[2010. december]

Henriett úgy festett, akár egy porcelánbaba: márványarc, hibátlanul sima és hófehér bőr, pici orr, duzzadt száj, hatalmas szemek, rakoncátlanul lebegő fürtök, amelyeknek a hajgumik se tudtak parancsolni. Mindezek mellé olyan búgó és titokzatos hangon beszélt, mint egy koraérett vamp. Tízéves korunk körül sokunkban egyszerre esett le, hogy szerelmesek vagyunk belé. Volt, aki titokban, volt, aki nyíltan. Utóbbiak odáig vetemedtek, hogy tízórai-szünetekben filmekből ellesett szerelmes szavakat sugdostak az asztalnál ülő Henriett kicsiny füleibe, akinek szeme se rebbent, nyugodtan harapdálta tovább a szendvicset, és gyakran még arra se méltatta imádóját, hogy legalább egy pillantást vessen reá.
Királynői mivoltát mi sem bizonyította jobban, mint hogy Dóra személyében saját udvarhölggyel rendelkezett. Dóra Henriettel ellentétben egy nagyszájú, cserfes kislány volt, valamivel magasabb és teltebb nála. Látván a vamp megközelíthetetlenségét, a hódolók gyakran rajta keresztül próbáltak beférkőzni Henriett kegyeibe, vagy legalább közelebb jutni hozzá. Dóra szigorú arccal végighallgatta őket, majd különféle szolgálatokért cserébe hajlandó volt átadni egy-egy üzenetet a barátnőjének. A szolgálatok abból álltak, hogy például az illető maga elé engedte a két lányt a sorban a menzán, vagy egy-egy felelet alkalmával súgott Dórának. Utób­bira ritkán került sor, Dóra ugyanis okos és jó tanuló volt. Henriettel sem volt e téren semmi gond, bár kicsit le volt maradva a barátnőjéhez képest, de ez az égadta világon nem jelentett semmit.
Én azok közé tartoztam, akik vadul tagadták, hogy szerelmesek lennének Henriett­be, holott természetesen nekem is ő volt vágyaim elérhetetlen tárgya: történelmi ihletettségű magányos szerepjátékaimban ő alakította a királylányt vagy a grófkisasszonyt, aki feleségül megy a nemes herceghez, esetleg a nemzete jobbításán fáradozó grófhoz. Ám még a közeli barátoknak is azt mondtam, hogy engem Henriett egy fikarcnyit sem érdekel. Amikor például Zsolt, aki nyíltan vállalta rajongását, kosarat kapott, én próbáltam meglehetősen álszent módon lelket önteni belé: miközben ama, regényekből elcsent vélekedéseket hangoztattam, miszerint a nők csalfák, és tündérként kiszámíthatatlanok, magamban örvendeztem azon, hogy íme, egy vetélytárssal kevesebb. (Nem mintha bármi esélyem lett volna Henriett masszívan elzárt szívét elnyerni.) Ráadásul a barátnők ugyancsak regénybe illő esz­közökkel vitték mardosó szerelmi letargiába Zsoltot: Dóra különféle szívességekért cserébe arisztokratikus gőggel hajlandó volt továbbítani a szerelmes üzeneteket és leveleket Henrietthez, a választ viszont heteken keresztül lebegtették. Zsolt elszánt volt, és tele reménnyel, különösen azután, hogy Dórán kívül Henriett is szóba állt vele, mi több, egy ízben, nagy föltűnést keltve hosszasan elbeszélgettek négyszemközt a folyosó végén. A többi hősszerelmes azonnal ostrom alá vette Zsoltot, és próbálták kifaggatni a diskurzus témájáról, ám ő semmi lényegit nem árult el belőle – persze, az is lehet, hogy tényleg nem hangzott el semmi különös. Végül azon csúszott el a dolog, hogy egy váratlan józan pillanatában Zsolt nem akarta Henriettnek ajándékozni, legföljebb kölcsönadni a Csillagok háborúja képregényt, mire Dóra ridegen közölte vele, hogy Henriett azt üzeni, hogy ne is álmodozzon többé róla. Zsolt azonnal rájött, hogy rettenetes hibát követett el, s hogy hetek fáradtságos munkáját tette tönkre egyetlen megingással, így hát a képregényt rögvest elküldte Dórán keresztül Henriettnek, aki nagy kegyesen elfogadta az ajándékot, megbocsájtani viszont nem volt hajlandó. Zsolt természetesen nem iratkozott ki a hódolók közül, de attól kezdve a barátnők furtonfurt érzékeltették vele, hogy végleg eljátszotta minden esélyét.
