[2011. augusztus-szeptember]

Dráma három felvonásban

„Csak egytől félek:
hogy kínomra méltatlan vagyok."
(F. M. Dosztojevszkij)

A drámában szereplő zenei részletek illetve tételek mind Ludwig van Beethoventől származnak, így ez már külön nem kerül jelzésre. Minden zene csak aláfestés lehet, vagy átmenet a különböző képek között.

SZEREPLŐK

LAJOS, negyvenhat éves
KITTY, negyvenéves
ÁGI, negyvennégy éves
ANNA, húszéves
ÁDÁM, huszonöt éves
ÉVA, hatvanöt éves
KÁROLY, hatvanéves
GABIKA, közel a harminchoz
MARIANN, harminc körüli
ANDRÁS, harminc körüli
FÜREDI, negyven körüli
FÉRFI I.
FÉRFI II.

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ KÉP

(Míg emelkedik a függöny, és utána is egy rövid ideig az Op. 53-as C-dúr szonáta első tétele szól.) Tágas szoba, benne dívány, bal oldalon zongora egy nagy pokróccal letakarva úgy, hogy még a lábai sem látszanak ki, szinte háttal a nézőtérnek, valamint középen dohányzóasztal – a dohányzás egyébként is szinte folyamatos. Hátul könyvszekrény, rajta könyvek, jobb oldalon a bejárati ajtó, bal oldalon szekrény, mellette két ajtó nyílik; egyik a fürdőszobába, a másik a konyhába. A szoba berendezése egyébként meglehetősen igényes, bár kissé rendetlen; körbe fabútorok, az egyik polcon hifirendszer, cédék, néhány könyv szétdobálva, csikkek az asztalon, a földön, papírlapok összevisszaságban, elöl két tonettszék – valamint két bőrfotel. A szemközti falon óra, mely kezdéskor háromnegyed tizenkettőt mutat. A hátul lévő ablakon fény szűrődik be, de nem túl sok, a helyiség alapvetően homályos. Lajos az egyik fotelben ül, közvetlenül a bejárati ajtónál, látszik, hogy nemrég ébredt, kissé zilált. Míg szól a zene, ő azalatt is a kagylóba beszél, de ezt nem halljuk, csak látjuk, ahogy gesztikulál, dohányzik. Mellette fogas, állólámpa, ami nem világít, egy kis éjjeliszekrényen telefon.

LAJOS (a zene elhalkul, a kagylóba beszél)
… Teljesen össze vagyok zavarodva.
Eddig a zenéről azt hittem mindig,
Hogy valami felszabadító élvezet…
Kikapcsolódás, egy más világ tüze,
Mely mindenféleképpen bennem ég,
Akárhogy is alakulnak a dolgok.
Azt hiszem, ostoba voltam, mikor
Azt hittem, hogy ezt nem veheti el
Senki. Hogy mindig megmarad,
Hogy mindig lesz egy védmű, amely eltaszít
Mindent, ami épp nem kívánatos –
De ennek vége; hidd el, vége van.
Én mindig a világban kerestem a hibát,
De az az igazság… sosem találtam
Meg egyértelműen, mi is zavar. (Hallgat, majd enyhén nevetve)
Igen, igazad van. Az is lehet,
Hogy pusztán bennem a hiba, és
Egyáltalán nem is a külvilágban.
Hogy én vagyok valami anomália,
És minden, amit képzeltem, nem is
A valóság, csak a képzeletemnek
Valami… csökevénye, valami,
Ami valójában nem létezik.
De ha az ember erre rá is ébred,
Akkor is nehéz elfogadni így, ahogy van. (Hallgat)
Már kizárólag csak tanítok.
Bár ezt annak nem szabadna nevezni.
De ebbe most ne menjünk bele, hosszú,
És túl sokan zaklatnak ezzel. (Hallgat)
Igen… jól gondolod, igen.
Ez hogy jutott eszedbe most?
Csinos, igen… nagyon csinos. (Kivár) Húsz… talán. (Hallgat)
Hogy szeretem-e? Miből gondolod, hogy…
Amúgy nem gondolkodtam még ezen.
Talán megszoktam… ennyi az egész.

Szünet, majd kissé ingerültebben

Most mondd meg, mit csináljak, hogyha csak
Ebből van pénz? Egy fillért se fizettek.
Legalább csinálják meg azt a kurva bemutatót,
Ahova elvihetek valakit,
És jól bezabálunk a fogadáson. (Hallgat)
Ne viccelj… attól nem kell tartani,
A körítés meglesz, csak hát a tartalom…
Szarok rá!
A világ egyértelműen kezd távolodni
Tőlem, bár sosem volt közel, de mégis,
Talán megvolt az az illúzió,
Hogy néhány dologhoz van még közöm…
De aztán napok alatt kiderült,
Hogy ez is egyértelmű tévedés. (Hallgat, majd enyhébben)
Egykor azt hittem, hogy hozzád is van közöm…
Az is eleve tévedés volt? (Hallgat)
Most már megfontolt vagy, és kimért. De így jó,
Csak így természetes – nem várhatok mást.

