanyám „antilopcipőnek" hívta. Aztán mindig hozzátette, huncut mosollyal, hogy mit mond erre a bukaresti román: „Maguknál csak Anti lop? Nálunk mindenki lop." Elég poros volt, és az orra is ki volt fényesedve, mert lekopott róla a fordítottbőr. Én nehezen tudtam menni benne, a magas sarka miatt mindegyre kibicsaklott a lábam, de így is járkáltam fel-alá a szobában, a verandán, sőt, még az udvaron is, mert egyik osztálytársam azt mondta, hogy aki nem gyakorol, az felnőttkorában sem fog tudni magas sarkú cipőben járni, és otthon anyunak nem volt egy sem. Nem fért bele teljesen a lábunk, le is tapostuk a sarkát, de szerencsére nagyanyám nem szidott meg, lehet, hogy észre sem vette, mert egyáltalán nem használta azt a cipőt. Hatalmas bütykök voltak a lábán, bele sem fért volna a régi gálacipőjébe.
Mikor keddenként hazajött a városból, leült az ágyra, és lehúzta a lakkcipőt, mert szorította, összenyomódott benne a lába. Nézegette a bütykeit, meg is mutatta őket, és mondta, hogy reumás a lába, azért ilyen, meg azért is, mert kisgyermek korában beleesett a tűzbe, és mind leégett róla a hús, meg az erek is, csak a csont maradt. Csoda, hogy nem halt bele, vagy nem lett nyomorék. De ezért nem nőtt nagyra. Tényleg kicsi volt, és ahogy öregedett, egyre kisebbre zsugorodott. Meg hogy a trombózis is ettől van a lábában. A trombózis szót nem értettem, de nagyanyám lába szárán sok ér látszott, duzzadtak voltak, és göcsörtösek, mint a csirke belei, amit szombatonként levágott és felbontott az asztalon. Sima felület nem is volt a lábán, ez jutott eszembe, mikor azt mondta, hogy bármikor meghalhat trombózisban, és nem biztos, hogy megéri a következő vakációt, amikor megint jövünk, de aztán mindig megérte. A „diszkoszára" is panaszkodott, az meg a derekán volt. A gépfiókban, a cérnák és gombok között tartott néhány szem fehér tablettát, azokat néha elővette, ha vendég jött, és mondta, hogy ez „morfiom", a doktorné menye adta, olyan nagy fájdalmai vannak, de aztán nem vette be soha őket. Gyógyszert nem szeretett bevenni, azt mondta, az méreg, inkább eldugdosta őket a párnája alá, meg a gépfiókba.
A táskáit, amivel a városban volt, lerakta az ágy mellé, mi meg gyorsan belenéztünk, hogy hadd lám, nekünk mit hozott. Mindig hozott valamit, legtöbbször tejszínhabot, több adagot is, egy barna befőttesüvegben. Egyszer leejtettük az üveget, a nővérem azt mondta, hogy én voltam, szerintem meg ő ejtette el, szóval széttört az üveg, és a tejszínhab, mint valami ragadós hótakaró, elborította a szőnyeget. Nagyanyám próbálta volna kanállal összeszedni, legalább a tetejét, de a macska azonnal felnyalta. Nagyon sajnáltuk, és csalódottak voltunk, mert eperrel vagy ribizlivel finom volt, de hallgattunk, mert mi voltunk a hibásak. Nagyanyám azonban még sokáig jajgatott, hogy milyen nagy kár ért most minket, és hogy nem lesz szerencsénk, mert eltörtük az üveget.
Aztán el is aludt, úgy, ahogy volt, a fekete ünneplőruhájában és -kendőjében. Este sem igen vetkőzött le, és meg sem ágyazott, ruhában aludt, úgy, ahogy volt, kétrét görnyedve a párnán. Általában délután is aludt egyet, azt mondta, azért, mert beteg. Az ágya tele volt érdekes lim-lommal, rongyokkal, tűspárnával, gombosdobozzal, spárgákkal, fölötte meg a párnák, plédek. A nyugdíjt is a nagypárna alatt tartotta, egy türkizzöld zsörszé tarisznyában, aminek egy madzaggal össze lehetett húzni a száját. Mikor ment a városba, abból vette ki a pénzt, és a táskájába rakta. A nagyapám nyugdíját is ő vette át, mikor hozta a postás, és belerakta a zacskóba. Hagyott ugyan az asztal sarkán egy-két lejt nekünk, és hagyakozott, hogy újholdkor mindig legyen pénz a zsebünkben, mert akkor az megszaporodik, holdtöltekor viszont éppen ellenkezőleg, jobb, ha üres a zsebünk. Olyankor lekvárt sem szabad elrakni, vagy uborkát télire, mert az mind megromlik. Általában nagyapám is kért tőle öt lejt sörre, aztán az ötlejessel mindjárt el is küldött minket a boltba. Ha vittünk magunkkal csereüveget, öt lejre három sört is adtak.