Az általános iskola utolsó két évére sok minden változott.
Henriett továbbra is igyekezett a régi szerepben tetszelegni, azt azonban nem akarta vagy nem merte észrevenni, hogy a hódolók egyre kevesebben vannak, mi több, lassacskán eltűnik mellőle mind. Már nem Henriett volt az osztályban a fő attrakció. A lányok sorban nőttek föl melléje, sőt, egy idő után át is léptek rajta, mi, fiúk pedig egyre kevésbé hangoztattuk, hogy szerelmesek volnánk belé. Henriett változatlanul szép arcú, csinoska kislány volt, de ahogy kinőtt körülötte a többi virág, és kitárták szirmaikat, elveszni látszott közöttük.
Dóra ellenben kilépett szerepéből. Nem vesztek össze, nem volt köztük harag, továbbra is szóba álltak egymással, mindössze annyi történt, hogy Dóra fölhagyott az udvarhölgyeskedéssel. Nem kellett többé Henriett árnyékának lennie, ugyanis igazi bombanővé vált. Megnövesztette, majd olyan módon eresztette le a haját, ahogyan a nyugatnémet diszkóénekesnők viselték. Keblei megteltek, feneke kiformásodott, combjai lágyan íveltek, és ahol összeértek – a testhez tapadó cicanadrágnak hála –, sejtelmes, mély völgy rajzolódott elő, amiről nem tudtuk levenni a tekintetünket. Tisztában volt azzal, mekkora hatással van ránk, barátnőjével ellentétben mégse alakította a vampot. Kedves és közvetlen volt. Én különösen sokat beszélgethettem vele, lévén, hogy ő is a vasútállomás menzáján ebédelt, ahol mi Gáborral. Leült az asztalunkhoz, vihogtunk, kacarásztunk, pletykáltunk. Utána egész délután az orromban lengett parfümjének az illata. Mindezek tetejében Dóra ösztönösen kellette magát. Ha valamiért áthajolt az ebédlőasztal fölött, hagyta, hogy egy pillantást vessünk a pamutpóló hűsében pihegő, alma alakú kamaszmelleire. Azt is tudta, hogy miközben ringó lépteivel előttünk halad, a fenekét figyeljük. Beszéd alatt pedig egész közel jött hozzánk, hogy érezzük bőrének izgató illatát.
A többiek se akartak elmaradni mellőle. Tizenhárom-tizennégy évesek voltunk, és a lányok olyanok lettek, akár a hernyói létformából kivetkőző pillangók. Érezték és élvezték bimbózó nőiességük minden rezdülését. A sötétkék nejlon iskolaköpenyt sose gombolták be, hogy láthassuk élénk színű ruháikat. A hajukba pántokat és szalagokat kötöttek. A nadrágjukat fölhajtották, hogy megcsodálhassuk hibátlan bokájukat.

Csak hittük, hogy tudjuk, mi az a szerelem és a szex. A popzene javarészt erről szólt, és nem kellett értenünk se az idegen nyelvű szöveget ahhoz, hogy a tévében vetített videoklipek nyomán rájöjjünk a dalok tartalmára. A lányok kibontották szárnyaikat, mi viszont tétován, tanácstalanul tébláboltunk körülöttük. A sok virág egyre arra biztatott, hogy szakítsuk le őket, ám mi szaglászni is legföljebb titokban mertünk, nemhogy érinteni.
– Melyik csajnak van a legnagyobb melle az osztályban? – kérdezte hetedik végén, a nyári szünet kezdetén váratlanul, cinkosan anyám.
Egészen megdöbbentem. Fülig pirultam, és csupán hebegni-habogni bírtam valamit arról, hogy ugyan honnét tudnám én azt.
– Hát miért nem mértétek le? – szállt be apám is a dologba. – Méretet kellett volna venni róluk. Aztán ősszel megnézni, hogy mennyit nőtt a vakáció alatt.
Kínomban olyasmit dadogtam, hogy ha így tettünk volna, biztosan jól fölpofoznak.
– Bizonyára – ismerte el anyám. – De legalább ennyire örültek volna neki.
