[Látó, 2016. február]

---

Mint kavicsos part felé a hullám1
fut, rohan megállíthatatlanul,
úgy árad hozzád most, feltolulván
a hang, a szó, s darabjaira hull.

S úgy ömlik feléd minden gondolat,
mint ez a már-már könnyű nyári nap
szivárog elénk, s visz, sodor, tolat
maga előtt házat, fát és hidat.

A szökőár előtt az óceán
hosszan feltárja mélye titkait,
a fenéken bóják, hálók, trófeák,

s képernyő, mely sötétet közvetít.
S te? Szikár alak, pózolsz némán a
sötét vízfal előtt: vaku-fény-árban.

1 W. S.: LX. szonett