Az ágy volt a kedvenc helye, leginkább ott üldögélt. Ott szeretett enni is, az ágy sarkában, a tányér fölé görnyedve, asztalhoz nem szívesen ült. Mikor mi ebédeltünk, ő azt mondta, nem kér, de aztán bement a pincébe, és ott evett a fazekakból, kézzel. Kanállal ette a másodikat is, és mindenbe rakott egy nagy kanál cukrot. Azt mondta, hogy savanyú az étel, marja a szájpadlását. Habzsolt és cuppogott evés közben, aztán hajlott háttal üldögélt az ágyon, picit dülöngélve előre-hátra, komoran nézte az üres tányért, mozgatta a protéziseit a nyelvével, böfögött egyet-kettőt, és mondta, hogy neki már az étel sem esik jól, nincs étvágya, öregeknek nem való már semmi. – „No, te bökkedezel, Vilma!", szólt erre nagyapám. Később aztán elkezdett beszélni, duruzsolva, mintha csak magának mondaná. Hogy a vöröshagymától és a bortól vörös vérünk lesz, a ribizli lázas betegnek a legnagyobb orvosság, a zöldpetrezselyem meg jó rákbetegség ellen. Sok történetét már kívülről tudtuk, például azt, amikor gyermekkorában beleesett a tűzbe, és leégett a lábáról a hús, vagy mikor a húga, Irmus néni beleesett a kútba, és szinte meghalt, de még idejében észrevették, és kihúzták. Igaz, hogy az ijedségtől meggyengült a szíve, azért olyan rózsás most is az arca. Vagy hogy édesapánk gyerekkorában sokat volt beteg, csoda, hogy megmaradt. Már a kórházból is kiadták, mert nem lehetett segíteni rajta, de ő friss fenyőhajtás levével kikúrálta. Vagy, hogy édesapánk a legkülönb ember a faluban, nála különb egy sincs. Ezt nem volt nehéz elhinni, büszke is voltam rá, és sajnáltam egy kicsit a többi gyereket, hogy nekik nincs ilyen apjuk. Azt is mondta, hogy nálunk öcsém a trónörökös, mert ő a fiú, amin sokat boszszankodtunk a nővéremmel. – „Dibdábulé" – mondta neki, amíg kicsi volt, és táncolni tanította, aztán nagyokat kacagott, ahogy öcsém a fenekét ütemesen büllögtette, a kövér kezeivel meg hadonászott hozzá. Később azonban, mikor nagyobb lett, azt mondta, hogy Öcsi az anyu családjára ütött, mert nem fogad szót, és nem tanul jól az iskolában. Néha beszéd közben megharagudhatott valami miatt, mert felemelte a hangját, és mondta, hogy ő milyen sokat dolgozott életében, hogy amink van, azt mind neki köszönhetjük, mert ebben a házban ő szerzett mindent. Ha ő nem volna, semmink sem volna, és majd megemlegetjük még, ha meghal, mert az sem lesz, amit megegyünk. „Ezt jól jegyözzétek meg", mondta. Ha közbeszóltunk vagy ellenkeztünk, megsértődött: „Majd megtudjátok ti, ha én már nem leszek", mondta. „Semmi sem ér semmit", legyintett végül, azt nem mondta, hogy miért.
Nem nagyon ment sehova, a keddet leszámítva, amikor piacnap volt a városban. Ha mezőre ment, vitt minket is magával, kapálni, szénát forgatni, takarni. Nagyapám szerint mindig későn indultunk el, amikor mások már hazafelé jöttek. Olyankor aztán nagyanyám is sietett, kapta a gereblyét meg a villát, és közben kiabált: „– Hamar, hamar, te, jő a nagyidő, mind kárré megy a drága széna!"
A vihartól félt. Ha dörgött vagy villámlott, mi bezárkóztunk a házba, nem nyithattuk ki sem az ajtót, sem az ablakot, pedig szívesen néztük volna a vihart, sőt, a villanyt is le kellett oltani, a rádiót pedig még a konnektorból is kihúzni, nehogy belecsapjon a házba a villám, ő meg csüggedten, lemondó arccal üldögélt az ágyon, és jajgatott. Ítéletidő van, mondta, és hogy ilyenkor mindig meghal valaki. A mennydörgésre a halottak is előjönnek a sírjukból. Megesett már, hogy akinek temető mellett vitt el az útja, kísértettel találkozott. Az olyan, mintha ismeretlennel találkozna az ember, akit előtte még nem látott, de aztán a lüdérc hirtelen eltűnik a szeme elől. Még rosszabb olyannal találkozni, akiről mindenki tudja, hogy már meghalt. Nagyanyám a varjúkárogást meg a bagolyhuhogást sem szerette. Ha károgott a varjú a kertben, vagy esténként huhogott a bagoly, kiszaladt az udvarra, kővel dobálta őket, és közben mérgesen kiabált, hogy „háj-háj, háj-háj". Roszszat jelent, mondta, mert a varjú kárt okoz, a bagoly meg elvisz magával valakit. Kár lesz abból is, mondta, ha kiömlik a só, vagy eltörik valami a házban. Ha tükör törik el, az a legrosszabb, mert akkor hét évig nem lesz szerencsénk.
