[Látó, 2005. december] 

Balla Zsófia egyik legemblematikusabb verse az Ahogyan élek. Számtalanszor idézték és valószínűleg idézik még befejező sorát, melyből a címe is származik: „Ahogyan élek, az a hazám." És nemcsak idézik, hanem magyarázzák, értelmezik is: Szilágyi Márton például szép tanulmányában „az etikai töltésű hazafogalom egyik leghatásosabb megformulázása"-ként értékeli. 1

De miért éppen ez a vers, ez a sor vált ennyire híressé? Miért éppen ezt őrizte meg az olvasói és irodalomtörténészi emlékezet? Miért éppen ezt emelte ki egy gazdag és egyenletesen magas színvonalú költészetből? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre próbálok választ adni. Sok mindenről lehetne beszélni, például a női, az értelmiségi, a zsidó identitásról, s doktori dolgozatomban minderre sort kerítek – ebben a résztanulmányban a „magyarság-szempontú" olvasatot követem.

A vers először az Apokrif ének című kötetben jelent meg (Kriterion, Bukarest, 1971), és az a változat így hangzott: „Íme a szándék: / rátok lobbantom e nem minden dühét, / és magunk ellen is, / és ellenem, rám. / Újra, csak újra megtérek, / nem akarok más lenni, / (félek) / mint ami lenni szeretnék. // Ahogyan élek, az a hazám." Azóta a költő elhagyta az első négy sort, és ezzel esztétikailag kétségtelenül tömörebbé, súlyosabbá, talányosabbá tette. Ám az irodalomtörténésznek sokszor hasznos az is, ami az ízlés szempontjából elvetendő. A kihúzott sorokkal együtt ugyanis jobban érezhető a műben a kisebbségi eszmeiség és a kisebbségi komplexusok, félelmek, görcsök hatása. Ne feledjük, hogy 1971-ben Balla Zsófia még Kolozsváron élt, s ez az életrajzi tény igencsak meghatározta szellemi és talán még inkább lelki közérzetét.

De mit jelent „Kolozsváron élni" 1971-ben? Azt jelenti, hogy az ember (hogy is mondjam csak) menthetetlenül kisebbségi. Európa egyik legsötétebb diktatúrájában él, Romániában – magyarként. Egy olyan közösség része, amely alig öt évtizede nem a többségi nemzet része, és amely éppúgy nem képes eltekinteni ettől, ahogy a román nép tagjainak zöme sem tudja feledni, még kevésbé megbocsátani, hogy a magyarság valaha többségben volt. Ez a közösség, a romániai magyarság magáévá tett egy Kós Károly, Kuncz Aladár, László Dezső, Makkai Sándor és társaik kidolgozta eszmerendszert, amely bírálható ugyan a legkritikusabbak részéről, ugyanakkor azonban furcsa módon még rájuk nézve is kötelező. Ha nem fogadják el kötelezőnek, akkor bűntudat gyötri őket engedetlenségükért. Innen (is) eredeztethető a düh és a félelem, a vágy és a lelkifurdalás.

Egy önmeghatározás tanulságai (Jegyzetek a transzszilvanizmusról) című tanulmányában Láng Gusztáv összefoglalja az erdélyi magyar gondolkodásra jellemző szülőföldkultuszt. 2 „… a szülőföldkultusz az erdélyiségeszme egyenes következése, s a mai napig az erdélyi irodalom egyik fő témája, alapvető értékfogalma." A kisebbségi közgondolkodásban azért fontos, mert: „jelentést ad az erdélyiség – identitásdilemmára válaszoló – »köztes« kategóriájának. A korábbi nemzettudatát magyarságtudatra váltó kisebbség ugyanis nem lehet, nem maradhat a szó korábbi értelmében »magyar hazafi«, de a magyarságtudat (…) kapcsolata ezzel a korábbi nemzetivel azt is lehetetlenné teszi számára, hogy az új nemzetállam »hű polgáraként« ezt egyúttal új hazájának is tekintse; hazájának a szó minden korábbi értéktartalmát felölelő értelmében – ehhez nem állampolgárságot, hanem nemzettudatot kellene cserélnie. A politikai haza léte történelmi véletlenektől függ, a szülőföld otthonos vonásait azonban hosszú ideig nem érinti az impériumváltozás, ezért a haza szerepkörét képes átvenni. Ráruházódnak azok az identitásmeghatározó értékek, melyek eredetileg a nemzet és a haza tartozékai voltak." 3 Egy Márai Sándorról szóló írásában pedig megállapítja: „Ha (…) rákérdezünk azokra az értékjelentésekre, amelyek minden kisebbségi irodalomban a szülőföld szóhoz társulnak, a hűség és a szolidaritás ikerfogalmait kell első helyen említenünk." 4

A fentiekből az derül ki, a szülőföldet minden kisebbségben szeretni kell, de Erdélyben nemcsak a közösség érzelmi tudata követeli ezt, hanem a transzszilvanizmus is. És az irodalom, amelyben egyrészt megnyilvánul a szülőföld szeretetének érzése, másrészt megfogalmazódik a szülőföld szeretetének parancsa.