A titokzatos szex körbelengett bennünket, a fülünkbe sugdosott, behálózott, az életünkre tört. Félmeztelen nők néztek ránk kacéran a kártyanaptárakról, kortárs magyar filmmel pedig alig lehetett találkozni anélkül, hogy ne villant föl benne egy (vagy két) női mell, egy dús fanszőrzet, netán egy hevesen lihegő aktus. A beépített szekrények mélyén ott sorakoztak a Tollasbál és a Színész-Újságíró Ma­ga­zinok, és a Parabola című televíziós humorműsorban is jócskán lehetett látni fedetlen kebleket és a bugyi takarása alól kibuggyanó popókat. Mindezek tetejében a Neoton Família is édes dombokról és a völgyek titkos öléről énekelt.
A lakótelep házainak aljában megnyílt néhány butik. A tulajdonosaik teljesen egyformán néztek ki: a férfiak színes mintás inget és nadrágot, valamint oldalt és elöl felnyírt, hátul ellenben vállra omló Bundesliga-frizurát viseltek, a nőkön rikító, általában neonzöld buggyos póló, illetve rövid szárú, élénksárga nadrág volt, a hajukat pedig úgy tűzték föl, ahogyan azt Madonna vagy C. C. Catch klipjeiben lehetett látni. Fogalmunk se volt, ki járhatott ezekbe a butikokba: akárhányszor elhaladtunk előttük, a tulaj mindig a nyitott ajtóban, egy műanyag széken ült, és hallgatta a bentről kiüvöltő diszkózenét. Mégis jövedelmezhettek, hiszen sorban bukkantak elő egymás után. Némelyik nem csupán ruhákat forgalmazott, hanem illatszereket, cigarettákat és magnókazettákat is.
Az egyiknek a kirakatában jelent meg először a Randi bugyi. Nem rejtegették, kitettek belőle mindjárt vagy hármat. Vastag kartonlapra volt felfeszítve, és hogy alaposan meg lehessen szemlélni őket, némelyiket elöl-, némelyiket hátulnézetből aggatták ki. A vasútállomási menzára menet rendszeresen megálltunk Gáborral, és megbabonázva, torkunkban dobogó szívvel bámultuk a rejtélyes távlatokat ígér­gető csodát. A Randi bugyi lényegében csíkokból állt, elöl volt rajta némi csipkés szövet. Olykor perceken át néztük, anélkül, hogy megszólaltunk volna, és csak a tulajdonos egyre gyakoribb rosszalló pillantásainak hatására baktattunk tovább. De akkor se tudtunk egymásnak mit mondani. Mindketten igyekeztünk elképzelni, hogy miként festhetnek ezek a bugyik a viselőjükön, és ahogy tekintetünk végigtapogatózott a képzeletbeli látványon, meglódult fantáziánk, mintha valami mélységesen mély, sötét vizű kútba pillantott volna.
A lányok egyre gyakrabban hajoltak le előttünk azért, hogy megigazítsák a ci­pőjüket, esetleg fölvegyenek valamit. Ha villanásokra is, de ott ringtak előttünk a gömbölyded kamaszkeblek. A nyár közeledtével a megrövidült ruhaujjak alól kikandikáló selymes szőrszálak alapján próbáltunk kitalálni, hogy mi fedheti odalent azt a bizonyos titokzatos völgyet. Pezsegtek, nyüzsögtek bennünk a hormonok, és amit nem láttunk, vagy nem tudtuk, hogy milyen, azt az egyre merészebben és ma­gasabbra szárnyaló képzeletünkkel próbáltuk kitölteni.
A legnagyobb kihívást a testnevelésórák jelentették.
Fogalmunk se volt arról, ki kezdte, melyik lány találta ki. Lehet, hogy nem volt egyetlen értelmi szerző, netán valami tudatosan eltervezett dolog, hanem ez is ösz­tönből jött, a zsigerekből. Egyszer csak úgy jöttek ki az öltözőből, hogy hátul visszatűrték a tornaruhájuk szélét. Persze, nem mindenki, ám aki nem csinálta, attól nem is sajnáltuk különösebben. Dóra viszont egyenest úgy nézett ki, mintha Randi bugyit húzott volna magára az élénkkék tornadressz helyett. De mások se maradtak el tőle nagyon.