Egész nyáron mezítláb jártunk, vagy teniszcipőben, ami nyár végére elszakadt, és az aljára vastagon lerakódott a por, a sár meg széna. Mama otthon a nagyapám papucsában csoszogott, vagy harisnyában szaladgált ki az udvarra a tyúkok után, úgyhogy a harisnyája talpán megkeményedett a sár meg a tyúkszar, mintha cipőtalp volna. Falun nem kellett lakkcipő, esetleg vasárnap, a templomba, de oda nem járt, mert nem református volt, hanem baptista, de imaházba se ment, mert azt mondta, azok olyanok, hogy nincs miért közéjük menni, ha egyszer nem álltak ki mellette, amikor kellett volna. Pedig jól tudták, hol volt a régi kerítés, mielőtt az a gyalázatos szomszéd le nem törte, és odébb nem rakta egy méterrel, a mi felünkre. Nagyanyám mindkét szomszéddal perelt, mert a másik is elvett tőlünk egy métert, és ráépítette a csűrjét a mi kertünkre. Azt mondta, ha megnyeri a pert, le fogják bontani a csűrt, ő meg visszakapja az összes perköltséget. Sok hivatalos, pecsétes papír volt egy zacskóban a párnája alatt, azokat gyakran elővette, kiterítette az ágyra, és magyarázta, hogy neki van igaza, ezek a szarháziak elvettek a kertünkből, de mégis ők nyernek, mert több pénzük van. Azt is mondta, hogy mi élhetetlenek vagyunk, édesapánkkal együtt, és nem tudjuk visszaszerezni még azt sem, ami a miénk, mi lesz velünk, ha ő meghal, semmink sem lesz, éhen halunk.
Mérges lett, ha észrevette, hogy köszönünk a szomszédoknak. Kisebb korunkban biztatott is, hogy csúfolkodjunk velük, kiabáljunk nekik csúnya dolgokat, de azt később szégyelltük. Én nem is mentem ki a kapun, ha megláttam a szomszédokat, hogy ne kelljen köszönni, hanem megvártam, amíg elmennek. Ha mégis öszszetalálkoztunk a kapu előtt, alig hallhatóan mormogtam, hogy csókolom, kivéve, ha nagyanyám látta, mert akkor rájuk sem néztem, hanem lesütött szemmel igyekeztem befelé. Nagyapám testvéreinek sem köszönhettünk, nagyanyám velük is haragban volt, mert azt mondta, el akarták venni nagyapámtól a házat, de ők nem jártak el a kapunk előtt. Ha a faluban vagy a mezőn találkoztunk velük, köszöntünk egymásnak, sőt apu nagy ritkán meg is látogatta őket, de ezt nagyanyám előtt titokban kellett tartani.
Nagyapám sem köszönt a szomszédoknak. Ha találkoztak, furcsán megmerevedett az arca, mint aki haragszik, de nem beszélt róluk soha, se jót, se rosszat. Nagyanyámat is ritkán szakította félbe, akkor is csak annyit mondott, hogy: „– Az nem úgy volt, te Vilma!" Nagyanyámat így is bosszantotta a dolog, mondta, hogy ne hazudtolja meg őt. Ha nem volt dolga, papó, így hívtuk, legtöbbször az ablak előtt ült, a konyhában, egy hokedlin, ahol a rádió is volt, és minden órában meghallgatta a híreket, bár nagyanyám váltig mondogatta neki, hogy öregembert minek érdeklik a hírek, és hogy ne csináljon akkora zajt azzal a rádióval. Pedig ő is szeretett rádiózni: mikor nagyapám nem volt bent a házban, leült az ágy szélére, és addig tekergette a rádió gombját, amíg csak zaj hallatszott belőle, azt hallgatta. Papó, ahogy ült a széken, a kezét összekulcsolta, átfogta a térdét, és így nagyon jól látszott a bütykös, görbe ujja a jobb kezén, amit a háborúban meglőttek, és utána nem tudta többet kiegyenesíteni. Emiatt írni is nehezen tudott. A lábát is meglőtték, a combján. Mindjárt a térde fölött volt egy lyuk, akkora, hogy az ujjbegyünk belefért. A katonakórházban azt mondták neki, hogy le kell vágni a lábát, mire papó másnapra megőszült, pedig akkor még nem volt öreg, amit én nehezen tudtam elképzelni, mert mióta az eszemet tudtam, ritkás, fehér haja volt. Volt egy családi kép az éjjeliszekrény fiókjában, nagyapám, nagyanyám, apu fiatalon, meg az öccse, Béla bácsi, aki akkor még iskolásgyermek volt, zakóban, nadrágban, de a nadrágja csak a bokájáig ért. Azon a képen papónak még van haja, mégpedig galambszürke, na ilyenre őszülhetett a kórházban, mert később, ami megmaradt belőle, az egészen hófehér lett. A kórházból azonban hamarosan menekülni kellett, mert jött a hír, hogy lebombázzák a németek, nagyapámat pedig egyik katonatársa, Baka bácsi vette a hátára, aki Csehszlovákiában lakott. Neki a kezét lőtték meg, úgyhogy menni tudott, mesélte nagyanyám. Papót hazavitte magával, és addig ápolták, amíg meg nem gyógyult, így megmaradt a lába. Baka bácsiról is volt kép az éjjeliszekrény fiókjában, meg néhány levelezőlap, amit a felesége írt. Nagyapám egyszer kapott útlevelet, és meglátogatta őket Csehszlovákiában. Hozott is mind a hármunknak egy-egy piros szvettert. Irmus néni, nagyanyám húga, el akarta kérni az egyiket az unokatestvérünknek, Tündikének, de nagyapám nem adta oda. Később Baka bácsinak mindkét lábát le kellett vágni, érszűkület miatt, a felesége írta meg levélben.