Végeérhetetlenül sorolhatnánk azokat a műveket, melyek ezt a két, egymástól élesen el nem választható jellemzőt hordozzák, Kós Károly Varju nemzetségétől Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című verséig és Tamási Ábel-trilógiájától Wass Albert költeményéig, A kő maradig.

Kell, követel, parancs – ezek azok a szavak, melyek egy időn túl bosszantóak lehetnek. Miért követelik meg azt (és ki tehet ilyent?), ami az ember legbensőbb bensőjéhez, leglelkebb lelkéhez tartozik? Ami onnan belülről ered, támad, növekszik, amit ellenőrizni nem szabad? Miért tart igényt egy egész közösség arra, amire igényt egyedül csak én tarthatok?

Nem véletlenül fogalmazom meg ezeket a kérdéseket. Balla Zsófia is megfogalmazza őket, s ironikusan reagál rájuk. Martos Gábor Marsallbot a hátizsákban 5 című, a harmadik Forrás-nemzedéknek szentelt kötetében gyakran előkerül az irónia és néhány vele rokon fogalom. „Te többször is azt nyilatkoztad – és munkásságod is arra mutat –, hogy te magadat nem a veled együtt indultak generációjához, hanem ehhez a náladnál egyrészt korban is fiatalabb, másrészt sokkal később indult harmadik Forrás-nemzedékhez sorolod. (…) Miért?" – kérdezi Martos, és Balla Zsófia így válaszol: „Azért, mert nem az életkor határozza meg a hovatartozandóságot. Azt hiszem, hogy a szellemi-baráti közösség fontosabb ebben az esetben." És a barátokra egytől egyig jellemző volt a humor. „Vermesy Péter zeneszerző, aki életkorban jóval előttünk járt – az óráit hallgattuk a főiskolán, akárcsak Bretter Györgyéit –, szóval Vermesynek a zenéje is tele van ezzel az önmagára is ironikusan tekintő látásmóddal; talán Mozart óta nem hallottam ennyi humort zenében, mint a Vermesyében. Nem egyfajta tréfálkozásra gondolok, nem valami könnyű dologra, hanem olyasmire, ami egyben a világlátását is meghatározza." Később, amikor Martos megkérdezi, a humor és az irónia mellett még milyen közös vonást tud mondani, Balla ezt feleli: „Az önreflexiót említeném, az ironikus önreflexiót; a humort és az iróniát nem keverve egyébként össze. Sok mindent el lehetne erről a másfajta szellemi irányultságról és magatartásról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de kiábrándultságában játékosabb is, könnyedebb is. Sokkal többféle nyitást tesz lehetővé." És még egy fontos állítás ugyanabban a válaszban: „Az individuum megnövekedett szerepe meghatározó a létünkben (…) Nem a mindennek alárendelő kollektivitás (…) … rendkívül korán kiábrándultunk a kollektivizmus utópiájából. Mi egy másfajta utópiát hajszoltunk; azt hiszem, távolabbra vetettük a tekintetünket: (…) a lehető legnagyobb emberi szabadságra." 6

„Átmegyünk illusztrációba, / állunk a Főtéri szobor előtt, / mutatjuk, milyen nagy, / milyen kicsik vagyunk; csak embernyik. / Megyünk a Szamos-parton, mint / sétáló kolozsváriak, / polgárok, néhány jó magyar. (…) Állunk a Fellegvár tetején, / térdig panorámában, piros / háztetőkre nézünk…" Az Utazások című, először A páncél nyomaiban megjelent vers (Kriterion, Bukarest, 1991) jó példa arra, mihez ragaszkodik Balla Zsófia, és hogyan. A szülőföldhöz ragaszkodik, de különösen a szülőföld néhány pontjához. Kolozsvárhoz, de a városon belül is a Mátyás-szoborhoz, a Szamos-parthoz, a Fellegvárhoz, vagy a korábbi PaterNoster című poémában (Második személy. Kriterion, Bukarest, 1980) a Házsongárdhoz (a szobor és a Szamos ebben a műben is előfordul).