Ki voltunk ütve, ám gyávák ahhoz, hogy megérintsük az előttünk elhúzott mé­zesmadzagot.
Talán Árpi bácsi, a tornatanár viselte a legnehezebben a dolgot. Egy ideig őt is szórakoztatta és elbűvölte a helyenként már-már Tollasbál magazinba illő látvány, azonban lelki egyensúlyának megőrzése végett később kénytelen volt rászólni a lányokra. Előbb finoman, majd egyre ingerültebben:
– Igazítsátok már meg magatokon a tornaruhát! Jó, hogy nem a seggetek lyukába dugjátok bele…
A bordásfal felé fordulva röhögtünk, és reménykedtünk, hogy az osztálytárs­nőink nem hagynak cserben bennünket, és a továbbiakban sem a rendeltetés szerint viselik a dresszt. Nem kellett csalatkoznunk – maradt a hátul szinte teljes egészében közszemlére tett fenék, elöl pedig a lágyan ívelő kicsiny domb. Nem beszélve a tornaruha szorítása alatt feszülő vadóc keblekről.
Aztán jöttek a bugyik.
Géza vette észre, egy kora őszi délutánon, foci közben. Pattogott a labda a betonon, összeszorított foggal küzdöttem, vehemenciámmal igyekeztem pótolni képességbéli hiányosságaimat, ám így is rendre megettem Géza cseleit. Aztán egyszer csak megállt, én pedig el tudtam venni tőle a labdát, sőt, el bírtam vele szaladni egészen a másik kapuig. Akár gólt is lőhettem volna, senki nem törődött velem.
Megtorpantam, és odanéztem, ahová a többiek.
A játszótéri focipálya melletti négyemeletes házak egyik erkélyén ott állt Henriett. Látszólag ügyet sem vetett reánk. Valahova a messzeségbe bámult. Csípőre tette a kezét, amitől egész teste megfeszült.
Egy szűk póló volt rajta, valamint egy falatka bugyi. Semmi más.
Nem tudom, meddig állhattunk ott. A labda elgurult, mi viszont képtelenek voltunk ott hagyni a látványt.
Henriett végül elunta a dolgot. Ránk nézett, és ahogy végigmért bennünket, egy pillanatra láthattuk arcán a hajdani királynői vonásokat. Lassan megfordult, de mielőtt bement volna a lakásba, néhány másodpercre még megmutatta a fenekét. Nem Randi bugyi volt, viszont ennek is betűrve a szélei.
Hosszú percekbe tellett, mire visszataláltunk a játékhoz.
A bugyimutogatás nyilvánvalóan Henriett ötlete volt. Talán evvel próbálta visszaszerezni elveszni látszó pozícióit. Mindenesetre hamar követőkre talált.
Két héttel az erkélyjelenet után mezőgazdasági munkára mentünk. Hosszú, sárga, csuklós buszokkal vittek ki bennünket a város határába. Az iskola előtt volt a gyülekező. Úgy festettünk, mintha túrára vagy kirándulásra készültünk volna: testünkön melegítő, lábunkon tornacipő, vállunkon hátizsák ivóvízzel és egész napi hideg élelemmel. Nem maradhattak el az övre akasztható walkmanek sem, de olyan is akadt, aki egyszerűen elhozta otthonról a sztereó rádiómagnót, és a tanárok ber­zenkedése ellenére még ott, az iskolaépület előtt bekapcsolta.
A szerencsésebbek szőlőt és körtét szüreteltek a termelőszövetkezet gyümölcsösében. A kevésbé mázlistáknak a szomszédos tarló megtisztítása jutott. Há­rom-négy fős brigádokba osztottak bennünket, egy-egy brigád teljesítményét rekeszekben és bálákban mérték, az ekként kiszámolt pénzt osztották el a brigád létszáma szerint három- vagy négyfelé. A számolás meglehetősen egyszerű módon történt: a nap végén minden brigád bediktálta a téesz emberének – egy magát szigorúnak láttatni akaró, ám valójában meglehetősen naiv kövérkés férfinak – a termelt mennyiséget. Amit nem ellenőrzött senki. Fogalmam sincs róla, mennyire lehetett hatékony a mi egy hetünk a téesz számára. Túl sokat nem dolgoztunk ugyanis. Leg­inkább lézengtünk a tarlón és a gyümölcsösben. Időnként tessék-lássék módon teleraktunk egy rekeszt, összedobtunk egy bálát, amit aztán megint hosszúra nyúlt pihenőidő követett. Sétálgattunk, beszélgettünk, viccelődtünk. A tanárok az első két napon még próbáltak rendet tartani, ösztökélni bennünket, de miután látták, hogy maguk a téeszdolgozók se veszik komolyan ezt a dolgot, ők is letelepedtek a sor végén egy pokrócra vagy egy lefelé fordított vödörre, és süttették magukat a napon. Jó idő volt, meleg. Felhőt alig lehetett látni az égen. A reggel hűvössége után odakint, a földeken már lekerült a melegítő rólunk. Az okosabbak mindjárt az első napon vittek magukkal rövidnadrágot. A kevésbé okosak csak a másodikon.