Papó nem tanult meg románul, csak annyit tudott, hogy „magar", és ezt gyakran mondta is nekünk, aztán megkérdezte, ez tényleg azt jelenti-e, hogy szamár? Szerettünk hencegni előtte, hogy mi románul is tudunk, mert az iskolában kell, meg ismerünk is néhány románt a városból, mire ő csóválgatta a fejét, és mondta, hogy na, az elég baj, akkor jól összekeveredtünk mi is az oláhokkal. Szombat esténként megsöpörte a kapu előtt az utcát, és fel is locsolta vízzel, ha nagy volt a por, aztán hosszan pucolta a fekete félcipőjét, ami amúgy is tiszta volt, mert többet pucolta, mint amennyit használta. Először száraz ronggyal letörölte róla a port, a talpa körül meg kukoricacsutkával súrolgatta, hogy lejöjjön a sár, aztán bokszot kent rá, majd egy kis fekete kefével kenegette, hogy mindenhová jusson a krémből. Utána egy nagyobb kefét vett elő, és azzal sokáig fényesítette. Azt mondta, addig kell suvickolni, amíg meg nem látjuk magunkat benne, de én soha nem láttam semmit. Vasárnap reggelenként megmosdott, elővette a zöld nyelű tükrét, meg a borotválkozó-dobozát. A doboz először barna volt, de egyszer, mikor nagyanyám újrafestette a bútorokat meg a pinceajtót, a nagyapám ládikáját is lekente világoszöldre. Papó a tükröt az ablaknak támasztotta, majd a dobozból elővette a sebészkést, a szappant meg a pamacsot, habot kevert, felkente az arcára, a nyakára, aztán a kés élével óvatosan lekaparta az arcáról a habot. A legnagyobb izgalommal azt figyeltük, amikor a nyakán húzogatta a kést, mert sovány volt a nyaka, és az ádámcsutkája is mindig útban volt, de ha meg is vágta magát néha, a művelet mindig sikerült. A késhez nem volt szabad nyúlni, mert nagyon éles volt. Aztán tiszta inget vett föl, és egész nap csak üldögélt, mert vasárnap nem dolgozott, leszámítva, hogy enni adott az állatoknak. Délután felvette a fekete öltönyét meg a kalapját, és elsétált a templom elé. Volt ott egy kispad, azon üldögéltek az öregek, mindegyik ünneplőben, és beszélgettek vagy hallgattak. Mikor öt órára imaházba mentünk, papó ott üldögélt a többi öreggel a padon. Egyenes háttal és derékkal ült, ahogy szokott, egyik kezében a botját, másikban a kalapját fogta. Odaszaladtunk persze hozzá, ő meg félig gunyorosan, félig ünnepélyesen mosolygott, és mondta nekünk, hogy aztán ügyes leánkák és legénkék legyünk. Pedig az imaházban nem nagyon kellett csinálni semmit, csak szépen ülni és hallgatni az imádkozás meg a prédikáció alatt is. Énekelni, azt viszont kellett, mégpedig jó hangosan. Volt több közös ének is, aztán az istentisztelet végén mindig megkértek minket, engem meg a nővéremet, hogy énekeljünk valamit. Öcsémet is noszogatták, de ő soha nem állt kötélnek. Kiálltunk a szószék mellé, szemben a többiekkel, és általában a nővérem kezdte, ő adta meg a hangot, aztán ő altot énekelt, én meg szopránt. Mindenki meg volt elégedve velünk, a nővéremet leszámítva, mert neki általában nem tetszett. A közös éneket Irmus néni vezette, ő választotta ki, hogy mi legyen, és el is kezdte, jó hangosan. Miközben énekelt, a fejét kicsit hátradöntötte, és előre-hátra dülöngélt a széken, ritmusra. Általában nekünk is ő mondta meg, hogy mit énekeljünk. Itt falun a felnőttek hangosan beleszóltak az istentiszteletbe, ami városon nem volt szokás. Egyszer az unokatestvérünk, Andris is eljött velünk az imaházba, pedig ő nem baptista volt, hanem katolikus, és amúgy is ritkán maradt ott nagyanyáméknál vasárnapra, Irmus néni meg unszolta, hogy „Andriskó, énekelj te is valami szépet". Egy ideig kérette magát, mert nem tudta, mit énekeljen, de aztán csak kiállt a szószék mellé, és elénekelte a „Rózsa, rózsá"-t. Kicsit meglepődött mindenki, mert ilyesmit nem volt szokás az imaházban énekelni, de Irmus néni így is megdicsérte, mondta, hogy ügyes fiú volt, és hogy mire legközelebb jön, tanuljon meg valami hívő éneket. Nagyanyám azt mondta, Irmus néni harmóniumozni is tud, mert a tanítóképzőben azt is megtanulta, de az imaházban soha nem harmóniumozott. Volt egy sajátja is, amit nagyanyáméknál tartott, a felső házban, de azon sem játszott soha. Mi sem nyúlhattunk hozzá, nehogy elrontsuk. Csak ideiglenesen volt nálunk, azt mondta, hogy Tündikének akarja adni. Tündike nagyanyám nővérének, Boriska néninek volt az unokája, és Irmus néni Boriska néninél lakott. Mi persze kipróbáltuk a harmóniumot, és a Kicsi kutya, tarkát mind a hárman el tudtuk játszani rajta, sőt, a nővérem még komolyabb énekeket is, két kézzel. Irmus néni mindenkire rászólt az utcán is, aki csúnyán beszélt, vagy a földre köpött. Az sem tetszett neki, ha valaki vasárnap dolgozott, nem szabad, nincs áldás rajta, megbünteti az Isten, mondta. Főzni sem szabad vasárnap, mondta anyunak, az ő anyja bezzeg szombaton előre megfőzött mindent. De ha vendégek jöttek hozzájuk, Irmus néni délelőtt nem is jött imaházba, annyit főzött.