Olyan toposzok ezek, amelyekre minden kolozsvári büszke lehet, és amelyekre kizárólag a kolozsváriak lehetnek büszkék – azok, akik valamilyen okból otthonukként szeretik ezt a várost. A költő tehát mindig személyesen közelít ezekhez a helyekhez, és ironikusan. Az Utazásokban többes számban beszél, de mindig van egy olyan elem, amely relativizálja az ebből a beszédmódból általában adódó emelkedettséget: a főtéri szobor előtt „átmegyünk illusztrációba", a Szamos-parton úgy sétálnak, mint a Kalota partján, de Ady meghatottsága nélkül, a Fellegváron a kilátás olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a víz. A PaterNosterben egy passzust Bretter György, a nagy hatású kolozsvári filozófus temetésének szentelt a költő, de a szeretetteljes irónia jegyében: „Valaki úgy írná: »Egek! / azt gondoltam, délután átmegyek / Bretter Gyurihoz!«, / át is mentem / egy lefele fordított sírkerten / s rátaláltam. Felöltőben, fa alatt / kuporgott, körülötte egy csapat / varjú, tanítvány, kolduló barát, / mind egyetlen s igaz. Gyurin a kabát / olyan bő volt, hogy sírni kellett. / A vetélytársak most egymás mellett / álltak s egyéb haragosok. / S a Házsongárdban sátorok, / gyors-győzők, laci-konyhák körbe, / körhinták vártak a népre, / ószövetségi vigasság. (…) Arrébb sült már a mititej." A vers felidézi ugyan a temetőt, a betegséget, az Újszövetséget (egymás mellett ülnek a varjak, a tanítványok, a kolduló barátok és a vetélytársak), de már az első jelzős szószerkezet („lefele fordított sírkert") inkább valami gyermekjátékra vagy tapétára emlékeztet, mint valódi temetőre – nem szólva a későbbi sátorokról, „gyors-győzőkről", „laci-konyhákról" és a körhintáról meg a mititejről, mely egyfelől a népi mulatság, másfelől a hely hangulatát idézi fel. 7

A PaterNosterből az is kiderül, Balla Zsófia a személyekhez is úgy viszonyul, mint a nevekhez. Hogy szeretetét érzelgősség és hamis pátosz nélkül őrizhesse meg, jó adag iróniát kever belé – a két minőség ütközésétől mindkettő hitelessé válik. (Csak zárójelben jegyzem meg: nemcsak a szeretetnek vannak buktatói; aki mindig ironikus, és egész pályafutása alatt kizárólag félkomoly mondatokat ír, annak egy idő után az iróniája válik giccsé és végső soron hazugsággá.)

A helyszín édessége – hangzik a költő legutóbbi kötetének egyik cikluscíme; nos, ez az „édesség" sohasem „túl-". A harmadik történet eme ciklusába gyűjtött versekben ugyanaz figyelhető meg, mint az eddigiekben: a szomorúságot, a szeretetet, az emelkedettséget mindig ellensúlyozza valami. „Ázott fém a folyó, a kis szigetre / visszaszáll, hazatért megint a vadlúd" – olvassuk a Jegyzetlapok IV., Rapszódia című költeményében, de az előtte levő négy sorral együtt ez máris sok a beszélőnek: „Töltött vadlibanyak feszül az égnek" – csattan az irónia. Vagy a második szakaszban: „Megtolul s a Szamosba csüng a május. / Most ülepszik a mélybe rettegésem. / Félrevont az idő, e kis szabadság. / Elveszünk, lehet, elhagy az öröklét." A tőmondatokon túl az olyan megszemélyesítések is ellenpontként szolgálnak, mint a harmadik sor, s az olyan elbizonytalanítások, mint a negyedikben felbukkanó „lehet". Egy igazán patetikus műben nincs helye kételkedésnek.
Nagyon jellemző cím a Mi volt jó Pécsen? A felsorolás válaszol a kérdésre, de már a vers elolvasása előtt tudhatjuk, hogy bizonyos dolgok, események, személyek voltak jók. Balla Zsófia költészetében nincs olyan, hogy az egész egészként legyen jó – mindig csupán részei, tulajdonságai, csupán néhány hozzá kapcsolódó személy. Talán egy olyan jellegű tudatalatti félelemre vezethető vissza mindez, mint amelyre Kosztolányi utal az Édes Annában: „Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok." Az egészet lehetetlenség megismerni, és így szeretni is nehéz; maradjunk csak annál, amit magunk is megtapasztaltunk. Ezzel a hozzáállással a pátosz éppúgy elkerülhető, mint a demagógia.