Nem mondanám, hogy a lányok nem voltak okosak. Sőt, nagyon is okosak voltak. Ösztönösen okosak. Hirtelen arra kaptuk föl a fejünket, hogy ott mászkálnak körülöttünk pólóban és bugyiban.
Henriett kezdte. Lerúgta a tornacipőjét, ledobta a melegítőalsót. Még kicsit lábujjhegyre is állt, mezítláb, pipiskedve sétált a földeken, talán azért, hogy a tüskék és az ott hagyott kalászvégek ne szurkálják a talpát annyira – de inkább amiatt, hogy jobban láthassuk őzikeszerűen kecses, hosszú lábait. Most megint úgy festett, akár egy királynő. Összeszorított szájjal, porcelánarccal mért végig bennünket, csupán a tekintetében tűnt föl némi örömteli gúny, amikor konstatálta, hogy nem tudjuk levenni róla a szemünket. Leginkább a bugyijáról nem. Habfehér, gyö­nyörű bugyit viselt, s amikor időnként megigazította, kicsit följebb húzta magán, a szövet megfeszült, és pár pillanatra áttetszővé vált. Olyankor még inkább megbabonázva bámultuk Henriett sejtelmesen feketéllő ölét.
Természetesen Dóra sem akart elmaradni tőle, s erre az alkalomra ismét közös platformra került vele. Utána sorban jöttek a többiek. A trend pontosan úgy állt be, ahogyan a testnevelésórákon szokott: akik ott behajtották hátul a dresszt, most itt is anélkül dobták le a melegítőalsót, hogy hoztak volna magukkal rövidnadrágot.
– Kislányok, nem baj, hogy koszos lesz a fehérneműtök? – tett néhány naiv kísérletet Marika néni, az osztályfőnökünk. Természetesen eredménytelenül.
Mindaz, amit eddig csak a magazinokban, és a szülők előtt is rejtegetett, titokban csereberélt kártyanaptárokon láttunk, egyszeriben valósággá vált: ott volt tőlünk karnyújtásnyira a gömbölyded, feszülő fenék, a völgyek titokzatosan fekete mélysége, a kikandikáló szőrszálak. Mi több, Dóra rájött arra is, hogy a pólót elöl, a mellek alatt csomóba lehet kötni, szabaddá téve a derekat, a hasat, a köldököt.
Terített asztalt tettek elénk, mi viszont gyávák voltunk ahhoz, hogy nemhogy csemegézzünk róla, hanem hogy egyáltalán közelítsünk hozzá valamelyest. A szerelemről és a szexről nyíltan senki nem beszélt. Sejtelmes lepel takarta filmeken, újságokban, tankönyvekben egyaránt, és mi arra voltunk nevelve, hogy a titkokat nem szabad bolygatni – nem véletlenül titkok.
Gyuri volt az egyetlen, akinek lehetősége nyílott átlépni a határt.
A lányt Katinak hívták, és azok közé tartozott, akik nem gyűrték a fenekükbe a tornaruhát, és a bugyijukat sem mutatták meg a mezőgazdasági idénymunka során. Ilyenformán nem is szenteltünk rá különösebb figyelmet. Sokáig Gyuri sem – majd mindenki legnagyobb meglepetésére egyszer csak belészerelmesedett. (Nem mellesleg, ezen bizonyára ő is csodálkozott.)