Keddenként ő is felült a városi buszra: elegánsan felöltözött, akárcsak nagyanyám, annyi különbséggel, hogy nagyanyámnak minden ruhája meg kendője egyformán fekete volt, Irmus néni azonban az élénk színeket szerette: nyáron fehér, rövid ujjú blúzt hordott kék szoknyával. Nagy, fekete kendői sem voltak, mint nagyanyámnak vagy más asszonyoknak a faluban, hanem egy könnyű, vékony, világoskék kendője volt, és nem is úgy hordta őket, mint más falubeliek, elől megkötve az álla alatt, hanem hátul kötötte meg, vagy keskeny pántot csinált belőle, és azt rakta a fejére. A fekete lakk táskáját a karjára vette, más csomagot nem is vitt magával, cipekedni nem szeretett. A haja általában világosbarna volt, bár alul kilátszott a fehér, de néha rókavörösre sikerült, ilyenkor aztán szidta is a festéket, meg azt is, aki hozta, mert a hajfestéket külföldről kellett hozatni, nálunk nem lehetett kapni.
Irmus néni szeretett az üzletekben nézelődni, de nem sok mindent vett. Mindig megkérdezte, hogy mi mennyibe kerül, pedig ki voltak írva az árak, de ő olvasószemüveg nélkül nem látta az árcédulát, és felháborodott azon, amit hallott. – „Jaj, te-te-te! Hát nem szégyellik magukat, hogy ilyen drágán adják?", csattant fel azonnal, aztán sértődötten kivonult a boltból. Mikor bent volt a városban, néha hozzánk is eljött, bár messze laktunk a központtól, és ezt általában szóvá is tette. Hozott valami kis apróságot nekünk, vagy adott egy-két lejt fagylaltra. – Na, hát ti mit főztetek? – kérdezte, és nyomban fel is emelte a tűzhelyen a fazekakról a fedőt, gondolom, meg is éhezett egész nap a városban. A spájzba is mindig benézett, kíváncsi volt, hogy mit tartunk benne. „– Hát azt ki adta nektek? Adjatok belőle nekünk is" – mondta, ha megtetszett neki valami. Általában adtunk, és anyu ebéddel is megkínálta.
Nagyanyám azt mondta, hogy Irmus néni vénkisasszony, mert olyan sokáig válogatott, hogy végül hoppon maradt, az úri legények tetszettek neki, nem pedig a falusiak, de azoknak meg ő nem kellett. Válogatósnak vadalma, annak is az apraja, mondta, meg hogy nehogy mi is úgy járjunk, menjünk férjhez időben, ahhoz, aki visz, legfennebb elválunk, ha nem tetszik, mert ha megvénülünk, akkor már nem fogunk kelleni senkinek.
Nagyanyám soha nem jött imaházba, de minket küldött, és miközben készülődtünk, elmondta, hogy az ő szülei a legjobb hívők voltak az egész faluban, a mostaniak a nyomába sem érnek, és mi sem. Ha elfelejtettek imádkozni evés előtt, kiszaladtak az udvarra, kiköpték az ételt, amit már befaltak, és előbb elmondták az asztali imát. Azt is mondta, hogy nagyapám világi, mert református, és ő, hívő létére, rosszul tette, hogy hozzáment. Jobbat is kaphatott volna, mint nagyapám, előkelő, gazdag, úri legényt, mert nagyon szép, ügyes leány volt, a legények versengtek érte. Ilyenkor nagyapám is közbeszólt, hogy: „Te ügyes vagy, Vilma, jó nagyra nőttél!", de nagyanyám nem hagyta félbeszakítani magát, csak annyit mondott, hogy vén bolond, és mesélt tovább. Ha kérdeztük, hogy akkor miért ment mégis hozzá, nagyanyám azt mondta, az anyósa választotta a fiának, mert ő volt a faluban a legszebb és a legügyesebb. Mi tudni akartuk, hogy szerette-e nagyapámat, mert szerettük volna, ha szereti, meg volt egy esküvői kép is az éjjeliszekrény fiókjában, amin ők állnak, egy csokor virággal, nagyanyám nagyapámnak a válláig sem ér, fogja a virágcsokrot, és azt nézi, somolyogva, mintha zavarban volna, nagyapám meg őt nézi, mosolyogva, szóval azon a képen úgy néznek ki, mint akik szeretik egymást, még akkor is, ha nagyanyám szerint a fényképész állította be őket így. De ő csak csóválgatta a fejét, öregesen csücsörített a szájával, és mondta, hogy ő mást szeretett, különb legényt. Pedig nagyapám is igen előkelő volt, mikor fölvette az egyetlen ünnepi öltönyét, fogta a kalapját meg a fekete esernyőjét, amit botnak használt, és bejött a városba, az iskolai évzáróra. Leghátul állt, a kerítés mellett, magas volt, sovány, egyenes, és valami nagyon ünnepélyes kifejezés volt az arcán, ahogy figyelt. Úgy gondoltam, a grófok meg a bárók is olyanok lehettek régen, mint ő: soványak, egyenes hátúak, szűkszavúak és gunyorosak. Nagyanyám azt mondta, hogy aki világi, az mind egyforma, „olyan, mint nagyapátok", de ehhez soha nem fűzött magyarázatot, és hogy csak hívő fiúhoz menjünk, világihoz ne, mert az nem ér semmit. Máskor meg azt mondta, hogy menjünk minél hamarabb férjhez, még fiatalon, hogy ha nem sikerül, legyen időnk elválni és újra férjhez menni, addig, amíg meg nem találjuk az igazit. Vagy hogy gazdag, előkelő fiút válaszszunk magunknak, mert szép, ügyes, okos leánkák vagyunk, olyat, amelyiknek van háza, meg luxusautója.