Szünet

Tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem tudom.
Fáj a fejem, a fülem, nem vagyok jól. (Hallgat)
Talán úgy három hete tart.
Egy reggel kezdődött el az egész.
A fontos dolgok mindig ébredés után
Jönnek… a számvetés, felismerés,
Az összegzés az éjszaka után.
Tényleg mintha egy más világba léptem
Volna, annyira idegen… vagy ismeretlen
Lett minden, a legmegszokottabb tárgyak is.

Szünet, mozgolódik a fotelben, majd föláll, tétovázik, aztán visszaül, elnyomja a cigarettát.

És egyáltalán nem vagyok nyugodt,
Ahogy telik az idő, semmi javulás,
Csak naponta rakódik lejjebb az egész. (Hallgat, majd más hangon)
Úgy egy hónapja jutottál eszembe
Először. Pontosabban... megfigyeltem
Magamon, hogy valami egyértelműen hiányzik.
Azt nem tudom, hogy te hiányzol-e,
Ez, igazából, csakis úgy derülne ki,
Ha érezném azt, hogy közel vagy – vagy közel lehetsz. (Gúnyosan nevetve)
Leginkább persze én hiányzom önmagamnak,
De ez már nem az a hiány, amit
Kitölthetek, ugye? – amit pótolni tudnék…

Szünet, nevet, majd komolyan

Tegnap leszálltam itt a villamosról,
Céltalanul sétáltam a körúton.
Egy nő mehetett el a közelemben,
Mert megéreztem azt az illatot,
Ami úgy hozott vissza téged egy
Pillanat alatt, mint hogyha sosem
Veszítettelek volna el. De persze
Azonnal éreztem, hogy igazából
Ez pontosan annak a jele, hogy
Nagyon régen elveszítettelek.
Valójában sejtettem azt, hogy visszatérsz,
Persze… nem tudtam, pontosan mikor,
De hát mindig attól ijedünk meg leginkább,
Amiről tudjuk biztosan, hogy eljön…
Akárcsak éjszaka az utcán,
Mikor egy sötét kapualjhoz érünk.
A várakozás és az izgalom… majd
Valaki hirtelen kiugrik a sötétből.
Egy pillanat alatt ízetlen lett az étel,
A levegő meg kormosabb, nehéz.
Hetekig nem tudtam, hogy mi is ez,
Csak akkor döbbentem rá, amikor
Felhívtál. (Hallgat) Miért… de tényleg, miért? (Mentegetőzve)
Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.

Szünet

Beethoven ötvenévesen már teljesen
Süket volt – tudtad ezt? Semmit se hallott.
Én lassan megőrülök a saját
Szuszogásomtól éjszaka, ahogy veszem
A levegőt, a lüktetés, ahogy
Monoton működik a szervezet,
Egyszerűen… idegesít.
Ő meg semmit se hallott, szusszanást se…
És… (Nevetve) nemcsak ez a különbség közöttünk.

Szünet, majd meglepődve

Már az önáltatás se működik,
Pedig, bevallom, próbálkoztam én is,
Persze… hogy jól működnek még a dolgok,
Hogy én is jól működöm biztosan.
De nemhogy jól működöm, nem is működöm. (Hallgat)
Nem, nem vagyok kétségbeesve, inkább
Azt mondanám, hogy…

Meglepetten, nevetve kérdezi

Miért akarod, hogy róla beszéljek?
A nőknek miért mániája az,
Hogy más nőkről akarnak hallani?

Megszólal a csengő, Lajos fölnéz

Hány óra van?
Várj…

Lerakja a kagylót a készülék mellé, föláll, megigazítja magát, elkezd összepakolni, néhány könyvet összerak, felszed egy-két papírt kapkodva, majd ajtót nyit óvatosan. Ági lép be, sietve, eléggé megviselt arccal, beljebb jön, nem szól, csak körbenéz, néhány másodperc csönd.

ÁGI
Mondd, mit műveltél megint tegnap este?
LAJOS (kissé téblábol, bugyuta mosoly)
Először is, szia…
ÁGI (közbevág)
Ne légy cinikus, azt nem szeretem! (Kivár, lerakja a csomagot)
Mi lenne, ha egyszer normálisan,
Emberhez méltó módon, és azonnal
Felelnél arra, amit kérdezek?

Lajosra néz, aki nem válaszol, csak áll, Ági leveszi a kabátját, felakasztja.