Hogy mindez miért van így, arra két válasz is lehetséges. Az egyik az, hogy a költő élete nagy részét Kolozsváron töltötte, kisebbségben élő magyarként született 1949-ben. Nem véletlenül hangsúlyozom az évszámot: aki hétéves volt 1956-ban, az semmiképpen sem hihetett a kommunista szlogenekben, nem hasonlott meg, és ezért áltatnia sem kellett magát. Másfelől abban a hitben sem ringatózhatott, hogy volna hazája. A diktatúra egyre sötétebbé, ostobábbá és keményebbé vált, Romániát sok mindennek lehetett nevezni, de hazának igazán nem. Amit Láng Gusztáv mond a szülőföldről, hogy ti. „ráruházódnak azok az identitásmeghatározó értékek, melyek eredetileg a nemzet és a haza tartozékai voltak", éppen ezért nem lehetett érvényes abban az időszakban már. A szülőföld ugyanolyan képtelenségnek tűnt, mint az, hogy az az ország, amelyben a romániai magyarok éltek, „a haza" lenne. A szülőföld nem volt sem tisztább, sem kellemesebb: a zsarnokság egyre mélyebben és visszavonhatatlanabbul belé férkőzött, beleivódott. Így aztán a közösség tagjai tényleg csak nagyon alaposan szív- és agyellenőrzött dolgokban, helyekben, helyiségekben és emberekben bízhattak. 8

Magyarországban akkor még talán hihettek az erdélyiek, de aki nem ott született, az mégsem gondolhatott rá úgy, mint a hazájára. Erdély és Kolozsvár mocskos, szürke és nyomorgó vidék volt, tele olyanokkal, akiket a magyarság érdekében bármire rávehetett a hatalom. Így aztán nagyon meg kellett válogatni, hogy az ember mihez és kihez ragaszkodik. Az olvasónak Nemes Nagy Ágnes Amikor című verse juthat eszébe: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem." Ezt a programot követi Balla Zsófia is, de költői alkatának megfelelően egészen másként, jóval több iróniával. 9

A másik olvasat a posztmodern olvasata. Zygmunt Bauman írja: „A játszmát rövidre fogni annyi, mint nem bocsátkozni hosszú távú elkötelezettségekbe; óvakodni minden szilárd megállapodottságtól; nem kötődni egy helyhez, bármilyen kellemes legyen is az átmeneti ott-tartózkodás…" 10  Aki viszolyog attól, hogy az életrajzi tényeket is felhasználja egy költészet valamely témájának értelmezéséhez, az ennek az idézetnek az alapján közelíthet a Balla Zsófia-versekhez, s megállapíthatja, hogy ezekből egy olyan hozzáállás rajzolódik ki, amely némileg különbözik a leírtaktól. E líra beszélője ragaszkodik ugyan bizonyos városokhoz, de inkább azt lehet mondani: bizonyos városokban levő helyekhez, pontokhoz, barátokhoz. Erről a ragaszkodásról nagyon visszafogottan és szemérmesen szól, nagyon személyesen, s érzelmeit mindig (ön)iróniával ellensúlyozza. A posztmodern világnézet fentebb vázolt sajátossága a nemzedéktársak közül inkább Parti Nagy Lajosra vagy Szőcs Gézára jellemző. A különbséget valahogy így lehetne megfogalmazni: ezeknél a költőknél a játék az elsődleges, míg Balla Zsófia műveiben egy rendkívüli tudatossággal kordában tartott elégikus hang hallatszik.11 Ezen a hangon szól a bevezetőben idézett sor is: „Ahogyan élek, az a hazám."

Talán ez az oka, hogy sokan idézik (vagyis sokan érzik a magukénak): a költő nem vonja vissza a haza lehetőségét, még a fontosságát sem kérdőjelezi meg (mint például Parti Nagy Szívlapátja: „hazám hazám te min – de nem"). Belátja, hogy már nem jelenti (mert nem jelentheti) azt, amit sokáig jelentett, de nyelvjátszani sem akar vele – megőrzi hát a fontosságát, de egy egészen más szempontot érvényesít.

A haza belül van, s belül a magyarázat is.