Ha jókedvében volt és dicsért, azt mondta, rá hasonlítunk, olyan szépek vagyunk, mint ő. Volt is egy kép a konyhában, a kanapé fölött, nagyanyám volt rajta fiatalon, Irmus nénivel, Boriska nénivel, a nővérével, meg egy közös barátnőjükkel, Jucival, aki éppen náluk vendégeskedett, azon megnézhettük, hogy milyen volt. Ünneplőben vannak mind a négyen, nagyanyám sötétbarna ruhában, a derekán öv, a nyakán fehér csipkegallér, a kezében egy szál virág, amit lazán, leengedve tart, a lábán elegáns lakkcipő. Egyikük sem mosolyog, komolyan veszik a fényképezkedést. Ő a legalacsonyabb négyük közül. Kicsit meg van illetődve, a szemei kíváncsian és lelkesen csillognak. De mi nem rá akartunk hasonlítani, hanem nagyapámra, még akkor is, ha mama szerint ő buta volt az iskolában. „– Ilyen szép, ügyes, okos leánka egy sincs több, mint tük" – mondogatta nagyanyám. „ – Csak akad még egy-kettő, te Vilma!", kontrázott erre nagyapám. Nagyanyám is nyomban visszafelelt neki, hogy ne csúfondároskodjék. Ha bosszantani akarta az öreget, azt mondta neki, hogy az ősei oláhok voltak, mindenki tudja a faluban, hogy az egyik nagyanyja, Borica, katrincás román volt. Ezen már papó sem tréfálkozott, hanem tényleg felmérgelődött: remegni kezdett, és kiabált is.
A lánykoráról szeretett a leginkább mesélni. Ilyenkor csillogott a szeme, és a hangja is mintha megélénkült volna, a folyamatos duruzsolás kiszínesedett. Mondta, hogy olyan becsületes és dolgos gazdák, mint az ő szülei, egy sem volt a faluban, és most sincs. Hogy az édesanyja milyen kenyereket sütött! És olyan jól senki nem főzött, mint ő. Olyan sűrű rántottlevest csinált, hogy kenyérrel lehetett mártani. Ő varrni tanult, aztán Bukarestbe ment szolgálni, de micsoda előkelő helyre! Egy zsidó családnál volt, ahol az úr a minisztériumban dolgozott. A lányai pedig micsoda szép, elegáns kisasszonykák voltak! Gyönyörű vörös, göndör hajuk volt, nem olyan vékony semmi, mint nekünk, és csipkés-fodros ruhákban jártak! Hogy szerették őt, milyen jó dolga volt! És németül beszéltek, mint akkor az urak. Nagyanyám ilyenkor mindig elő is adta, amit németül tudott: „Ánzig, cvánzig, segged látszik", és huncutul kacagott hozzá. Micsoda divatos, szép ruhákat varrt nekik, meg magának is! Aztán felnyitotta a kanapé fedelét, és előszedte belőle a menyasszonyi ruhája megsárgult maradványait, egy sárgásfehér színű selyemdarabot, a szélén csipkével, amit a moly már itt-ott kikezdett. Azt fogdosta és tapogatta, miközben beszélt. Mondta, hogy ezt az anyagot valamelyik kicsi leánka örökli, ha ő meghal, vagy a nővérem, vagy én. Örültem neki, az én szememben ugyanolyan becses volt, mint az övében. A világ legszebb rongyának láttam. Ahogy nagyanyám menyasszonyi ruhája sem úgy jelent meg előttem, mint ami az esküvői fényképen látható volt – egyszerű, sárgásfehér ruha, a gallérján csipke –, hanem annak mesebeli mását láttam, valami varázslatosan szépet és úrit, a legszebb menyasszonyi ruhát a világon. Én is ilyenre vágytam, vagy éppen erre. Néha, mikor senki nem volt bent a házban, felhajtottam a kanapé fedelét, és megkerestem a rongyot. Nagyapámék a lócát hívták kanapénak, aminek a fedelén ültünk az asztalnál, de ha felnyitottuk, ott volt benne a sok kincs: maradék rongyok, amiből több zsákkal is volt a házban, abroszok, kanalak, gombok, meg sok egyéb érdekesség. Egy ideig a pénz is ott volt, nagyapám nyugdíja, de azt nagyanyám később a párnája alá dugta. A rongyokkal nagyon jól el lehetett játszani: behoztuk a zsákokat a konyhába, kiborítottuk a földre, és válogattuk őket. A legszebbeket magunk köré tekertük, mint egy szoknyát vagy blúzt. A többiből pólyát csináltunk, és beledugtuk a macskát, eltűrte, mert előtte megszelídítettük, aztán nagyapámnak is megmutattuk, mert tudtuk, hogy nem hagyja szó nélkül a dolgot. Csóválgatta is a fejét, és szörnyűlködött: „– Te leánkák, hát hol van az eszetek? Nincs jobb dolgotok? Mit kínlódtok azzal a rusnya állattal?" Nagyapám mindig kizavarta a macskát a házból, sőt, még az udvaron is utánadobta a sapkáját, ha meglátta, de nem volt igazán mérges, inkább csak megszokásból.