Amikor anyánál beléptem a lakásba
Tegnap, valami olyasféle döbbenet ült
A szemében, hogy én magam se mertem
Szólni sokáig. Aztán persze egyből
Láttam, hogy baj van, és éreztem azt is,
Hogy feltehetőleg veled. Rohantam,
Mert megkért, hogy föltétlenül legyek ott,
De… mire odaértem, már csak őt találtam.
No meg Andrást és Mariannt.
Azonnal tudtam; néhány perce csak,
Hogy elmentél, de ő egy szót se szólt,
Csak a feszültség volt tapintható.
LAJOS (nevetve)
Azért jöttél, hogy ezt közöld velem?
ÁGI
Azért jöttem, hogy megtudjam, mi volt.
Meg hogy elhozzam az ebédedet.
Tessék, mindent megtalálsz a csomagban. (Elkezdi összeszedni a csikkeket)
LAJOS
Az az igazság; nincs mit mondanom.
Jól érezted, valóban arra jártam,
De hogy botrányt csináltam volna? (Elgondolkodik, majd mosolyogva) Nem hiszem.
Botrány az, ha az ember kimondja, mit érez?
ÁGI
Nem mindegy, hogy ki mondja ki.
Tehát bizonyos esetekben az.
És nálad egyre gyakoribbak az
Ilyen esetek. Nem csodálkozom
Azonban, ha itt körbenézek.
LAJOS (színlelt értetlenséggel)
Pontosan mire gondolsz?
ÁGI
Te nem látod, hogy mi van körülötted?
LAJOS
De látom… pedig nem szeretném.

Körbenéz, nyújtózkodik, ásít.

Hány óra is van pontosan? –
Az időérzékem kezd csődöt mondani.
ÁGI
Dél. Pontosan dél. Három hete mindig
Pontban délben jövök. Nem vetted észre?
Amúgy az óra ott van a falon,
Az egyetlen dolog, ami még működik itt.

Szünet, folytatja a pakolást, közben mondja

Nem tudom, mondtam-e már, de ha nem:
A holnapi az utolsó napom,
Utána megint dolgozni fogok –
Így ezentúl magadnak kell megoldanod…
LAJOS (közbevág, járkálni kezd)
Nem baj, megoldom. Aggódni fölösleges.
ÁGI (ránéz, őszintén)
Egy szóval sem mondtam, hogy aggódni fogok.

Lajos fölveszi a csomagot, majd kimegy a konyhába, onnan beszél, Ági csóválja a fejét, de azért tovább pakol – kicsit hangosabban

Ideje volna felnőni, nem gondolod?
Az, hogy te más vagy, mint mi… átlagemberek,
Az semmire sem jogosít fel!
Azt hiszem, belőled csakis egyszer
Kell kiábrándulni, és vége van.
Az, amit te csinálsz, alapvetően
Összezavarja az embereket.
Néha még engem is összezavar.
LAJOS (kintről kiabál)
Nem mindig hallom, hogy miket beszélsz…
ÁGI (először csak ingatja a fejét)
Nem baj. Legalább elmondhatom.
Az isten szerelmére, a húgod vagyok,
De a te önfejű cinizmusoddal

Én sem tudok semmit se kezdeni.
Tudod, mikor éreztem ezt először?

Megáll. Csönd, semmi válasz

Azt hiszem, úgy tízévesek lehettünk.
Pontosabban: te két évvel idősebb.
Egyik nap, amikor az iskolában
Voltunk, hatalmas tömeg állt
Az aulában, több százan lehettek –
Nagyjából az egész iskola ott volt.
Aztán megjelent az igazgató,
És csak annyit mondott: példátlan az,
Hogy egy diák egyszerre hogy lehet
A többieknek mintakép, és ugyanakkor
Komoly, elrettentő példa is egyben. (Kivár)
A zenei eredményeidről beszélt.
A versenyekről… arról, hogy milyen
Rendkívüli tehetség lakozik
Benned, és hogy még sokra viheted.

Szünet, könyveket rak fel az asztalra

Aztán meg arról, ahogyan az egyik
Osztálytársadnak eltörted az orrát.
Nem is tudtam, hogy szégyenkezzek vagy örüljek.
Az egyik pillanatban elpirultam,
A másikban meg falfehérré vált
Az arcom. És úgy éreztem, elsüllyedek.
Aztán kiálltál azzal a vigyorral
Az arcodon, melyet azóta is
Olyan jól ismerek, ha büszke vagy
Magadra… hogyha sikered van. És
Látszott, amikor a szemedbe néztem:
Rettegsz attól, hogy elveszíted ezt.
Az elszántság mellett a félelem is
Ott volt már a szemedben.

Megáll, elgondolkodik, majd leül oda, ahol korábban Lajos ült.

Megijedtem!
Hiába, elrettentő példa voltál. (Cigarettát vesz el az asztalról, rágyújt)
Láttam, hogy nem vagy már gyerek. De én sem
Voltam már az, és azt hittem, megőrülök!
Ha nem lett volna bennem annyi
Tisztesség, hogy órára menjek, biztosan
Neked mentem volna, hogy kikaparjam
A szemedet.
Nem tettem. Azt hiszem, nagy hiba volt.
Az órán persze mindenki engem figyelt,
És összesúgtak a hátam mögött.
Elszállt a tisztaság és az őszinteség,
Mintha az ártatlanságom tűnt volna el,
És bűntudatom volt miattad. (Kivár) Érted ezt?