Egyáltalán nem úgy csinálta, ahogyan mi annak idején Henriett kapcsán. Nem kerülte a lányt, de nem is sugdosott a füleibe. Egyszerűen ott volt vele és körülötte. Nem lehetett nem észrevenni a végtelen, mély pillantásokat, a hangjában a remegést, a figyelmet, a folytonos készenlétet, hogy mikor mit tehet, és miben segíthet, legyen szó akár egy elgurult ceruza fölvételéről, esetleg a meg nem értett lecke elmagyarázásáról.
Kati előbb gyanakodva, csodálkozó félelemmel, később viszont növekvő magabiztossággal fogadta Gyuri közeledését. Különös változásokat idézett ez elő nála. Az addigi szürke kis veréb észrevehető gyorsasággal megszépült. Továbbra sem csatlakozott a lányok tornaruha-betűrős csoportjához, ám tartása kiegyenesedett, arcvonásai ellágyultak, járása ringatózni kezdett, és a szemüveg ellenére is egészen csinosnak és nőiesnek tűnt. Trükközés és Henriett-féle játszadozás nélkül, a maga egyszerű természetességével kezelte Gyuri ostromát. Ami nem volt látványos, de kitartó volt és célravezető. Egy napon azt vettük észre, hogy az egyik szünetben, ahogy ott állnak a folyosón, Gyuri a falnak dől, Kati pedig hozzá. Megrökö­nyöd­ve bámultuk az ölelkezést. Ilyet addig legföljebb filmen láttunk, vagy a parkokban, csúfondáros röhögések közepette. Most se tudtuk visszatartani a vihogásunkat. Nem is akartuk. Szándékolt grimaszokat vágva járultunk sorban a szerelmespár elé, tettetett meghökkenéssel megnéztük őket, majd kacarászva távoztunk. Tudo­mást se vettek rólunk. Gyuri arca rezzenéstelen maradt, Kati – az olyan jelentéktelennek és észrevehetetlennek hitt Kati – szemüvege mögött büszke megvetés csillogott.
– Mi van, Gyuri, szerelmes vagy? – vetette oda Dénes a következő szünetben, tornaóra előtt, az öltözőben.
Megint harsányan nyerítettünk.
– Igen – válaszolta Gyuri zavartalan nyugalommal. Oda se nézett, pakolta elő a tornazsákból a holmijait.
Dénes tovább hergelte a röhögőkórust:
– A Maros Katiba? Pont belé? Aztán milyen az ágyban? Jó?
Pukkadoztunk. Majd egy pillanatnyi csöndben azt mondta ugyanazon a megrendíthetetlen hangon Gyuri:
– Nem tudom, milyen. Lehet, hogy meg fogom tudni, de az se baj, ha még nem. Most nem ez a legfontosabb.
Elhallgattunk. Az ismeretlen, rejtélyes világ, amit szerelemnek hívnak, hosszú évek óta ott volt előttünk, egy fallal eltakarva, amiről azt gondoltuk, hogy átlátunk rajta, holott valójában egyáltalán nem tudtuk, mi van mögötte. Gyurinak most esélye nyílott arra, hogy átlásson és átjusson a falon. Elsőként és egyelőre egyedüliként közülünk.
Megszégyenülten folytattuk a vetkőzést.
A románc végül nem tartott sokáig. Még láttuk őket kéz a kézben, máskor a folyosó valamelyik szegletében szünetekben összebújva. Aztán egyszer csak nem szóltak egymáshoz. Gyuri nem ment oda Katihoz, és nem figyelte, hogy mit tehet érte, miben segíthet neki. A menzán, a tantermeken, kint, az utcán egy darabig látványosan kerülték egymást. Ha mégis el kellett haladniuk egymás mellett, lehorgasztották a fejüket.
Barátságunk ürügyén próbáltam faggatni Gyurit, hogy mi történt, ám nem volt hajlandó semmit elárulni. Annyit mondott, hogy ez kettejük ügye, és senkinek semmi köze nincsen hozzá. Engem persze leginkább az izgatott – és a többiek is avval bíztak meg, hogy szerezzek információkat –, hogy úgymond meddig jutottak el. Kézfogás, ölelés, az megvolt, láttuk. Hát aztán? S a csók, és a többi?
– Majd ha egyszer nektek is lesz barátnőtök – üzente arisztokratikus távolságtartással Gyuri –, ti is szépen meg fogtok tudni mindent. Azt is, hogy az ilyenekről nem beszél másoknak az ember. Legalábbis nem illendő.
Le voltunk forrázva valamennyien.