[Látó, 2016. november]
Szerintem szebb az ember, ha lebarnul. Mélységet és ívet ad a formáknak. Ápol és eltakar. Kiegyensúlyoz. Ha lefog a nap, még a szellő is másképpen simogat. Megszőkülnek a pihék. Magába szippant a természet.
Kíváncsi vagyok, hogy néz ki nyáron. Eléggé világos bőrű, a haja is világos, a szeme is: kék. Tipikus nyári alkat. Hamar leég? Sokáig vörös utána, vagy szépen vált barnába? És a lába? A lábát könnyen fogja a nap? Ott marad a szandál csíkja fehéren? Egyáltalán, ő szereti, bírja a meleget?
Télen láttam utoljára. Hullt a hó; jeges volt minden, mi is jegesek voltunk, zúzmarás szempillák alól loptam a tekintetét. Nem beszéltünk sokat, még kókadtak voltunk az éjszakától, és amúgy is figyelni kellett minden lépésre, tényleg mindent beborított a jég. Olyan szép, fehér és ködös volt az élet. Én féltem, hogy összeragad a szemem, azt hiszem, vicceltem is ezzel, de csak szolidan, mert szégyelltem, hát micsoda butaság. Ettől féltem; de attól, hogy esetleg körbepördülünk a jeges úton lefele a dombon a kocsival, attól nem. És nem azért, mert bíztam benne, hanem azért, mert vigyázott rám. De nem beszéltünk sokat akkor. Nem akartam én sokat beszélni, sőt, mennél távolabbra szerettem volna kerülni tőle. Akkor csinál ilyet az ember, ha érzi a veszélyt, hogy közeledik. És közeledett. Mire hazaértünk, illetve hozzá értünk, már tudtam: nemhogy közeledik, de az ajtóban topog, egyre csak dörzsöli sáros bakancsát a lábtörlőhöz, irdatlanul kezeli a kilincset, és én úgy kell visszatartsam, mintha az életem múlna rajta. Nem téveszthetem szem elől, pedig még csak nem is látom, de érzem, hogy itt van, már a torkomon kúszik fölfele, és mégis kitartok. Nem adom magam. Pedig őt, őt már rég megkörnyékezte, és engedne is neki. Látom rajta, látom rajta, ahogy rám néz. És tudom, hogy azt is tudja, hogy én nem engedek. Még nem.
De fáj neki. Egyre melegebb a tekintete, és én ettől egyre jobban irtózom. Rengeteget mesél, mindenről, magáról, az ex-nőjéről; azt mondja, a saját érzelmi életét illetően ő eléggé pletykás, itt arra gondolok magamban, hogy majd biztos engem is el fog kotyogni valakinek, ha vagyok annyira jelentős számára. Egymás mellett suhanunk az éjszakában. Többen vagyunk, én, ő meg a barátai, és jólesik ránéznem valamiért, megnyugtat, hogy ott van. Furcsa ember, első ránézésre nem szép, be van esve az arca, és a teste sem egy izomállaté, de ha az ember annyit néz egy arcot, mint amennyit nem beszél vele, a vonásokat már-már egészen előnyös szögből kezdi figyelni, és felfedez olyan részleteket, amelyek meglágyítják a furcsaságokat. És akkor nagy dörömbölést hallok az ajtó felől: jön a veszély, erőnek erejével küzd a láthatásomért, és akkor feladom a napot, mondom is, hogy elfáradtam, csukódik le a szemem, ott hagyom a társaságot, és aludni térek. Falnak fordulok, hogy amikor ő is feljön aludni, ne legyek szemben vele, de közben végig arra gondolok, hogy reggel magához szoríthatna.
De már tudom. Én ébredek hamarabb, ő még alszik, és ezért próbálom elhitetni magammal, hogy még vissza tudok aludni, de valójában nem akarok, nem akarom lekésni a vonatot, ami hazavisz, de mégsem kelek fel, nem is lenne mit csináljak, a lakás többi lakója előtt nincs kedvem egyedül mutatkozni, akkor meg már beszélgetni is kell. Így hát kivárok. Aztán megébred ő is. Mondom, hogy lassan készülnöm kéne, és közben azt várom, amire elalvás előtt gondoltam. És akkor rám néz, és már tudja ő is, mert hagyom magam, ahogy magához szorít.
Elült a dörömbölés, finom csendet hagyott maga után. Lekésem a vonatot, a következőre szállok fel, fogja a kezem, mielőtt búcsút intene, és kimondja azt, amit én akkor még nem tudok viszonozni, és már nem is fogok viszonozni.
Azt hiszem, fájt neki.
Furcsa ember. Első ránézésre nem szép, be van esve az arca, és a teste sem egy izomállaté. Eléggé világos bőrű, a haja is világos, a szeme is: kék. Tipikus nyár alkat. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki most. Hamar leég? Sokáig vörös utána, vagy szépen vált barnába? És a lába? A lábát könnyen fogja a nap? Ott marad a szandál csíkja fehéren? Egyáltalán, ő szereti, bírja a meleget?