Szünet, semmi válasz.

Mintha megfosztottál volna valamitől…
Attól, amit csakis egyszer lehet
Elveszteni. (Elgondolkodik) Akkor gyűlöltelek,
Ma meg már csak nevetek az egészen. (Beleszív a cigarettába)
LAJOS
Az volna akkor a legjobb, ha együtt
Nevetnénk, te nem így gondolod?
ÁGI (halkan, majd elharapva)
Hm… Önelégült, hülye…

Fintorral az arcán elnyomja a cigarettát, majd ismét körbenéz a szobában, feláll, a zongorához lép, megsimítja a takarót, néhány másodperc csönd.

ÁGI
Szóval… és ez? Mi van a zongorával?

Szünet, Lajos nem válaszol.

Hallasz? Hozzád beszélek…
LAJOS
Nem használom, azért van letakarva.
ÁGI
Ezt meg hogy érted?
LAJOS
Mondd, mit lehet ezen nem érteni?
Már nem használom, ennyi az egész.

Az ember egy darabig használ dolgokat,
Aztán egy idő után nem használja őket.
ÁGI
Szánalmas vagy, nem gondolod?

Semmi válasz

Pár hete ott ugráltál örömödben
Nálunk, amikor befejezted a… (Gondolkodik)
Mit is? – nem emlékszem, nem ez a lényeg.
Mint majom a farkának, úgy örültél,
Most meg azt mondod; vége… nincs tovább?!
Ilyet nem lehet csak úgy abbahagyni.
Nem hiszem el! Valami más bajod van.

Lajos közben kijön a konyhából, két csészével a kezében.

LAJOS
Csináltam kávét. Kérsz te is?

Ági nem szól, gyanakodva néz Lajosra; elveszi a csészét, majd visszaül, közben mondja. Lajos fel-alá mászkál a szobában.

ÁGI
Ne próbáld elterelni a figyelmemet!
Manipulálni tudsz, azt jól tudom,
De ne felejtsd, hogy a húgod vagyok,
Nem a kis tanítványaid közül
Valamelyik, aki csüng a szavaidon…
És még ki tudja, min, és áhítozva
Lesi minden egyes mozdulatod. (Iszik)
Most is biztos az egyikkel beszéltél,
Hallottam kintről, hogy telefonálsz.

Lajos észbe kap, a telefonhoz siet, kiönt közben a kávéból, majd felveszi a félrerakott kagylót, de aztán le is teszi.

LAJOS (kínjában nevetve)
Jesszus… Hát, ez se fog felhívni többet. (Kivár, elgondolkodik, Ágira néz)
Amúgy nem értem ezt a kérdezősködést.
Tulajdonképpen mire vagy kíváncsi?
Az egész tegnap este egyszerű volt,
Azt hiszem, nem volt benne semmi meglepő.
Illetve volt, de… az se énmiattam.
ÁGI
Lennél szíves elmondani, mi történt?
LAJOS (mintha gondolkodna, aztán)
Inkább szívtelenül, mint szívesen.

A szín lassan elsötétedik – (az Op. 109-es E-dúr szonáta prestissimo tétele szól)

MÁSODIK KÉP

Fokozatosan világosodik ki, a zene folyamatos. Egy nagy szobát látunk, mely hasonló az előzőhöz, de mégsem az – a zongora helyett középen hosszú asztal, megterítve, rajta tányérok, üvegek. Hátul két fotel. Jobb oldalon a bejárati ajtó, mellette könyvespolc. Bal oldalon ajtó nyílik egy másik helyiségbe. Az asztalnál ül Károly, nagydarab, szemüveges, mellette Gabika, kissé molett teremtés. Ő és Károly folyamatosan mindenből vesznek, mohón, amit csak az asztalon találnak. Éva ki-be mászkál, folyamatosan hordja be, illetve ki a tányérokat. Lajos Gabikától néhány lépésre a könyvespolcot nézegeti, közben beszél, a zene elhalkul.

LAJOS (enyhe cinizmussal)
Milyen jó, hogy így együtt a család,
Nyugodtak vagytok és kiegyensúlyozottak.
Még csak öt perce vagyok itt, de már
Most máshogy szemlélem a dolgokat. (Károlyékra néz)

Bejön Éva, fáradt, az arca meggyötört – közben mosolyog Lajosra, aki viszonozza –, nagy tálat hoz be, majd sietve kimegy. Lajos ismét a könyveket nézegeti.

Arra gondoltam, milyen is lehet
Igazán ellazulni… de amint
Ez az eszembe jutott, szinte késztetést
Éreztem, hogy rátok fordítsam a
Tekintetem, s minden megváltozott.
Azt hiszem, komolyan megundorodtam
Az emberektől – de hát milyen alapon?