A nyári vakáció nagy részét nagyanyáméknál töltöttünk, és ő gyakran mondta, hogy milyen jó dolgunk van, nem kell csináljunk egész nap semmit, bezzeg más gyerekek mennyit dolgoznak. De aztán mikor felébredt délután, mindig megszidott, hogy nem adtunk enni a malacoknak, ezért volt úgy, hogy dobáltunk nekik krumplit meg sarjút. Azt is mondta, hogy reggel addig alszunk, ameddig akarunk, amin nagyapám zsörtölődött, hogy nem úgy van az, sok itt a dolog, nem lehet délig aludni. Reggelenként aztán nagy, öblös döndülésekre ébredtünk. Nagyanyám odalent csapkodta a pinceajtót, és kopogott is a ház fagerendáin a seprűvel, vagy felkiabált az udvarról, hogy keljünk már fel, mert így nem lesz belőlünk semmi. Mikor lementünk az alsó házba, nagyapám a szokásos helyén ült, az ablak mellett, a széken, mert már enni adott az állatoknak. Gunyorosan méregetett minket, és mondta, hogy mossuk ki a csipát a szemünkből, és fésülködjünk meg, mielőtt asztalhoz ülnénk, nehogy aztán a hajunk beleessen az ételbe, mert mindjárt dél van, a koldus már a hetedik faluban jár. Nem tudtunk olyan korán kelni, hogy ne ezt mondja.
Nagyanyámnak a kövér emberek tetszettek. Mondta, hogy együnk rendesen, mert az a szép, aki kövér, és hogy régen a cselédet is, mielőtt felfogadták volna, asztalhoz ültették, hogy lássák, tud-e enni, mert ki hogy eszik, úgy dolgozik. De amit főzött, azt nem nagyon szerettük. A levesek sűrű, sötét színűek és égett, avas ízűek voltak, anyu szerint azért, mert nagyanyám avas zsírral csinálta a rántást, és mindig jól el is égette. Amit nem ettünk meg, azt ledobáltuk a macskának az asztal alá. Tettünk egy konzervdobozt az ágy alá, abba a levest is bele lehetett önteni. A macska nyomban bemászott a takaró alá, és föllefetyelte. Ilyenkor ráültünk az ágyra, és lelógattuk a lábunkat az ágy szélén, hogy nagyanyám ne vegye észre, mit eszik a macska. Általában késő délután volt, mire kész lett az ebéd. Nagyanyám fölrakta a nagy fazekat a kályhára, benne krumpli vagy paszuly, alágyújtott, aztán ledőlt a kiságyra, és elaludt. Az étel megfőtt, a tűz kialudt. Mikor megéheztünk, odaraktuk a kisszéket a kályha elé, felmásztunk rá, és kiszedtük a krumplikat, vagy kikanalaztuk a paszulyt. Nagyanyám egyszer felébredt közben, és tetszett neki, hogy a kályha tetején eszünk. Utána sokáig emlegette, hogy „a kicsi leánkák kiették a levesből a fuszulykát", és kacagott hozzá. Máskor azt mondta, hogy finynyásak vagyunk, válogatósak, bezzeg neki gyermekkorában nem volt ilyen jó dolga, az sem volt, mit enni, meg édesapánknak sem, mert akkor meg háború volt. De a pánkót meg a puliszkát a kisüstben nagyon jól tudta csinálni, azt szerettük. A tejes kukorica is jó volt, amit a sparhertban sütöttünk. Kimentünk nagyanyámmal a kertbe, és sorra megvizsgáltuk a kukoricacsöveket, hogy melyiken van már jó tejes szem. Letörtünk néhány csövet a szebbekből, lefosztottuk a levelét meg a haját, megvártuk, amíg a sparhertban leég a tűz, és jó sok parázs lesz. Nagyanyám arra rakta rá a csöveket, és résnyire nyitva hagyta az ajtaját, hogy lássa, ahogy pirulnak, majd leült a kályha elé a kisszékre, mesélt, közben be-belesett a kukoricákra, és forgatta őket, nehogy elégjenek. Ha megsültek, kipiszkálta őket a parázsból, visszacsomagolta kukoricaháncsba, hogy puhuljanak, úgy adta oda nekünk.
