[BukarestLátó – 2009. április]

(Secţiuni prin Tania Ştefanovna)

M. H. Maxynak

Tánya Stefanovna irodalmi köre a Nárcisz utcában működik. Tánya maga mindmáig nem írt le egyetlen sort sem, hacsak abba a jegyzetfüzetbe nem, amelyik napi nyolc órát alszik a retiküljében, aztán újabb tizenhatot az ágyban, ahol Tánya összegömbölyödve fekszik, mint az anyaméhben, és saját rózsás térdeit csókolgatja. A jegyzeteket csakis tükör előtt lehet kiolvasni, Tánya selyemírása egyébként olyan, mintha mindig itatóspapírra írna. Soha nem publikált semmit: erősen hisz a szűz írói témákban, amelyeket egyszer úgy fog majd felfedezni, mint egy expedíció azokat a liánokkal és pampákkal teli vidékeket, amelyekről annyit olvasott.
Mindenkinek orosz származású hölgyként mutatkozik be, és álneve bármelyik álarcosbálon alkalmas volna jól körvonalazott vágyak fölkeltésére. (Igazából egy moldvai városkából való, amelynek nevezetessége egy patak: az emberek Emelkedővíznek nevezik. Ez ugyan ellenkezik a fizika törvényeivel, de a térképek érzéketlenek az efféle problémák iránt, és egyikre sem került fel. A fölfelé folyó patak mindenesetre létezik.)
Tizenegy háromlábú szék és tizenegy kamasz fiú képezi az irodalmi szalon további kelléktárát. Tánya egy díványon hever, amelyet puha keleti szőnyegek és párnák díszítenek. Ő a legizgalmasabb olvasmány: óránként hatvanszor változik át egészen más lénnyé. Most éppen japán lány, mintha egy festett teáscsészéről lépett volna le. Kimonót visel hússzínű virágokkal, és a kimonó alól kivillan virágszínű húsa. Szórakozott tekintete a vastag festékréteg alatt Halimá varázslatainak vagy egy doromboló angóramacskának a titkait hordozza. De ki tudja, holnap miről szól majd szemeinek különkiadása? Egyik nap imádja, hogy lehullott az első hó. Másnap már untatja a hó. Talán az Antillák csókjára vágyik már, vagy a Gangesz deltájában szeretne napozni.
Olyan, mint egy szeizmográf: a legkisebb hangrezdüléseket is érzékeli, és mégis mohón habzsol minden erős élményt, ami artézi kútként zubogtatja át a vérét az aortaívén. Sűrűn látogatja a tébolydákat és a hidegházakat. A kirakatokból, úgy érzi, erőszakot szenvedett hímenek bámulnak vissza rá. Máshonnan csontok vagy a könnyű halálhoz szükséges eszközök: függőágyak erős kötelei, széles övek. A pisztolyok úgy ülnek a kirakatban, mint egy mozdulatlanná merevedett varjúcsapat.

Amikor az éjszaka végre ráteríti felöltőjét az ablakára, Tánya lesétál a ház vaslépcsőjén, az épp aktuális one-step slágert dúdolva:

In Nischni-Nowgorod, in Nischni-Nowgorod
Dort gibst kein Kussverbott
Und keine Hungersnott und es wird Morgenrot
Und es wird Abendrott und alle schlaffen dann wie Tot