Kivár, rájuk néz, majd vissza

Aztán meg az is eszembe jutott,
Hogy igazából csak az emberektől
Lehetséges megundorodni –
Semmi sem vált ki ilyen késztetést.
Ha tényleg jönne valaki egy másik égitestről,
Az bizonyosan szörnyülködve nézne ránk…
Ha intelligensebb, mint mi, azért.
Ha sokkal ostobább, akkor meg pont azért –
Vagy rosszul gondolom? (Furcsa mosoly)

Válasz nem érkezik, Károly fölnéz, egy-két másodperc csönd, majd folytatja az evést

A hallgatás megnyugtató, igen.
Nem ad semmit, de persze el se vár
Semmit, feltéve, hogyha őszinte és tiszta hallgatás.

Károlyra és Gabikára néz, akik folyamatosan esznek

De mintha hallanék valami mást,
Ami bizony igencsak lassan öl. (Erőteljesebben)
De öl!

Lajos visszafordul, Károly fölnéz

KÁROLY
Ne haragudj, Lajoskám, mondtál valamit?
LAJOS
Csak éppen annyit, hogy mennyire kár,
Hogy ilyen rossz a gyomrom… az, hogy ennyire
Elrontottam valamivel, pedig
Imádom anyám főztjét. És kicsit most
Bosszús is vagyok, hogy egy ilyen ostoba
Körülmény majd’ mindentől elriaszt.

Szünet, semmi reakció

Van úgy, hogy az ember abban reménykedik
Éjszaka, hogy az az álom, amit
Lát, sose múlik el, örökre tart majd.
És vannak förtelmes éber pillanatok,
Melyekből jó lenne fölébredni, de nem lehet.
Valami beette magát, belül van…
De néha azt hiszem, hogy látom is.

GABIKA (felnéz, kissé affektálva mondja)
Ó, te szegény…
Nagyon fáj? Hányingered is van?
LAJOS (rezignáltan, enyhe mosollyal)
Ugyan már, semmiség. Egyetek csak tovább
Nyugodtan, mintha itt se volnék.

Éva bejön, egy utolsó tányérral, amin sütemények vannak, majd leül.

ÉVA
Még egyszer, boldog születésnapot,
Karcsikám! Remélem, hogy ízlik a
Krém is, valahogy… ezek a tojások…
Sosem sikerül úgy, ahogy szeretném. (Kifújja magát, Lajosra néz)
Lajoskám, mért nem eszel valamit?

Lajos szólna, de Károly közbevág

KÁROLY
Épp annyit mondott, hogy valamivel
Elrontotta szegény a gyomrát…
GABIKA (Évára néz)
Szabadna… még egyet? Annyira finom.
ÉVA
Drágám, annyit veszel, amennyit csak akarsz,
Nektek csináltam.

Éva odalép, megsimítja Gabika haját, aztán Lajosra néz, aki csak bólogat, csönd. Károly eszik tovább, Gabika elemel egy nagy krémest, majd azon nyomban beleharap, Éva Lajost nézi, aki azonban Gabikát figyeli, mosolyog, majd elfordul. Éva áll, még nézi egy darabig, aztán kimegy.

LAJOS (ismét a könyvespolchoz lép)
Ahogy rátok nézek most, és anyámra,
Már rögtön tudom: komoly hibát követtem el.
Egy lapra föltenni mindent… kockázatos,
És úgy látszik, az ember inkább optimista,
Nagyon is el van telve önmagával,
Mert hát mi is volna más ez a bizalom,
Mint a bizalom önmagunk felé?
Az ember ma meg van győződve arról,
Hogy minden az ő kicsinyke kezében
Összpontosul, válik azzá, ami.
Holott ez egyáltalán nem biztos, hogy így van.
Voltak, akik őszintén hittek abban,
Hogy van, aki segít… netán lesújt,
Hogy van valamiféle kötelesség,
Ami alól nem érdemes kibújni,
Jobb elvégezni, mert különben többszörös
Súllyal nehezedik rá a…

Nevet, elgondolkodik, leül az egyik fotelbe, miközben Károly és Gabika még mindig küzdenek a süteményekkel, egy öngyújtót forgat a kezében

Egy név motoszkál a fejemben
Folyamatosan.
És hogyha olyan életet lehetne élni,
Mint amilyen azé az emberé volt,
Talán még a zenéhez is visszatalálnék,
Vagy megszánna, és az találna vissza hozzám,
Ki tudja… bármi elképzelhető.
Csakhogy mi túl racionálisak vagyunk ahhoz,
Hogy olyan életre legyünk hivatva.
Azt mondják erről az emberről, hogy szerencsétlen
Volt, bár szerintem ez átgondolásra érdemes.

Cigarettát vesz elő, feláll, arrébb megy, rágyújt

Az átok súlyát nehéz elviselni.
De még mindig jobb, mint a tehetetlen
Vergődés, szűkölés, bizonytalanság.

