Láttok, ti erkélyek ott fenn?
Csak, mert már minden sötét kicsit,
sötét, gondolom, az is, ki itt
állok, s, hogy még láttok, remélem
csupán.

Azt hiszem rólatok, ti erkélyek ott fenn,
hol csak a köd csendül, örültök,
ha arc pillant árnyékot reátok,
bár körvonal csupán mindaz, amit láttok,
körvonal saját köreiteken belül.
Beáztatok. Kicsit foltos alul a vakolat,
ennyit enged látni a perspektíva,
ennyi van, erkélyek, külsőtökre írva,
több ez, mint puszta salétrom-rajzolat.

Örültök, ha arc pillant árnyékot reátok,
örültök a hangnak, a napolaj szagának,
örültök, ha átköszönnek szomszédos házak,
látjátok, minderre én sohasem várok.

Jó nekem idegen, ismerős arc nélkül.
Pipadohány a tekintet, füstje a halk szó,
füstjének kékje a „mondanivaló”.
Ki sosem vágyott, az ürestől is kielégül.

Most megyek, erkélyek, a kék füst is ritkul.
Hűvösödik. Mit gondoltok, hány fok lesz
a télen? Na indulok, mielőtt utolérem,
beledőlök hatalmas ágyamba, s elalszom
egyedül, zoknistul.