A lépcsőkorláton koponyadíszek, a kalapméretét jelölő szám belenyomódott a homlokába, és ő maga a lendülettől szinte gurulva érkezik a lépcső aljába, úgy belefeledkezik a mindennapi kuglijátszmába.
De milyen ónixkígyók indítják be a fantáziáját, és milyen alkimista tölti meg színültig szíve retortáját? A húsa érzéki atomokból felépülő találós kérdés, a lelke pedig csupa szójátékokból készült keresztrejtvény. (Megröntgeneztem, tudom, mit beszélek – elbűvöltek a finom füstszálak és ködök a tüdejében, a finoman megformált belső terek –, de beleütköztem a csontok kerítésébe.)
Különleges ismertetőjele. Két nagyvonalúan díszített, ívelt fogsor, mint két zárójel egy teniszlabdán.
A csütörtöki irodalmi összejövetelen, egyéb felolvasni való szöveg hiányában az egyik fiatalember glicerines tisztaságú hangján felolvasta Kogălniceanu beszédét, amely a parasztság sorsának mielőbbi jobbítását sürgette. Ezáltal az irodalmi szalon létének morális igazolása – mely elengedhetetlenül szükséges feltétel – megtörtént.
A vendégek távozásakor a házigazda a tizenegy irodalmi kör-tagnak tizenegy labdacs laurus camphorát szolgált fel.
Estére a karok és kezek összekulcsolódnak, és elűzik az ágyban ülő akaratnélküliségét. Előkerülnek a cipők a sokszínű háromszögeikkel, az azúrszínű ruha három domborművel díszítve, valamint egy grafikon, amely az életkorok szerinti általános halandóság statisztikái alapján készült. És miközben W alakban felkerül a nyakába a nyaklánc is, a legutóbbi álom tartalmi összefoglalója következik:
– Ma délután autóval mentem fölfelé a Louvre lépcsőin. A lépcsők spirál alakban tekeregtek, és egyre hosszabbak lettek, én ziháltam, és egyszerre csak úgy tűnt, mintha gyalog mennék felfelé az Akropoliszra. A sofőr felajánlott nekem egy párnát. Kissé óvatosan vettem át – nem is csoda, mire a kezemben tartottam, már átváltozott egy feltekert kartonruhaanyaggá. Aztán elromlott a fék, az autó felborult. Harangzúgást hallottam, vagy talán egy zenekart, amint az 1812-t játssza… Kimerülten ébredtem, remegett a testem… De már bánom, hogy ezt elmeséltem neked: egy olyan pszichiáter elmélete szerint magyarázod az álmaimat, akit nem szeretek. (A tudatalattiról beszéltem neki, amely egy „contrée énorme où tout se tait”.*)

A Calea Victoriei, ez a lenyűgöző, lusta mozgású szörny, a maga ezerféle hangjával és színpompájával teljesen lenyűgöz minket, nem hagy szabadulni.
Tánya szeme, az Alapítvány Júliája, és persze minden járókelő között (akik „comme une cuillerée de caviar sur une tartine”) létrejön a mágnesek két különböző pólusának megfelelő vonzás. Körülötte libertinus gondolatok úsznak a levegőben, mint mondén magazinok rajzai. A fények tűzvészt lobbantanak fel a kirakatokban. Tánya cipőket venne magának, sokat, sokat, megvenné a selyemanyagokat is az összes kirakatból, karjain sok-sok ékszert szeretne látni. Homlokán egy diadémot, minden nap másikat. Az autódudák hasogatják a dobhártyákat, a fényreklámok agresszíven villognak.

CHAMBÉRY
 ROYAL
C
H
A
M P A G N E

Egy pillanatra megszakad az áramkör, hogy aztán újra és újra felvillanjon ugyanaz az üzenet.
A Calea Victoriei olyan neki, mint egy csekkfüzet, amelyből soha nem fogynak ki a lapok, s amelyekre legszívesebben újra és újra leírná lagymatag, hosszú betűs selyemírásával saját nevét.
Egy pillanatra megáll a takarékpénztár kirakata előtt:

NADJA
j’adore
à l’ombre
des jeunes filles
EN FLEURS

LA CHASTETÉ
PERVERSE

Psychanalyse
d’une jeune
fille
Rue Pigalle
L’enfer du vice

… j’ adore… la chasteté perverse…
*
Lapzártakor. Az esti lapok mondén és irodalmi hírrovata kiemelt helyen közölte az alábbi hírt: „Tánya Stefanovna kisasszony, a jól ismert irodalmi kör vezetője tegnap egy Potez típusú repülőgépre szállt, és Berlinbe indult. Úgy hírlik, Berlinben Conrad Veidt színművész várja.”
Éjjel, amikor eljutott hozzájuk is a hír, a tizenegyek – a meglepetés hidegzuhanyából felocsúdva – a bűnök, az ártatlanság, a vers, a rosszindulat és a kiégettség alkímiai elegyének kiáltották ki Tányát; leginkább viszont magukat szidták, hogy mekkora marhák voltak. És spontán egyetértéssel indultak el együtt – a Kiseleff által a városnak ajándékozott gesztenyefák alatt – az Alcazar d’Été irányába. Közben ezt a jelmondatot kiáltozták:
– Le az irodalmi körökkel!
A menet élén egy hatalmas pannót hordoztak, amely foszforeszkáló betűkkel hirdette Claude Sernet megfogalmazásában:

LITTÉRATURE
le meilleur papier hygiénique du
sie`cle

BALÁZS IMRE JÓZSEF fordítása