Volt kemence az udvaron, néha abban sütöttünk kenyeret. Olyankor mi is készíthettünk vakarcsból madárkát, csuporban kalácsot, és egy hétig is kitartott a tejfölös lepény. Nagyanyám még előző este kimérte a lisztet egy óriási lábosba, másnap kovászt, élesztőt meg vizet öntött hozzá, dagasztotta egy ideig, amíg el nem fáradt, akkor ledőlt pihenni a kiságyra, és mondta, hogy mi is dagasszuk egy kicsit, mert ő ekkora korában már mindent segített az anyjának. Egy óriási, egybefüggő massza volt az egész, a kezünkhöz tapadt, ahogy emelgettük. Ha már elég sima volt, nagyanyám leterítette egy konyharuhával, és hagyta kelni. Egy idő után kibuggyant a tálból, akkor visszanyomkodta, aztán kiment az udvarra megnézni, hogy elég meleg-e a kemence, amit öcsém fűtött be ággal. Általában túl forrónak találta, és ki is nyitotta a kemence ajtaját, hogy hűljön, de aztán mire kiszaggatta a kenyereket, már túlságosan kihűlt, úgyhogy nekiállt hevíteni egy kötés ággal. A kenyerekkel aztán mindig elégedetlen volt, mondta, hogy jaj-jaj, megégtek, vagy nem sültek át, vagy túl laposak lettek, és hogy a kicsi legénke nem jól hevített.
Nagyanyámnál nem volt muszáj fürödni, mert úgy tartotta, a túl sok fürdés megárt. Ő sem igen fürdött, igaz, nem is volt hol, fürdőszoba nem volt, csak mosdani lehetett a nagy, kék tálban. Mikor a városba készült, felöltözött, és mielőtt elindult volna a buszhoz, nekiállt mosakodni. Először az arcát mosta meg, aztán a karját is, ameddig a rövid ujjú ruha ért, és ha ez is megvolt, fogta a táskáit, és kiállt a kapu elé, hogy leintse a buszt. A buszmegálló nem volt ugyan messze tőlünk, a kapuból látszott is a városi busz, ahogy megfordult az útkereszteződésben, és állt egy ideig a megállóban, de nagyanyám nem ment el odáig. Minket odaállított a kapu elé, hogy figyeljük, mikor indul a busz, és szóljunk neki, aztán mikor szóltunk, kijött a táskáival és leintette. Jegye nem volt, de nem is akart venni. Miután felült, kotorászott egy ideig a táskájában, majd előhúzott egy almát, amiből a hibás részt már kivágta, és odaadta a sofőrnek.
Volt úgy, hogy minket is elvitt a városba. Beültünk a cukrászdába, és rendelt nekünk süteményt tányéron, meg tejszínhabot, talpas inoxpohárban. A kiskanál, amit adtak hozzá, ki volt lyukasztva középen, nagyanyám szerint azért, hogy ne lopják el, de a süteményt meg a tejszínhabot így is meg lehetett enni vele. Amíg ettünk, mindig elmesélte, hogy a nővérem milyen ügyesen énekelt itt a cukrászdában az asztalon, amikor kicsi volt. Mindenki őt nézte, és meg is dicsérték a végén. Idegenek jelenlétében nagyanyám mindig hangosabban beszélt velünk. Esténként is, mikor fejés után egy kantáros fazék tejjel Kányádszegbe mentünk Irmus nénihez meg Boriska nénihez, nagyanyám kiállt a kapuba, és addig kiabált utánunk, míg a híd után, a kanyarban el nem tűntünk a szeme elől: „Aztán köszönjetek ügyesen! Mondjátok, hogy kezit csókolom, Irmus néni, kezit csókolom, Boriska néni, hogy tetszenek lenni!" Siettünk is persze, hogy minél hamarabb elérjük a hidat, mert ha már nem látott, abbahagyta a kiabálást, és bement a kapun. Itt a cukrászdában is jó hangosan beszélt, hogy mindenki hallja: „– Na gyere, kicsi ügyes leánkám, köszönj szépen kezit csókolomot a néninek!", kiabálta. Meg hogy tényleg olyan jól tanulunk-e az iskolában, hogy mindenből tízest kapunk, és első tanulók vagyunk az osztályban.
A cukrászda után azonban hamar eluntuk a dolgot, mert ahogy elindultunk, nagyanyámnak sok ismerőse akadt, és mindenkivel megállt beszélgetni. Sokat kellett ácsorogni mellette, főleg a piacon. Mindig hozott eladni is valamit, almát, tejes kukoricát vagy átalvetőben krumplit, de ezeket aztán legtöbbször ingyen odaadta az ismerőseinek. Általában dolga akadt valahol, valakivel, ilyenkor lerakta a táskáit egy félreeső sarokba, és odaállított, hogy őrizzük őket. Egyik kedden, amikor ketten mentünk a városba, a törvényszékre is bevitt magával. Egy nagy terem közepén ültünk, karosszéken, a táskákat a földre tettük, a lábunkhoz, és nagyanyám egy mosolygós, kedves nénivel beszélgetett. Nem mindent értettem, de a szomszédról volt szó, akit nagyanyám otthon csak Laska Samunak vagy Pánkónak hívott. Elmesélte a nőnek, hogy milyen gyalázatos dolgokat művelt velünk, hogy engem egyszer leöntött egy vödör hideg vízzel, és állítólag meg is betegedtem utána, de erre már nem emlékeztem, aztán a perről volt szó olyan hosszan, hogy lekéstük a délutáni buszt, csak az estivel tudtunk hazamenni. A buszon aztán megettem a táskából a maradék almát, mert már nagyon éhes voltam.