Szünet, néhány másodpercig nézi az asztalnál ülőket, aztán visszafordul, a cigarettával babrál

Ez az ember véletlenül megölte az apját,
Aztán az anyjával hált évekig.
És ami legborzasztóbb: boldogan.
Az anyai öl melege elringató,
S elringatóbb, ha semmire sem kötelez. (Beleszív a cigarettába)
És persze gondolkodni kezdett.
Csatákban győzött, rejtvényeket fejtett.
Lenyűgözte a körülötte élő

Embereket, s ezt nem lehet büntetlenül, (Halkabban)
Nem lehet büntetlenül…

Szünet, enyhén mosolyog
 
De persze ugyanakkor szerencséje is volt,
Mert tisztában volt azzal, hogy mi vár rá. (Felismerésszerűen)
Előbb megélni az ítéletet,
Minthogy magát a bűnt megtette volna…
Hm… van ebben valami természetellenes.

Szünet

Mi nem vagyunk képesek csak egyféleképpen
Olvasni ezt a történetet,
De vajon akkor mit gondoltak erről? (Beleszív a cigarettába)
Az ő tragédiája nem
A gyilkosságban keresendő, azt hiszem.
Továbbment, és nem állt meg –
Ez mindenféleképpen tiszteletre méltó!
Nem ült le ott az útelágazásnál,
Nem várta azt, hogy teljenek az évszakok
Maguktól lassan, értelmetlenül,
Pedig tudta: ha bárkit is megöl,
Az a bárki akár az apja is lehet,
De vállalta ezt a kockázatot.

Leemel egy könyvet, megnézi, majd visszarakja.
Szünet. Károly megtörli a kezét, majd Lajosra néz

Egy érzékszervet elveszítve minden
Tisztább lett számára, egyöntetűbb.
Azt hiszem, már tudta, hogy mit akar.

Szünet

KÁROLY
Mondd csak, Lajoskám, mire célzol ezzel?
Úgy értem…
LAJOS (közbevág)
Csak arra gondoltam: az emberek
Nem nagyon tolerálják azt, ha náluk
Valaki magabiztosabb, erősebb.
Azt egy idő után vagy megvakítják –
Vagy gyorsan megvakul magától. (Károlyra néz)
A többi érzékszerv aztán kiélesedve
Már alkalmasabb a megismerésre.

Szünet, beleszív a cigarettába, majd undorodva pillant rá; az asztalhoz lép és elnyomja.

KÁROLY
De ez a történet, hogy jön most ide?
Már megbocsáss, de máshogy nem tudom
Érteni, hogyha te…
LAJOS (közbevág)
Ó, én nem vagyok ennyire szerencsés,
Én nem vagyok ilyen erős személyiség.
Igazából azért jutott eszembe,
Mert hetek óta bántja valami
A fülemet… egy zúgást érzek itt belül;
Fokozatosan, egyre erősödik.
Azt hiszem, legtöbbször hajlamosak
Vagyunk magunkat is ilyennek látni, (Enyhe mosoly)
De hát vajon törvényszerű-e
Az, hogy velünk is ilyesmik történnek egyszer?
Apám már néhány hónappal korábban
Tisztában volt vele, hogy vége van,
Hogy meg fog halni. És módszeresen
Készült föl a halálra. Annyira
Sok ideje volt a felkészülésre,
Hogy nem is az az ember halt meg márciusban,
Aki októberben megtudta, hogy beteg.
Egészen odáig merészkedett,
Hogy előre megvásárolta a koporsót…
Idehozatta és belefeküdt. (Erőteljesen, de elfojtva, értetlenül)
Belefeküdt, hogy kipróbálja, hogy
Elég kényelmes lesz-e hosszú távon…
KÁROLY (zavart-ingerülten, feláll)
Most provokálni akarsz… vagy mi ez?

Csönd, visszaül

Apád döntése volt, én nem tehettem
Semmit! (Szabadkozva) Egy-két héttel a halála előtt
Felhívott bent az irodában.
Megkérdezte, hogy tudnék-e segíteni.
Mondd meg, mit kellett volna tennem?
LAJOS (értetlenül)
Hogy tudnál-e segíteni?
KÁROLY
Ez volt a mániája,
Hogy biztos kényelmetlenül… (Kivár)
Nézd, végül is, meg lehet érteni…
LAJOS (ingerülten)
Miről beszélsz?
KÁROLY
Mondd meg, mit kellett volna tennem?

Szünet, visszaül, majd halkan, Lajos elképedve figyel

Az egyik legközelebbi barátom,
Ráadásul a nővérem férje volt.
Aztán, egyszer csak, egyik nap bejön
Leaszott arccal, hidegen, kimérten,
De mégis tiszta elszántsággal a szemében. (Elgondolkodik, Lajosra néz)
Olyan tisztasággal, ami belőlünk
Hiányzik, és azt hiszem: sose lesz meg. (Kivár, Lajos bólint)
Egy haldoklóval, kérdeztem magamtól,
Mit lehet kezdeni?
El kellett volna utasítanom?
LAJOS (nevetve, értetlenül)
Lehet.
KÁROLY
Lehet?

