Petőfi Sándor: A négyökrös szekér verse után

Minden Pesten történt, ahogy mindig.

A kerületek nyitott ketrecei,

az elszabadult éjszakai állatok 

és a pultok indái. Minden éjjel világos volt, 

nem sötétedett be soha.

Mi vittük a holdat, kézben és szájban,

felhőket vetkőztettünk le az üres kamrákban,

kristályszürkében előhívott mozdulatokig.

Mindenki tejködből van, de valódibb,

mint a nappal kiöntött és fröccsöntött formái.

Ha tavasz volt, és a szabadban jártunk,

álmaink belőlünk ettek az út alatt.

Én is ott jártam, székeken és pultokon

maradt a kézfejem és a vállam.

Mellettem mindig más, akivel csillagot

választani lehet, ha a csillag lenyelhető 

és megiható, és gyomorban tárolható,

fejből kivonható, emlékekből kivágható,

sejtekből előkaparható, a legrosszabbkor görcsbe,

a legjobbkor semmibe ugrasztható. 

Hogy válasszunk magunknak egy új csillagot,

ha a cserebogár már kihalt, és a lovak elszöktek,

az üres autóúton vágtatnak a gátak felé,

nem állítja meg se fűzfasíp, se itatóvályú?

Ha tavasz volt, és a szabadban jártunk,

és az álmaink belőlünk ettek az út alatt.

Harangok kongtak, haza mégse mentünk.

Az utcák lassan ürültek, mint a lefolyók.

Visszatérve csak a nappal várt minket,

megágyazott a reggel a hideg paplanok között

és a tetőteraszon, emlékszel? 

Egyik felhőt se ismertük fel. 

Míg újra világos nem lett az éj, 

kék bársony az este és fáradtak az őzikék.

Válassz magadnak egy csillagot,

hátha valaki más is ugyanahhoz az emlékhez akar visszajutni.

Válassz magadnak egy új csillagrendszert,

lustább napot és színezhető holdat. 

Válassz magadnak, és ne aludj el.

Mindent beszennyezett már a fény.

Majd tavasz lesz akkor, és a szabadban járunk,

álmaink belőlünk esznek az út alatt.