JEGYZETEK

1. Szilágyi Márton: Van ki formátlan léted egybetartja? = Uő.: Kritikai berek. József Attila Kör–Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 66–67.
2. Láng Gusztáv: Egy önmeghatározás tanulságai (Jegyzetek a transzszilvanizmusról). = Uő.: Kivándorló irodalom. Kísérletek. Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1998. 5–27.
3. I. m. 11.
4. Láng Gusztáv: Szülőföld és írói identitás Márai Sándor munkásságában. = I. m. 115. Kiemelés a szerzőtől.
5. Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994.
6. „Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság" = Martos Gábor: i. m. 18., 19. és 20.
7. Érdekes, hogy a vers első változatában, amely 1980-ban jelent meg a Második személy című kötetben (Kriterion, Bukarest, 25–43.), ugyanez a rész így hangzik: „Géza ezt úgy írná: »Egek! / azt gondoltam, délután átmegyek / Bretter Gyurihoz« / át is mentem / egy lefele fordított sírkerten / s rátaláltam. Felöltőben, fa alatt / kuporgott, körülötte egy csapat / varjú, tanítvány, kolduló barát, / mind egyetlen s igaz. Gyurin a kabát / olyan bő volt, hogy sírni kellett. / Gazsi most ott állt Guszti mellett, / hátrább haragos Sándorok." Az idézet többi része azonos a főszövegben levővel. Nemcsak az figyelhető itt meg, hogy Balla Zsófia milyen szigorral javítja korábbi verseit, hanem az is, hogy milyen céllal írja át őket: megszünteti azt a belterjességet, mely a nevek miatt kialakul. „Géza" nyilván Szőcs Géza, „Gazsi" Tamás Gáspár Miklós, „Guszti" Molnár Gusztáv, a „Sándorok" Szilágyi N. Sándor és… De hányan tudjuk ezt? ... Van azonban a javításnak egy jóval fontosabb hozadéka is, mégpedig az, hogy az újszövetségi utalás jóval tisztább így, mint a nevekkel. Mennyire másképpen hangzik ez: „A vetélytársak most egymás mellett / álltak s egyéb haragosok." Ebből a szempontból, mint a valós személyek megidézésével – a „vetélytársak s egyéb haragosok" jóval egyetemesebb. A „gyors-győzők" és a „laci-konyhák" szójátéka a személyek ismerete nélkül is érzékelhető.
8. Nagyjából ugyanazt mondhatnánk erről, mint amit Nádas Péter fejteget Szegény, szegény Sascha Andersonunk című esszéjében: „Azokban az években (…) önmaga szellemi épségére adó ember már nem áltathatta magát azzal, hogy egy hazája lenne. Nem. A hetvenes évek elejére az egyetlen megreformálható haza utolsó kis reménye is kimúlt. Mindenkinek maradt egy imaginárius hazája, és volt egy reális hazája. A kettő között a senki földje, de rendesen aláaknázva. Esténként mindenki behúzódhatott az imaginárius hazába, de reggelre kelve rá kellett lépnie erre az alá¬aknázott földre, mert csak így juthatott át a reális hazába. Ha nem robbant föl egy aknán, ha nem lett öngyilkos, nem őrült meg, nem itta el az eszét, akkor esténként békésen visszatérhetett, s tovább ápolhatta a vágyait, az emlékeit, a rögeszméit és az agyrémeit. Így volt, s nem voltam naiv." = Nádas Péter: Esszék. Jelenkor, Pécs, 1995, 174. Azt hiszem, ezek az illúziótlan és tisztességes mondatok Erdélyre is érvényesek. Ott azért volt könnyebb, mert akik ott éltek, kétségtelenül Magyarországon éltek; itt azért, mert minden romániai magyar Magyarországra telepítette az illúzióit. Meg is adta az árát.
De ne feledjük: Romániában egy román sem érezhette jól magát, s éppúgy frusztrációi támadhattak, ha „szülőföldjére" vagy „hazájára" gondolt (vagy kellett volna gondolnia), mint egy magyarnak.
9. Nyilvánvaló, hogy a romániai magyar irodalom iránt érdeklődő idősebb irodalomtudósok (például Czine Mihály, Görömbei András, Márkus Béla vagy Pomogáts Béla) ezért nem foglalkoztak behatóbban a harmadik Forrás-nemzedékkel. Szentségtörőnek érezhették Szőcs Géza ironikus verseit, Mózes Attila Egyidejűségek-beli anideologikusságát: hogy szenvedünk ugyan, de nem szépen. Nem véletlen az sem, hogy számukra mindig is két kortárs író munkássága jelentette az igazi Erdélyt: a Kányádi Sándoré és a Sütő Andrásé.
10. Zygmunt Bauman: Turisták és vagabundok – A posztmodern kor hősei és áldozatai. = Magyar Lettre Internationale, 1999, 35.
11. Ezt a megjegyzést természetesen nem a megfeleltetés elvárása szülte. Magyarán: nem gondolom, hogy bárki jelentősebb költő lenne pusztán azért, mert műveivel illusztrálni lehet a posztmodern elméletet. Azt viszont gondolom, hogy a posztmodern egy olvasási lehetőség, amelynek segítségével megközelíthetjük ezt vagy azt a költészetet.