Szünet

LAJOS
Elképzelem, ahogy először
Még csak barátkozott a gondolattal.
A félelem lassacskán indulattá
Nő, aztán elszántsággá alakul. (Kivár, majd más hangon)
Aztán közeledik, és belelép, leül.
A szélességet méregeti, majd
Végigsimítja a bélést belül.
Egyszerre otthon és otthontalanság.
Viszolygás és öröm – ahogyan lassan hátradől.

Szünet, majd enyhe cinizmussal

Hm. Mintha most megmozdult volna bennem
Valami, majdnem elérzékenyültem.
De persze csak magamtól, csakis úgy lehet. (Károlyra néz)
Jól gondolom, hogy ezt te tökéletesen
Érted?

Károly először nem válaszol, megdöbbenve néz, Gabika eszik, rövid csönd, Lajos az asztalhoz lép, tölt magának egy pohárba, iszik, folytatja

Már gyerekként sem értettem, hogy
Hogyan lehet valaki temetkezési
Vállalkozó.
Illetve értettem én pontosan,
Nagyon is pontosan, csak rólad… valahogy…
Ne haragudj, de valahogy nem hiszem el!
Elképzelem, ahogy te állsz; (Károlyra néz)
Az emberek bejönnek;
És te azt mondod nekik: tessék csak körbenézni,
Amelyik tetszik, tessék kiválasztani,
Márványt, vagy sima kőlapot,
Betűtípust…
KÁROLY (közbevág, köhécsel, mintha a torkán akadna a falat. Ingerülten)
Akárhogy is próbálkozol… (Lehalkítja a hangját) Lényegtelen.
Jól gondolod. Én tökéletesen
Értem, mert a halál az egyik leghétköznapibb
Dolog – nincs benne semmi meglepő.
LAJOS (járkál)
Azt hiszem, vitatkoznom kell veled,
Pedig nem vitatkozni jöttem, esküszöm.
Csak hát, az idegek fáradtak, feszültek;
Az ember már-már ösztönszerűen
Kap az alkalmon, hogy elmondja, mit
Is gondol, mit is érez… mintha már
Nem is volna több alkalma elmondani.
KÁROLY
Kérlek szépen…
Szünet, Gabika eszik.

LAJOS (bólint)
Egy időben rendszeresen kijártam
A temetőbe, nagyjából hetente.
A hosszú fasoron végighaladva
Sokáig figyeltem a gyászolókat,
Morzsákat gyűjtöttem… emlékeket.
Az arc árulkodik leginkább, és a kéz,
A kéz, igen, és a mozdulat gyorsasága,
Ahogyan a virágokat lerakják,
Ahogy szemet törölnek elérzékenyülve.
A mozdulatok csak ritkán hazudnak.
Sokszor odaálltam a gyászolók közé,
Minthogyha ismerném, akit temetnek
Éppen. Bevallom: volt, hogy sírtam is,
És megdöbbentett az a tisztaság,
Ami pár másodpercre elragadja
Az embert.
Az egyik ilyen alkalommal egy
Kisgyereket temettek… mint utóbb
Kiderült. Beléptem a gyászolók közé.
A szertartás után mindenki indult.
Egy nő szólított meg, jött oda hozzám,
És megkérdezte: honnan ismertem
A fiát, aki alig múlt ötéves…
Az arca szinte mosolygott, s a kéz,
Amellyel megfogta a felkarom,
Egyszerre volt erős, bizonytalan.
Arra nem emlékszem, mit válaszoltam,
Talán azt, hogy… orvos vagyok, igen…
Úgy emlékszem, hogy összevissza
Habogtam-hebegtem… de ő olyan
Kedvesen nézett, hogy egy idő után
Már úgy éreztem; jobb, ha hallgatok.
Azt hiszem, valami olyasmiről
Beszélt, hogy háromévnyi szenvedés után,
Tudja, a halál megváltás lehet.

Szünet, cigarettát vesz elő, megint undorodva néz rá, de mégis rágyújt. Károly gyanakodva figyel.

Aztán kézen fogott, s a rokonokhoz
Vezetett – én nem tudtam ellenállni.
Nagyon furcsa volt, hogy rólam beszélt,
És úgy éreztem, nemcsak én vagyok
Zavarban. Idős arcok kétkedéssel
Figyeltek, mintha éreznék, hogy nem vagyok
Odavaló, miközben az anya
Közelebb húzódott… belém karolt;
Éreztem, hogy egyre erősebben szorít,
Mint aki eldöntötte: sosem enged el.
Később elindultunk a fasoron.
Néhány percig mentünk, egy szót se szólva,
Aztán egyszer csak hirtelen megállt;
Nem nézett rám, csak úgy, maga elé meredve
Mondta, hogy jól tudja: én nem vagyok
Orvos, s valójában semmi közöm
A fiához, akit ma eltemettek.
Borzongtam, de ő ismét megszorított,
És csak annyit mondott, hogy: köszönöm.

Szünet

Még mosolygott, mikor már távolodtam.
Emlékszem, rázott a hideg, ahogy
Haladtam kifelé a hosszú fasoron.
Minden levél levéllé változott.
Minden sírkő sírkő lett hirtelen…

Gabika elejti a süteményt, ami a kezében van, felsikolt, feláll, lesodorja az egyik tányért, ami a földön összetörik. Láthatóan összekente magát – Lajos arcán enyhe mosoly, érdeklődve figyel, dohányzik. Éva bejön, az ajtóban áll meg, onnan figyeli a többieket, kissé ijedt tekintettel, majd Gabikához lép, elkezdi összeszedni a leejtett dolgokat.

GABIKA
Úristen, a ruhám, segíts már! (Károly felé)
Most nézd meg, hogy nézek ki! Mit csináljak?
Ezt nem hiszem el… ezt nem hiszem el!

Teljesen kiborul, az arcába temeti a kezét, zokogni kezd.

KÁROLY (Gabikához)
Ne kezdd te is! (Végigméri) Nem történt semmi baj,
Csak könyörgök, hogy ne zokogj; különben…

Gabika még jobban sír, hosszan.

LAJOS
Lassan most már én is megéhezem.
ÉVA (felnéz, lemondóan)
Lajos…
LAJOS (Évára néz, mosoly)
Bárcsak annak volna ez a jele,
Hogy képes vagyok még
Kiborítani az embereket.
Ez a reakció talán még igazolja azt,
Hogy létezem, hogy itt vagyok.
Minden szűrődik befelé,
De jót adnom, úgy látszik, hogy már nem lehet.

Gabika tovább sír, Károly elemel egy szalvétát, törölgetni kezdi Gabika ruháját.

KÁROLY
Na, jól van… semmi baj. Nincs semmi baj!

Szünet, Gabika tovább sír, majd kirohan

Téged csak ez az, ami kielégít,
A hiábavalóság fölemlegetése?

Miközben Lajos beszél, csöngetnek, Éva megy, ajtót nyit, egy harmincas házaspár jön be, Lajos is megáll egy pillanatra, aztán folytatja. Éva ki a konyhába.

LAJOS
Hát, egy idő után nincs más kiút.
Tisztában kell lenni a képességeinkkel. (Int az érkezőknek)
Mondd, Andriskám, nem így van?

András, bár láthatóan fogalma sincs, miről van szó, helyeslőleg bólint

Én például, nem tudom azt csinálni
Tovább, amit ez idáig csináltam,
Így biztosan kell keresni valami mást.
Szünet, ismét tölt magának, iszik

Aztán csak telik az idő.
A csönd néha megvicceli az embert;
Önmagára irányítja tekintetét.
Minden esetben választani kell,
S most már (Károly felé) – csak hogy egy példával is éljek –
Egészen biztosan tudom, hogy a
Hangnemválasztás volt a baj.
Mármint, hogy megpróbáltam hangnemekben
Gondolkodni, pedig hát: nem lehet
Hangnemekben gondolkodni…
Nem is szabad
Gondolkodni! A zene jó esetben annyi, mint
Nem gondolkodni semmiről.

Szünet

MARIANN
Éva… Karcsi… Sziasztok. (Lajoshoz megy, arcon csókolja)
Lajoskám, azt hittem, nem leszel itt.

Károly nem szól, csak int, az asztalon babrál egy szalvétával, ideges.

LAJOS (int, tagadólag)
Hát, úgy alakult, hogy mégis itt vagyok,
De… van, aki nem örül annyira nekem,
Mint te – de végül is, megértem.
Nem lehet mindenkinek egyformán örülni. (Bólint, majd Mariannra néz)
Milyen csinos vagy. (Végigméri)
Az az igazság, hogy mindig csinos vagy.
Túlságosan is az. (Andrásra, majd Károlyra néz)
Nem igaz?

Mariann mosolyog, áll, Lajost nézi.

KÁROLY
Már kezdem érteni, mi a bajod,
Hogy mi ez a már hetek óta tartó
Frusztráció, de nem ragasztod át
Ránk, abban egészen biztos lehetsz!
A tehetetlenséged nem ránk tartozik,
Így nagyon kérlek, hogy kímélj meg ettől… (Ingerülten)
Ma itt a kibaszott születésnapomat
Ünnepeljük, és anyád igazán kitett
Magáért, nem hagyom, hogy ezt is elcseszd! (Lajosra néz)
Azt hiszed, hogy ez csak neked okoz
Gondot? A feldolgozás csak neked nehéz?
LAJOS (közbevág)
Igen, igen… De mi van, hogyha mégis?
KÁROLY
Mi mégis?
LAJOS (közben kezet fog Andrással, bólint, beleszív a cigarettába)
Ha mégis lehetetlen a feldolgozás?
KÁROLY
Kímélj meg ettől, kímélj meg az összes
Frusztrációdtól, amit nem tudsz levezetni
Sem a zongorán… sem valami nőn.
Mi lenne, hogyha egyszer nem rólad bes